Felcsuti Péter: az út szélén haldoklók még nincsenek

– A második negyedévi nagy zuhanás, úgy tűnik, nem lepte meg a kormányt. Vagy csak a kommunikációt, a sikerpropagandát tartotta fenn?

– Azon természetesen nincs csodálkozni való, hogy bármi is történjen az országban, azt a kormány sikerként kommunikálja; a feladat egyszerű, meg kell találni az alkalmas összehasonlítási alapot. Most éppen az eurózóna átlagához képest, kisebb nálunk a gazdasági visszaesés, ami elég vicces, mert nem vagyunk az eurózóna tagja. Máskor az EU átlaga vagy a visegrádi négyek. Most azonban ez utóbbiak mindegyikében – még a hozzánk nagyon hasonló helyzetben lévő Szlovákiában – is kisebb volt a visszaesés, így hát nem róluk kell beszélni.

– A járvány kitörése után, a „tizenötök” arra hívták fel a figyelmet, hogy a kormány válságkezelő programja elégtelen. A hivatalos szervek és a kormánymédia az önök elemzését is ellenzéki támadásként fogta fel. Beigazolódott, hogy bármiben is igazuk volt?

– Egy negyedév természetesen nem elegendő végérvényes következtetések levonására, ami azonban történt, eléggé tankönyvi: a gazdasági válságok kezelésének alapvető eszköze a kereslet növelése úgy, hogy az állam jövedelmet juttat a gazdaság szereplőinek, akik azt a termelésben vagy a fogyasztásban elköltik. Az így teremtett kereslet pedig „kihúzza” a gazdaságot a visszaesésből. Normális körülmények között, ilyen eszköz lehet az adócsökkentés/elhalasztás és a hitelfeltételek lazítása is, amire a magyar kormány a programjában a fő hangsúlyt helyezte. Sajnos Magyarországot nem számítva, a világ gyakorlatilag minden országa – az ilyen kérdésekben ultrakonzervatív Egyesült Államoktól a szomszédos Romániáig – felismerte, hogy most nem „normális” gazdasági válsággal van dolgunk. A „tizenötök” erre a nyilvánvaló tényre hívták fel a figyelmet és szorgalmazták olyan válságkezelő csomag kialakítását, amelyben a központi szerepet a közvetlen költségvetési juttatások – jövedelempótlás – kapják. Az is nagy baj, hogy a nagy számháború közepette, sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a rossz statisztikák mögött nélkülöző emberek százezrei vannak – az ő elmaradt fogyasztásuk húzza le a GDP-t –, akik nem kaptak segítséget az államtól, amelynek pedig első rendű kötelessége, hogy segítse a polgárait az ilyen katasztrófák idején. Az ő három havi nélkülözésüket, mentális és fizikai állapotuk romlását már semmilyen jövőbeni kilábalás – ha majd egyszer csak lesz – nem teheti meg nem történtté.

– Ön akkor számtalan interjút adott, önálló elemzést is, mint a „Tizenötök”, egyike, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy szociális szempontból humanitárius katasztrófához vezet a kormány „segélyt nem adunk” koncepciója. Úgy tűnik, nem lett katasztrófa. Vagy lehet még?

– Számtalan helyszíni beszámoló, FB bejegyzés, internetes blogok tanúsítják, hogy a Kelet-magyarországi mélyszegénységben élők helyzete még a korábbinál is rosszabb lett; ezek a hírek effektív éhezésről számolnak be. Megengedem, hogy út szélén haldokló éhezők még nincsenek Magyarországon – ha ugyan ez kell ahhoz, hogy valaki komolyan vegye a helyzet súlyosságát. Országos statisztikák sincsenek, vagy csak jelentős késéssel fognak rendelkezésre állni. És a válság sem egyik pillanatról a másikra fog véget érni. A gazdaság – ha újra elindul – nem első sorban a borsodi régiókban fogja éreztetni a hatását.

– Nagyjából ott tartunk, hogy a munka és jövedelem nélkül maradt családoknak most fog elfogyni a pénzük. A kormány azt ígérte, hogy lesz munkájuk, jövedelmük. Lesz?

– Ez a kormányfő súlyosan demagóg „szövegelése”. Még ha igaza is lenne – ahogy fogalmazott, ugyanannyi munkahely keletkezik, mint amennyi megszűnik és ez több, mint kétséges – adott a jelentős időtényező és a közgazdaságtan által „súrlódásnak” nevezett jelenség: a munkahelyteremtéshez idő kell és az is eltart egy darabig, amíg munkahely és munkavállaló egymásra talál. Normális országokban ezt az idő okozta traumát hidalja át a munkanélküli segély, amit nálunk három hónapra lehet kapni, és ami egyedülállóan kevés Európában és a fejlett világban mindenütt.

– Az látható – és ezzel nincs egyedül Magyarország –, hogy ha súlyosbodik is újra a járvány, a kormány akkor sem akar megint munkahelyeket, iskolákat bezárni, vagyis a svéd modell dominál. Helyes ez a törekvés?

– A fejlett világban közmegegyezés van abban a tekintetben, hogy még egyszer nem lehet lezárni a gazdaságokat úgy, ahogy ez az első hullámban történt. Ez valamennyire független attól, hogy mennyire tartjuk jónak a svéd modellt, amiről maguk a svédek is vitatkoznak. A lényeg, hogy a teljes leállás kizárható, amit az is indokol, hogy a hatóságok szerencsére most már sokkal többet tudnak a járvány terjedéséről, mint korábban, azaz jobban tudnak célozni, csak az érintett helyeken beavatkozni.

