Európa lépett, hogy ne a könyörtelen hódító, meg egy hiú majom intézze az ügyeket

A tárgyalások keddi folytatásában egyeztek meg Washingtonban az amerikai-ukrán-uniós-NATO-EU vezetők hétfői hosszúra nyúlt találkozója után. Az első etapban megnyugtató volt látni, hogy ezúttal nem alázták meg Volodimir Zelenszkijt a Fehér Házban – bár fricskát azért kapott, a nagy térképpel, amely szembeötlően mutatta, mely területekről kellene Ukrajnának lemondani az állítólagos béke fejében. Jó érzéssel töltötte el a jó érzésű embert, hogy az ukrán elnök mögött felsorakozott legfontosabb európai vezetők – beleértve a NATO főtitkárát, és persze Ursula von der Leyent – mennyire összehangoltan próbálták Trump agyába eljuttatni, hogy melyek Európa és Ukrajna számára a legfontosabb elvárások, követelések. Az viszont megmosolyogtató volt, ahogy udvaroltak Trumpnak, s csoda, hogy ezen az átlátszó „nyalizáson” Trump nem látott át.

Ugyanakkor nyugtalanító volt, hogy az amerikai elnök minden tizedik mondatában benne volt Putyin, meg hogy a találkozó után hívja, sőt, hogy közben is egyeztetett vele. És az meglehetősen egyértelműen mutatta Putyin „békevágyát”, hogy az oroszok a tárgyalás idején is drónozták, bombázták Ukrajna infrastruktúráját és lakóit. S végül is hiába volt a légkör nyugodt, nyugodtabb a vártnál, a szorongató érzés sugárzása végig ott lebegett a találkozó felett.

Ez a mi benyomásunk volt, de hogyan látja mindezt egy profi diplomata, aki a gesztusokból, s nem csak a retorikai, hanem egyéb gesztusokból sok mindent le tud szűrni, sok mindenen átlát. Balázs Pétert kérdeztük. 

Ez egy latens krízis a világpolitika szempontjából – persze azoknak nem, akikre hullanak a bombák –, a világ számára egy háborús góc, de most ez az eseménysor jelezte, hogy legalább a napirend élére került, s hogy keresik a megoldást. Ez mindenképpen fejlemény, meglátjuk, meddig futja a lendületből, lesz -e folytatás, s ha lesz, milyen irányú, és milyen kilátásokkal kecsegtet majd – mondta a volt külügyminiszter és uniós biztos.

Az első felvonás, Anchorage volt, ahol két atomhatalom csúcsvezetőjét láttuk, akik megmutatták a világnak magukat, a stílusukat, a céljaikat, az eszközeiket, és ebből a világ józanabb része arra a következtetésre jutott, hogy külön-külön nem szabad egyikre sem, és a kettőre együtt végképp nem lehet a sorsunkat bízni.

De az tény, hogy ettől azután mozgásba lendült Európa, tulajdonképpen az egész transzatlanti világ: az a felvonulás, amit Washingtonban láttunk, ugyanis egyedülálló, egy plusz hét csúcsszereplő jelent meg, s – mondta Balázs Péter – ilyenre nem volt még példa, ő sem emlékszik arra, hogy fenyegető helyzetben ilyen bekövetkezett volna. A csapat minden egyes tagja külön-külön már találkozott Donald Trumppal, de ezúttal együtt, összefogva, összehangoltan léptek fel. Jó okuk volt erre, mert Trump nagyon könnyen befolyásolható, és ez az elmúlt napokban is bebizonyosodott. Az alaszkai találkozó előtt két nappal még azzal fenyegette Putyint, hogy nagyon súlyos következményei lesznek annak, ha nem hajlik a békére – s hiába nem hajlott a békére az orosz elnök, semmi nem történt, sőt! Anchorage után Trump már Zelenszkijnek üzent, hogy fogadja el a lehetséges megoldást – emlékeztetett, megjegyezve, hogy ez persze Ukrajna számára elfogadhatatlan lenne. 

