Ez egy nagyon zuhanós év volt – Soós Nóra a festőművész társadalmi felelősségéről

Sándor Zsuzsa 2020. december 19. 07:50 2020. dec. 19. 07:50

A pandémia miatt a Műcsarnokot is be kellett zárni, de azt ígérik, amint kinyithatnak, meghosszabbítják az Egy időben című kortárs tárlatukat, amelyben kilenc mai magyar képzőművész állította ki a műveit, mindenki külön teremben. Egyikük Soós Nóra, aki az Absturz/Zuhanás című kiállításán a közéleti mélyrepüléseinket is megfestette.  

– Úgy tudom, ez az első önálló kiállítása a Műcsarnokban. Fontos állomás a pályáján? 

– Igen, a Műcsarnok Magyarország egyik legszebb kiállítóhelye, és annak idején fiatal festőként én is sokszor elképzeltem, hogyan mutatnának ezeken a falakon a képeim. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a mai magyar kulturális életben minden átpolitizálódott, a képzőművész kollegáim közül többen negligálják ezt a helyet, nem lennének hajlandók itt kiállítani.  

– A kultúrharc 2013-ban épp a Műcsarnok elfoglalásával kezdődött. A Fidesz-kormány egy egyesületből akadémiai rangra emelte Magyar Művészeti Akadémiát, amely szinte korlátlan mennyiségű közpénzt és hatalmat kapott a kultúrában, plusz grátiszként megkapta a Műcsarnokot is. Sokan demonstráltak ez ellen hosszú időn át, de hiába. 

– Ez így van, épp ezért, amikor a Műcsarnok egyik kurátora felhívott, hogy vegyek részt az Egy időben kortárs tárlatukon, egy nap gondolkodási időt kértem. Végül igent mondtam.

– Mi mindent kellett átgondolnia pro és kontra?

– Elmúltam negyven éves és először adódik lehetőségem itt önálló kiállításra. Egy fiatal gondolkodhat úgy, hogy van ideje várni, én már kevésbé. Ráadásul az Egy időben kiállítássorozatot régóta követem és nagyon szeretem, mert egyfajta keresztmetszetét adja a kortárs képzőművészeteknek. Előzőleg én már egy másik galériától meghívást kaptam önálló kiállításra, több képem el is készült, de a járvány miatt az egészből nem lett semmi. A képek meg ott álltak. A Műcsarnokban bemutathattam ezeket a munkáimat újakkal kiegészítve. Teljesen szabad kezet adtak, semmiben nem korlátoztak, pedig ezek a festményeim közéleti témákra is reflektálnak. A nyitottságukat korábban is megtapasztaltam, mikor idén meghívtak a Nemzeti Szalon Szabadjáték című csoportos tárlatra. Nem szeretem a Nemzeti Szalon elnevezést, de tény, hogy ott is különböző világnézetű művészek állíthattak ki. Az én képem, a Hopleness story a menekültekkel szembeni előítéletekre reflektált.

– A Műcsarnoknál valóban érződik a szellemi nyitás, például itt rendezték meg nemrég Keleti Éva fotókiállítását, és itt mutatta be videoinstallációit Lukáts Andor is.  

– Ha azt várták volna tőlem, hogy bármilyen ideológiai irányelvet szolgáljak ki, azt biztosan nem vállaltam volna. De most készítettem először olyan nagyméretű festményeket, amelyek csak ekkora térben érvényesülnek, új képzőművészeti technikákat próbálhattam ki, és azt gondolom, akik szeretik a munkáimat, azok ide is szívesen eljönnek megnézni.

– A Poszt Fesztum című képével kapcsolatban azt írta: „Minden elnyomás és megalázottság, amit festőnőként el kellett szenvednem az elmúlt húsz évben, ennek minden fájdalma és haragja ott tombolt bennem.” Ön már fiatalon Junior Prima-díjas lett, mégis ennyire nehéznek élte meg a pályáját?

– Ez inkább metaforikus szöveg, de valóban elég sok nehézséggel kellett megküzdeni. Ezen a pályán nem számít előnynek. ha valaki két gyerekes családanya: a fiam 12 éves, a kislányom pedig még nagyon kicsi. Az egyik galériás meg is mondta nekem: azok a festőnők, aki elmennek szülni, lehúzhatják a rolót. Én még harminc sem voltam, amikor szültem, épp kitört a gazdasági világválság, hiteleket kellett fölvennünk, ráadásul a férjem is festőművész, egyikünknek sem volt állása. Én húsz éve független művészként létezem. Galériához sem tartozom már, mert úgy érzem, ez is inkább korlátoz, és egyedül is tudom magam képviselni. Nem szeretnék sem a piaci elvárásoktól, sem a divatoktól, sem a trendektől függeni. Így viszont azt festhetem, amit akarok, amiben hiszek.

– És ez elég ahhoz, hogy valaki érvényesüljön a festészetben?

– Nehéz megmondani, mit is jelent az érvényesülés, de szerintem a legfontosabb a hitelesség, és az egyéni stílus. Ki kell tűnni valahogy ebből a hatalmas képzőművészeti katyvaszból. Az elszánt, következetes munka előbb-utóbb meghozza az eredményét. A képzőművészetben kialakult egy másodlagos piac is, azaz vannak olyan műgyűjtők, akik nem galériáktól vagy kurátorok javaslatai alapján szeretnének festményeket venni, hanem közvetlen kapcsolatban állnak azokkal az alkotókkal, akiknek a műveit szeretik. Az a művész, aki semmilyen körhöz nem tartozik, védtelenebb, de a művészi szabadságának ez az ára. 