– Létezhet-e az, hogy Magyarországot nem csak a pandémia súlyosabb változata, de a gazdasági válság is el fogja kerülni?

– Nyilván mindenki nagyon boldog lenne, ha így lenne, de a jövőbe senki nem lát. Ami okkal feltételezhető, hogy a járvány és ehhez szorosan kapcsolódva a megváltozott – alacsonyabb szintű és megváltozott összetételű – gazdasági tevékenység (termelés és fogyasztás) tartósan velünk marad, azaz nincs visszatérés a korábbi „békeévekhez”. Mindez nagyon komoly alkalmazkodást igényel egyéntől és országtól egyaránt.

– Az infláció felpörgése milyen változásokat hozhat?

– Ez valóban nagyon komoly kérdés. A magyar gazdaságpolitika évek óta tudatosan – bár nem bevallva – arra törekszik, hogy negatív reálkamattal „pörgesse” a gazdaságot. Ez jó a termelőnek és általában a hitelfelvevőknek (akár fogyasztási céllal is) és rossz a megtakarítóknak, a munkavállalóknak és a nyugdíjasoknak. Ez az utóbbiaknak még akkor is rossz, ha utólag kompenzálják az áremelkedést. Részben azért, mert az eltelt idő miatti veszteséget mindenképpen le kell nyelniük, részben pedig azért, mert az inflációs indexek ritkán fejezik ki pontosan a valós pénzromlást. Amiről valójában beszélünk, az a különböző társadalmi-gazdasági csoportok közötti tartós jövedelemátcsoportosítás, ami korántsem csak magyar sajátosság. A demokratikus társadalmakban erről többé-kevésbé transzparens viták zajlanak, de azért ezeknek az érdekérvényesítő vitáknak a színvonalát még a nálunk sokkal jobban működő demokráciákban sem értékelném túl.

– Ha kitekintünk a világra: lát-e bárhol biztató jeleket? Mi lesz az Egyesült Államokban és mi Németországban?

– Nem hiszem, hogy túlságosan eredeti lenne a véleményem, igaz, elég régóta hangoztatom: a modern kapitalizmus és szélesebb értelemben az emberiség súlyos, akár a létezését is fenyegető válsággal küzd. Gondolok a globális felmelegedésre, az egyre nagyobb egyenlőtlenségekre, a migrációra, a terrorizmusra és most már a járványokra is. Ezek nyomán, szinte mindenütt fölerősödik a populizmus, a demagógia és amire még nem sokan figyelnek fel, a tudományellenesség is. E kihívások mindegyike az országoktól nagyon erősen összehangolt fellépést követelne, amire jelenleg nem adottak a fórumok. Az infrastruktúra és a hajlandóság sem nagyon látszik. A nemzetállami önzés – aminek ma iskolapéldáját látjuk az Egyesült Államokban vagy éppen Magyarországon – súlyos akadály. Ebből a szempontból Németország és az Európai Unió egésze valamennyivel jobb, de messze nem elégséges teljesítményt nyújt.

– Az unió hitelfelvétele mennyit segít a tagállamoknak? Lehetséges-e, hogy a magyar kormány ezt a pénzt is elsősorban a „sajátjaira” fordítja?

– Sokan hangsúlyozzák, de talán nem „ment át” eléggé: a döntés, hogy az Európai Bizottság hitelt vehet fel, akár történelmi jelentőségű precedens is lehet. Majd' másfél évtizede folyt erről a vita, ami most – ha valamennyire féloldalasan is – de eldőlt. Ez fontos lépés lehet a föderalizmus felé, amit én személy szerint üdvözölnék. Egy másik kérdés, hogy az országok a pénzt miként használják fel. A szándék megvan – gondolok az Európai Ügyészségre és a jogállamiság körüli vitákra – de az Európai Unió, mint láthattuk, lassan, túlságosan is lassan mozog, így rövid távon különösebb csodákat nem várok.

– Egy kis politika: az ellenzék összefogása, együttes indulása milyen esélyt kínál?  A nagy nemzetközi cégek mennyire bíznak egy Fidesz-mentes Magyarországban?

– Egy évtizedre és három elvesztett választásra volt szükség, hogy az ellenzéki pártok felismerjék, csak együttes indulással van esélyük, hogy legalább megszorítsák a kormánypártot. Ezt nem nevezném gyors tanulási folyamatnak. Hogy a puszta szándéknyilatkozat elég lenne a rezsim leváltásához, abban kételkedem. Politikai kultúraváltásra – a verseny és az együttműködés újratanulására, egymás legitim létezésének elfogadására, a fontos és kevésbé fontos célok helyes hierarchiájának megállapítására – van szükség. Persze politikusokra is, de legalább egyre, aki képes maga mögé állítani a bizonytalan választókat is. Ez így elég soknak tűnik. És akkor még nem tudjuk, hogy a rezsim hogyan fog reagálni, ha véletlenül legyőznék a választásokon. Érdemes Minszkre figyelni. Ami a nemzetközi cégeket illeti, a saját személyes tapasztalataim alapján is mondhatom, hogy érdektelen számukra az illető ország hatalmi berendezkedése, feltéve, hogy az üzleti céljaik eléréséhez – terjeszkedés, nyereség – a feltételek adottak. Ebből az is következik, hogy inkább a status quo-ban érdekeltek, mint egy bizonytalan kimenetelű változásban. Ez azonban nem szabad, hogy szempont legyen számunkra, akik változást szeretnénk.