Az, hogy Trump eldőlt ebbe az irányba, az olyan veszélyeket vetített előre, hogy a legfontosabb európai vezetők, meg a NATO és az Európai Unió első emberei úgy döntöttek, hogy nem hagyják egyedül Zelenszkijt Trumppal, nehogy végül az amerikai elnöknek erőszakkal sikerüljön lenyomni valamit az ukrán vezető torkán. És jött a csapat, amelynek tagjai gyönyörűen összehangolták a szerepeket, beleértve azt is, hogy – nagyon bölcsen – a brit miniszterelnököt jelölték középcsatárnak, ugyanis az ő brit akcentusa lenyűgözi Trumpot, s nem kevésbé a monarchia, a király. De mindenkinek megvolt a szerepe, a német kancellárnak éppen úgy, mint a francia köztársasági elnöknek. Két nagy európai ország vezetője hiányzott csak: az egyik Lengyelországé – ahol a miniszterelnök és az államfő közötti hatalommegosztás miatt vélhetően nem tudtak megállapodni abban, hogy melyikük menjen Washingtonba –, a másik pedig Spanyolország, amely a távolság miatt is kevésbé érzékeli a ukrajnai történéseket. Minden nagy játékos ott volt, s ami külön érdekes, a NATO és az EU is aktivizálta magát, cselekvő szerepbe álltak. Jó volt az a szereposztás is, hogy van, amit egyes országok vezetői vállaltak, s van, amit a szervezetek első emberei. S nem lehet elégszer hangsúlyozni: mindenki, aki számít, ott ült az asztal körül.

És mi a helyzet azzal, hogy a nagyok mellett ott volt egy kis ország, Finnország vezetője? – kérdeztük. Balázs Péter – aki még külügyminiszterként jól ismerte az akkori kollégáját, most elnök Alexander Stubbot – úgy látja: két oka lehetett ennek. Az egyik objektív, az, hogy az a szerep, amit most Ukrajnának szánnának, nagyon emlékeztet a „finlandizációra”. Mint emlékezetes, az oroszok belementek, hogy Finnország legyen a nyugati rendszer része, de maradjon semleges. De egy szubjektív oka is van Stubb jelenlétének, az, hogy ő nagyon jóban van Trumppal, azért is vitték, mert nem árt egy erős védő a csapatban.

Ami Balázs Péter szerint még érdekes a szervezeti metszetben, az az, hogy csak a nagyok és az aktívak voltak jelen. Ezzel is demonstrálták, hogy nem várnak senkire, bár valószínűleg nyitottak mások, például Kanada csatlakozására. „De nincs vétózgatás, nincs bot a küllők között, azaz most is simán átlépnek Orbán tartózkodásán, ahogy tették azt, amikor a magyar kormányfő egyedüliként nem volt hajlandó aláírni a közös nyilatkozatot Alaszka előtt” – szögezte le. 

Mint profi diplomata, hogyan látja, miként fordulhat elő, hogy Donald Trumpot ennyire át lehet verni azzal az „udvarlással”, amit az európaiak, köztük Zelenszkij véghez vitt – kérdeztük. Balázs Péter szerint egy józan felnőtt ember észreveszi azt, amikor mértéktelenül hízelegnek neki, és nem dől be ennek – de hát Trumpnak ez kell, meg a Nobel békedíj.

Milyen tanulságot lehet leszűrni az elmúlt napok tárgyalásaiból? – kérdeztük. Alaszkából azt, hogy rádöbbentette a józanokat arra, hogy „jaj, csak ne ezek, a könyörtelen hódító, illetve a hiú majom intézzék az ügyeket!”. 

S mi lehet az utóbbi napok folyománya? Mi lehet még?  A volt külügyminiszter szerint bármi. A nagy kérdés az, hogy mi lesz a következő állomás. ideális esetben lehetne három- vagy négyoldalú találkozó – mondta, aminek azonban minimum két akadálya lehet. Az egyik, hogy Putyin nem nagyon akar Zelenszkijjel egyenrangú félként asztalhoz ülni. Nem véletlenül nyilatkoztak úgy az oroszok, hogy hajlandók a tárgyalások szintjét megemelni, de ez miniszteri szintre emelést jelenthet, nem mondták ki, hogy elnökire. Ez hiúsági kérdés Putyin számára, aki szerint Ukrajna nem létezik, Zelenszkij pedig nem legitim. Nagy előrelépést kellene ígérni az orosz követelések elfogadásában ahhoz, hogy Putyin odaüljön az asztalhoz az ukrán elnökkel.

A másik akadály az előkészítést érinti. Ha tényleg nem úgy akarnak felkelni az asztaltól, mint Alaszkában, ahol nem volt semmi bejelenteni való, akkor azt alaposan elő kell készíteni, A megszokott gyakorlat az, hogy akkor tartanak csúcsszintű találkozót, amikor a problémák nagyobb részét már megoldották, s maximum egy-két dologban kell politikai döntést hozni helyben. Ez esetben azonban még a hozzávalókat sem vették meg az ebédhez – szögezte le Balázs Péter.