Európa sokat tett a bevándorlók integrációjáért, de még nem eleget

Európai szinten hogyan áll a bevándorlók integrációja, készülnek erről kimutatások? Zajlanak stratégiai együttgondolkodások, vagy a politika teljesen leuralta ezt a témát?

Az unióban most már lassan tíz éve zajlik szisztematikus adatgyűjtés arra vonatkozóan, hogyan áll a bevándorlók integrációja az egyes tagállamokban az Eurostat, az unió statisztikai hivatala kezelésében. De hiába van nagyon sok adat, igen nehéz ezeket az adatokat értelmezni, mert eltérőek a társadalmi realitások. Nincs kötelezően közös EU-s integrációs politika, és nem is lehet ilyen, mert ez a kérdés szociális, munkaügyi, oktatási, egészségügyi rendszerekhez tartozik, amelyek pedig javarészt nemzeti hatáskörben állnak. Hogy az egyes tagállamokban mi történik az oktatásban, mi a közoktatás tartalma, milyen szociális ellátásra jogosultak a polgárok, ez tagállamonként változik, és ennek fényében alakul az ott élő külföldiek sorsa is. Az Európai Bizottságnak van egy, a bevándorlók integrációjával foglalkozó stratégiai programja, munkaterve, és több uniós tagállamnak is. Nyilván annak mértékétől függően foglalkoznak ezzel, hogy milyen integrációs problémák kerülnek elő a bevándorlókkal kapcsolatban az adott társadalomban. Oda-vissza érvényesül a politikai hatás. Sok esetben éppen azért válik politikai problémává, mert valamilyen feszültség keletkezik a helyi közösségekben. Nyilván fordítva is igaz, amikor a politika nagyon tematizálja ezt a kérdést, akkor az kihat az európai országokban élő külföldiek mindennapjaira.

Helyes az a feltételezés, hogy azok, akik nem integrálódtak, és egy-egy szélsőséges ideológia által megragadva akár terrorcselekmények elkövetőivé válnak, azok nem jelennek meg a menekülteket és bevándorlókat segítő civil szervezetek háza táján?

Ez nem feltétlenül jellemző. Nagyon összetett kérdés, ha maradunk a terrorcselekményeknél, vagy radikalizálódásnál akár politikai, akár vallási értelemben. Amit mi tapasztalunk, amit partnerszervezeteinknél is látunk, és amit ismerek ebből a világból, az egy nagyon összetett kép. Egyfelől látszik az is, hogy azok a személyek, akik aztán valamilyen erőszakos cselekményt követtek el, sokszor éveken keresztül voltak segítve ellátórendszerek által. Laktak menekülttáborokban, vagy dolgoztak velük szakemberek. És vannak mások, akiknek látszólag semmilyen szociális és integrációs problémájuk nem volt. A leghíresebb példa, hogy a 2005-ös londoni merényletek elkövetői középosztálybéli családok leszármazottjaiként radikalizálódtak. Nem mutatható ki egyértelműen, hogy a radikalizálódás feltétlenül összefügg valamilyen fajta szociális problémával. Az azonban igaz, hogy mindenképpen integrációs problémáról van szó, mert az integráció nemcsak azt jelenti, hogy valakinek van munkája, lakása és jövedelme, hanem azt is, hogy kulturálisan, a kapcsolatrendszerét és az értékrendjét illetően kapcsolódik ahhoz a társadalomhoz és közösséghez, amelyben letelepedett, amely befogadta.

Van felelőssége a többségi társadalomnak, az adott infrastruktúrának, a szociális ellátórendszernek a radikalizálódások kialakulásában?

Ez közös felelősség. Nem célravezető egy-egy ilyen eset alkalmával megpróbálni leegyszerűsíteni az okokat, és megtalálni a fő felelőst. Ezzel a kérdéssel azért nehéz foglalkozni, mert nem egy-, hanem többdimenziós probléma. De mindenképpen fontos keresni a fogadó társadalom felelősségét, azért is, mert a saját felelősségünkkel tudunk a legtöbbet kezdeni. Nagyon fontos látni azt is, hogy bár az anyagi biztonság az jelentős faktor, de nem ez a fő. Sokkal fontosabb a kulturális, értékrendbeli közelség megléte. A saját munkánkban is azt látjuk, hogy ha az újonnan érkezett emberek kötődni tudnak ahhoz a társadalomhoz, kultúrához és értékekhez, amik körülveszik őket, és nem ellenséges idegenként tekintenek rájuk, akkor lényegesen kisebb az esélye a radikalizálódásnak. Komoly jelentősége van tehát a kulturális integrációnak. És fontos az is, hogy ebben nem szabad szerénykednünk. Nem szabad ezt a kérdést vélt vagy valós szabadságra, autonómiára, jogokra és magánügyekre hivatkozva félvállról venni vagy relativizálni, hanem igenis fontos a nyelv megtanulása, fontos az iskolába járás, és fontos az, hogy az emberek annak a közösségnek a tagjainak érezzék magukat, ahová kerültek. De figyelni kell arra is, hogy ez ne kényszer által történjen, hanem pozitív példák és minták által.