– A képei meglehetősen disszonánsak: szinte harsányan színesek, de amiről szólnak az cseppet sem vidám. A Műcsarnokban rendezett kiállításának például Absturz, azaz Zuhanás a címe.

– Nem hiszek abban, hogy a nehéz témákat csakis komor, visszafogott festészettel lehet ábrázolni. A képeim látványos, élénk színei, a játékosságuk bevonzzák a nézőket. Ám ha jobban megnézik a festményeket, észreveszik, hogy átlátszó rétegekből állnak, amelyek gondolati rétegek is, és a mélyükön megjelenik valamilyen súlyos társadalmi történés. Én a közélet minden területén a zuhanást érzékelem jó ideje, és nem csak itthon. A járványt megelőzte a klímaválság, az ipari termelés és az egész világ olyan mértékben felgyorsult, hogy egy robbanásig felpörgött motorhoz hasonlított. Miközben a társadalmi egyenlőtlenségek egyre nőttek, és komoly értékválság alakult ki: elárasztott minket a fake news, egyre nehezebb megkülönböztetni az igazat a hamistól. Eltűnt minden stabil érték. 

– Megtehetné, hogy csendéleteket és tájképeket fessen. Miért választott ilyen rizikós témákat? 

– Ez nálam egyfajta érlelődéssel függ össze: művészként nem tehetem meg, hogy elfordítsam a fejemet attól a közegtől, amiben élek. Főleg, ha az ember már szülő, nagyon nem mindegy, milyen természeti, társadalmi környezetet hagyunk a gyerekeinkre. Azelőtt a Nyugati pályaudvarnál laktam, a környék tele volt hajléktalanokkal. Gyakran fotóztam őket, és a nyomor is megjelent a festményeimen. Vagy például a Vakok országa című képemen azt festettem meg, ahogyan a történelmünk folyamatosan ismétli magát, és a Kádár-korszak szellemi bezártsága a jelenünkben is visszatér. 

– Nyugat-Európában a képzőművészeti egyetemek abszolút baloldali szellemiségűek, a művészképzésben a társadalmi érzékenység központi kérdés. Nálunk ez mintha kevésbé lenne fontos.

– Annak persze van kockázata, ha valaki közéleti témákat fest, hiszen minden műve állásfoglalás is. Csakhogy szerintem egy művésznek felelőssége van abban, hogy miként cselekszik, hogyan reflektál a közállapotokra, mert ebből a szempontból az alkotás kicsit olyan, mint egy szeizmográf: jelezheti a közeledő „földrengést”. De azt hiszem, a mai magyar kortárs festészetben erős a tendencia arra, hogy kerülni kell a társadalmi narrációkat, mivel azok megosztóak. Sőt, az alkotónak lehetőleg ne is nagyon kelljen megmutatni magát, mert azzal is kiszolgáltatottá válik. Irányevlvé vált, hogy kerüljük a színes, érzelmes figurális festészetet, nehogy eláruljon valamit rólunk. Egyszerűbbnek tűnik manapság inkább absztrakt képeket festeni, hiszen itt fel sem merül a társadalmi narratíva, kevésbé lesz az alkotó kitett a politikum viharainak. Megmaradhat az esztétikum biztonságosabb kérdéseinél. Persze járjon mindenki a maga útján, de én egy kevésbé biztonságos ösvényt választottam magamnak. 

– Az elmúlt egy év közéleti, kulturális eseményei közül ön szerint melyek voltak a legnagyobb zuhanások?

– Ez egy nagyon zuhanós év volt, amit megalapozott a Covid-járvány. Az utcán csak maszkban, takarásban látjuk egymást, ami egy ilyen atomizált társadalomban nagyon felerősítheti az izoláltságot. A vírus miatt mindenki potenciális veszélyforrássá vált, még a szeretteinkben is a veszélyforrást láthatjuk. Ez fokozza a fenyegetettség érzését, az ellenségeskedést. Egy ilyen helyzetben a kormánynak az lenne a kötelessége, hogy oldja a társadalmi feszültségeket. Csakhogy a jelenlegi vezetés inkább tovább súlyosbítja a légkört az állandó gyűlöletkeltéssel, az idegenek és a kisebbségek elleni uszítással. Ez nagyon felelőtlen játszma. Ellenségnek tekintenek minden független intézményt, gyanús minden szabadon gondolkodó ember. Ebben a szellemi zuhanásban az a legrosszabb, hogy nem tudjuk, mikor lesz vége, és azt éljük át, hogy mindig van még lejjebb. A legijesztőbb az, hogy ehhez is hozzászoktunk. 

– Nem mindenki áll be a sorba, az SZFE dákjai például nem adták fel az egyetemi autonómiájukat. 

– Az SZFE politikai megszállása is jelzi, hogy a hatalom számára eltörlendő minden, ami a kultúrában még szabad és független. Én egyfelől nagyon szégyenkezem amiatt, hogy az SZFE hallgatói ilyen harcokra kényszerülnek, szégyen, hogy itt tartunk, harminc évvel a rendszerváltás után. Másfelől, fantasztikus látni a diákok kitartását: az egész országnak példát mutatnak. Az emberektől nagyon sok mindent el lehet venni, a pénzüket, a munkájukat, a szabadságukat. De az álmaikat nem. Ezek a fiatalok nem hajlandóak feladni a hivatásukról és a demokráciáról szőtt álmaikat. És ez nagyon felemelő érzés, ami azt is igazolja, hogy minden zuhanásban benne rejlik a felemelkedés lehetősége is. 



Hírklikk

Támogasd a munkánkat, hogy egyre több tényfeltáró anyaggal, izgalmas riportokkal tartsunk ellent a kormányzati propagandának.

Támogatom
Támogatom