Eszenyinél is eljött a beszarás ideje
Tüntettek a hétvégén Eszenyi Enikő ellen; a Vígszínház igazgatója, színész-rendező azzal váltott ki tiltakozást, hogy azt ATV-nek nyilatkozva, nem volt elég bátor, mi több: egyenesen azt mondta, hogy lényegében nem ért egyet azzal a demonstrációval, amelyre több mint tízezer ember ment el, hogy hangot adjon annak: elfogadhatatlan a kormány – azóta elfogadott – törvénytervezete. Az Eszenyi-ellenes tüntetés persze nem volt tömeges, egy előadás végén emeltek fel tiltakozó táblát a nézőtéren. Ezzel együtt, nagyon-nagyon sokan vélik úgy: jobban tette volna a művésznő, ha meg sem szólal. Már az is éppen elég nagy felháborodást keltett, hogy a Vígszínház nem vett részt a tüntetésen, egy olyan demonstráción, amelyen azért mégis csak a szakma érdekeit igyekeztek képviselni, kifejezni azt, hogy a hatalom nem szólhat bele a színházi világ tartami kérdéseibe.
Fogalmazhatnék úgy is, ahogy Alföldi Róbert tette: eljött a beszarás ideje, Eszenyinél is, tenném hozzá. De nem lenne igazam, mert a direktor asszony eddig sem volt e téren túlságosan bátor. Most pedig különösen nem volt az, amikor a történteket szakmai vitaként írta le, mondta el, vagyis azért nem ment tüntetni a Víg, mert az politikai térbe helyezte a vitákat.
Szeretném hinni, hogy Eszenyi pusztán naivitásból hiszi azt, hogy itt valóban szakmai nézetkülönbségek vannak a színházak és a kormány között, de ennél azért többre tartom őt. Ha így lenne, akkor nem tartana ott, ahova érkezett, nem lehetne igazgató, nem rendezhetne, de talán nem is játszhatna. Ezek a funkciók ugyanis eleve feltételezik, hogy az illető képes összetetten gondolkodni, látni a világot, felfedezni a valódi szándékokat.
Márpedig a kulturális törvény esetében – még ha látszólag enyhítettek is rajta – lehetetlen nem felfedezni a politikai szándékot, azt az akaratot, amellyel a hatalom el akarja foglalni, maga alá akarja gyűrni ezt a területet is. Újra Alföldi kifejezéséhez nyúlok: nehéz nem látni, hogy kulturális dzsihád folyik. És ha így van, vajon Eszenyi miért nem hajlandó ezt látni? Talán mert újra igazgató akar lenni – lejár a szerződése – és nem bízik abban, hogy erre majd a fővárosnak lesz jogosítványa, vagy tart attól, hogy ha az új rendszer életbe lép, azaz nem normatív alapon osztják a pénzt, megbüntetik a színházát?
Elképzelhető mindkét variáció, de mindkettő oda vezet, hogy inkább tart a kormánytól, mint a fővárostól. Másként: erősebbnek hiszi Orbán Viktort, mint Karácsony Gergelyt. Ma még nem tudjuk, így van, így lesz-e, de mindenképpen öngól szakmai vitának tartani az előttünk zajló politikai folyamatot. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a frissen napvilágra került információ: a hajdan volt kulturális tao meglehetősen voluntarista kiosztása, amelyről az Index írt elsőként, és a hirklikk.hu is beszámolt róla.
Ez az eljárás, amelyet az EMMI produkált, a napnál világosabban mutatja, hogy mi várható az új kulturális törvénytől, mi várható akkor, ha nem normatív alapon osztják szét a kultúrára, esetünkben a színházak számára szánt pénzt, hanem nagyon is politikai szempontok szerint. Azok kapnak a hatalomtól jelentős összegeket, akik behódolnak, és azok keveset vagy semmit, akik túlságosan önállóan akarnak alkotni. Olvashattuk: olyan, a Nemzeti Színházhoz köthető cég is busás támogatásban részesült, amely még be sincs jegyezve, illetve – a látszat szerint – olyanok is, akiknek pályázni sem kellett. De szépen kapott például a kormánynak kedves zsidó szervezet is (EMIH); majd’ kétmilliárd forintot, hogy színházat hozzon létre a főváros VIII. kerületében.
A kormány bármit is ígér, bármennyire hangsúlyozza bármelyik szereplője, hogy a kulturális élet, a színházi világ alkotói még többet is fognak kapni, mint eddig, jobban fognak járni az új rendszerben, és a kormány nem akarja ráerőltetni saját ízlésvilágát a színházakra, nap mint nap lebukik, hogy nem mond igazat. A hatalom igenis uralni akarja a kultúra összes területét, és pontosan azért, mert nincs kulturális ízlése. Csak propagandisztikus szempontjai. Kétségtelen: megtalálja ehhez azokat az alkotókat, akik fontosabbnak tartják az alkalmazkodást, mint a művészi önkifejezést, a kultúra szabadságát. Vidnyászky Attiláról ugyan azt tartották, hogy tehetséges ember, de senki sem lehet tehetséges, ha a fő szempontja a hatalomhoz való alkalmazkodás, törleszkedés.
Eszenyi – a jelek szerint – erre az útra tévedt. Pedig ez csak egy ideig járható. És egy percig sem hitelesen.