Az integrációval kapcsolatos kihívások változtak az elmúlt években?

Van még két dolog, amit fontos szóba hozni az elmúlt évek európai radikalizálódási történeteit látva. Az egyik a fogadó közösségek ereje. Ott, ahol létrejönnek olyan etnikailag vagy vallásilag meghatározott szubkultúrák, amelyek identitásukat tekintve ellenségesek, vagy konfliktusban vannak a többségi társadalommal, és így tekintenek saját magukra, ott nehezebbé válik a helyzet. Azok körében, akik egy ilyen közegbe kerülnek újonnan érkezve, vagy akik ezekben a szegregátumokban élnek, mindig jóval több a radikalizálódásra utaló jel. Európa-szerte foglalkoznak például azokkal a muszlim vallási közösségekkel is, ahol a mecsetekbe érkező imámok kifejezetten egy szélsőséges, radikális ideológia nevében tanítják a híveket. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy ne alakuljanak ki zárványok és párhuzamos társadalmak közöttünk. A másik dimenzió a pszichés terheltség, amely a 2015-ös válság után érezteti igazán a hatását, és amiről nagyon keveset beszélünk. Kevesen vitatják, hogy akik érkeztek, azok borzalmas háborúkból, sok esetben borzalmas úton jutottak el Európába. Egyfelől nagyon hangsúlyozzuk ezeknek az embereknek a szenvedéseit, és pontosan erre hivatkozva tartjuk fontosnak a befogadásukat, másfelől nagyon keveset beszélünk viszont arról, hogy ezek a szenvedések milyen pszichés, milyen mentális állapotba sodorták ezeket az embereket. Nagyon sokan komoly pszichés problémákkal küzdenek ezek között az emberek között. Ráadásul, ha nem stabilizálódik a helyzetük, az további stresszfaktor. Akkor az átélt traumákat sem tudják feldolgozni. Az is megfigyelhető, és a hírekből is összeáll, hogy az utóbbi években a bevándorlók által elkövetett radikális cselekedetet nagyon sok esetben zavart pszichéjű, akár gyógykezelés alatt álló emberek hajtották végre. Komolyabban kellene vennünk azt, hogy az ide érkező emberek sokszor nincsenek jó állapotban, nincsenek jól, és adott esetben akár veszélyesekké is tudnak válni.

Mennyire győzik az európai civil szervezetek és ellátórendszerek a bevándorlókkal való foglalkozást?

Erre mindig az a válasz, hogy a szektor lehetne még erősebb, hiszen rengeteg a munka. Azt látom, hogy az utóbbi években talán valamelyest stabilizálódni kezdett mondjuk a 2015-16-os válságban Európába került emberek helyzete. Összességében azonban nagyon túl van feszítve a rendszer. Különösen olyan országokban, ahol nagyon nagy számban fogadtak be embereket, mint Belgium, Németország és Svédország. Ebből a nagy tömegből igen sokan nem jutnak el megfelelő tanácsadáshoz, megfelelő kezeléshez. Kallódnak, még annak ellenére is, hogy rengeteg program és pénz van. Tehát ez ilyen félig teli, félig üres pohár. Egyrészt el lehet azt mondani, hogy ahhoz képest, milyen sok ember érkezett ide, fantasztikusan teljesítenek ezek a rendszerek és társadalmak, és ez igaz is. Ugyanakkor pedig az is igaz, hogy a válság hatására és az akkoriban érkezettek hatására nagyon felszaporodtak a helyi konfliktusok és problémák, amelyekre mindenképpen oda kell figyelni. Bőven lehetne több erőforrás is, de hát ez van, ebből kell dolgozni.