...és az a húgyfolt egyre csak terjed
Látványos képpel illusztrálja Kovács Zoltán működését Tóta W Árpád kollégám: azt mondja róla, hogy ez az ember egy rohamosan terjedő húgyfolt a kormány gatyáján. Ennél azonban rosszabb a helyzet: nincs azon a gatyán már egyetlen száraz pont sem. Mégpedig azért nem, mert – ahogy sokan – Tóta W. is hangsúlyozza, hogy közbizalom kell, ahhoz pedig őszinteség, csakis így válhatnak hihetővé a kormányzati információk, itt az elmúlt tíz év reflexei működnek. Vagyis a központosított kommunikáció, az engedélyhez kötöttség a kormány fejéhez való alkalmazkodás. Márpedig, most elég látványosan kiderül, válsághelyzetben ez nem működik, zavar keletkezik, ellentmondások – maradjunk a plasztikus képnél –, csupa húgyfolt.
Maga az élet, a koronavírus ismeretlensége hozza magával a váratlan helyzeteket, azokat a helyzeteket, amelyekre már nem működnek az előre elkészített panelek. A fertőzés, a járvány nem tud arra várni, amíg a propagandaosztály kidolgozza a megfelelő válaszokat. Nem tud várni a Vezér engedélyére, ráadásul a krízis miatt, az sem megtehető, hogy a baráti médiát engedjük az információforrás közelébe. Maga a miniszterelnök is vergődik az igazmondás és a politikai lózungok csapdájában; észre sem veszi, hogy mást mond a drámaira szánt parlamenti expozéjában, és mást az ellenzéki felszólalóknak adandó válaszában. Az előbbinél a felelős, drámai hangot megütő állami vezető szerepét játssza – meglehet: itt vannak őszinte pillanatai –, olyan vezetőét, aki szembenéz az országra, a lakosságra váró nehézségekkel, és azt igyekszik kezelni, kézben tartani. Az utóbbinál azonban már megérkeznek a politikai válaszok, az ellenfél leterítésének makacs szándéka.
Orbán hétfői beszédében szólt arról, hogy mi vár az elkövetkezendő hónapokban Magyarországra, hogy még a most bejelentettnél is szigorúbb intézkedések jöhetnek. És ennek következtében, súlyos gazdasági problémák elé nézünk: munkanélküliségi hullám fog végigsöpörni az országon. És biztosan így is lesz. A gondok már rövid távon is mutatkoznak, sokan szinte azonnal elveszítették a munkahelyüket, bevételi forrásukat. Nem riogat Orbán: ez a valóság. Bizonyosan recesszióba zuhan az ország, nagyon sokan maradnak munka nélkül – mi több, mindenféle támasz nélkül. Aztán néhány perccel később már teljesen másként beszél.
Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője azt kérte a kormánytól, a miniszterelnöktől, hogy készüljenek fel, képezzenek alapot a munkanélküliség kezelésére, a bajba jutottak szervezett megsegítésére. Mondhatjuk: tulajdonképpen folytatta Orbán gondolatait, kiegészítve azzal , hogy a kormány felelőssége a krízisre megoldásokat kidolgozni. Ám a miniszterelnök ekkor már csak az ellenzéki politikust látta, és feledve korábbi saját mondatait, azt válaszolta: ők nem a munkanélküliségre, hanem a munkahelyek megvédésére készülnek. Visszatérve a 2010-es szólamaikhoz, a néhány nappal korábbi – akkor még aktuálisnak vélt – sikerpropagandához.
Tényleg olyan a helyzet, mintha a kormány – és annak vezetője – nem akarna szembesülni azzal, hogy megváltozott a világ. Semmi sem ugyanaz, mint akár egy, vagy két héttel ezelőtt; sodródunk bele az egyre nagyobb országos és egyéni válságba, mit sem tudunk a holnapról – legfeljebb annyit, hogy a vírus terjedése nagyobb sebességre fog kapcsolni. De nálunk még most is, itt is, a központosított információ-átadás, vagy meg- és letagadás van érvényben. Ezért is néz ki olyan szánalmas nyökörgésnek az operatív törzs mindennapos produkciója. Ahol – mint látjuk – vagy agresszívek az újságírókkal – lásd: a kérdező kezéből kicsavart mikrofon, vagy Kovács Zoltán –, vagy egyszerűen csak válasz nélkül hagyják a kérdéseket. Sőt: nem is engedik, hogy azok elhangozzanak. Inkompetens emberek vannak odarendelve, illetve aki kompetens lenne, azt is – láthatóan – elbizonytalanítja, hogy mit mondhat és mit nem.
Szegény Müller Cecília tisztifőorvos vergődik leginkább a neki egyáltalán nem való feladatban: úgy kellene hazudnia, vagy elhallgatnia, hogy azt az újságírók és a nézők ne vegyék észre. De hát ez nem megy neki, nem is mehet, mert kivédhetetlenül érkeznek olyan kérdések, amelyekre nincs előre kidolgozott központi válasz. Ilyen például az eljárási protokoll: kinél kell elvégezni a tesztet és kinél nem. Amely kérdést ugye Pintér Sándor esete hozott a felszínre: a belügyminiszter – letagadhatatlanul – koronavírussal fertőzött emberrel parolázott, és nála azonnal elvégezték a vírus-tesztet, míg azoknál az orvosoknál, ápolóknál, betegeknél, akik szintén kontaktusba kerültek fertőzött személyekkel, nem. Müller Cecília erre úgy válaszolt: nem szükséges a teszt, mert az első ilyen mérés negativitása sem ad megfelelő választ a problémára, következésképp felesleges. Mondta ezt olyan pillanatban, amikor már megérkezett a WHO új ajánlása: minél több teszt elvégzésére.
Nem csoda, ha szegény tisztifőorvos teljesen belezavarodott, mit is kellene közölnie az újságírókkal, és talán az egyik percről a másikra el is felejtette, hogy mit mondott korábban. Csakis így fordulhatott elő, hogy amikor rátért Pintér Sándor konkrét esetére, úgy fogalmazott: örömmel jelentheti, hogy a belügyminiszter első tesztje negatív lett. Itt már nem szól arról, hogy az első teszt mit sem ér, sőt: örömmel nyugtázta annak eredményét.
Hát ezekre mondom: nincs azon a gatyán már egyetlen száraz felület sem. És, ha így folytatódik, soha nem is fog kiszáradni.
