Felfelé a lejtőn

A közelmúlt

2009 végén Varga Mihály azt hangoztatta, hogy a „Fidesz nem támogat olyan gazdaságpolitikát, ami az államháztartás hiányának növekedését eredményezi”. 2010 szeptemberében a párt gazdasági szakértői bizottsága (vezetője Varga Mihály volt) a magyar gazdaság helyzetét feltáró jelentésében többek közt azt javasolta, hogy „a költségvetési egyensúly nem áldozható fel a gazdasági növekedés oltárán”. Ez a megállapításuk akkor már szembement a gazdasági miniszter, Matolcsy György véleményével, aki úgy látta, hogy fel kell adni a „poros, ódon, lejárt szavatosságú, egyensúlyra törekvő pályát”, mert az államháztartás egyensúlya nem a kiindulópont, hanem a fejlesztéspolitika végeredménye. Úgy vélte, hogy a helyes, követendő gazdaságpolitika az adócsökkentés, s nem kell semmiféle deficitmérséklő megszorítás. Emiatt – igaz, átmenetileg – megemelkedik a költségvetés hiánya, de azt rövid időn belül is vissza lehet vágni. Részint az általa akkor 800 milliárd forintra taksált bürokráciacsökkentéssel, részint pedig azzal, hogy az Orbán-kormány olyan hitelességnövekedést tud felmutatni, aminek köszönhetően jóval olcsóbban képes a nemzetközi piacokon kölcsönöket felvenni, amitől több százmilliárd forintos kamatmegtakarítás remélhető. Mindez zene volt Orbán Viktor füleinek.

Az adócsökkentés – vélte Matolcsy – felgyorsítja a GDP növekedését, ami 2012 után majd már öt százalék feletti lesz. Az elképzeléséből annyi lett, hogy az egykulcsossá tett személyi jövedelemadó-rendszer bevezetésével valóban nagyjából 500 milliárd forintos lyuk támadt a költségvetésben, amit aztán nem győztek egyre rémisztőbb különadókkal, az unió legmagasabbra emelt áfa-kulcsával, a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásával és megtakarításai egy részének költségvetésbe csatornázásával ellensúlyozni. Közben ugyanis Orbán számára is tudatosult, hogy az unió a kohéziós pénzek elvonásával büntetné, ha az államháztartás hiánya meghaladná a GDP három százalékát. 

Az adócsökkentés évében (2011) a gazdaság mindössze két százalékkal nőtt, a következő esztendőben pedig recesszióba fordult át – nem kis mértékben a kormány ötletelő, kapkodó politikája miatti hitelességvesztés következtében. A kétezertízes években a magyar gazdaság csak 2018-ban tudott öt százalék feletti növekedést felmutatni, de az nem az adócsökkentés csodafegyverének volt köszönhető. 

Ellenség lett az államadósság

Miután Orbán és Matolcsy megértették, hogy a brüsszeli költségvetési szabályokat komolyan kell venni, politikát váltottak. Az államadósságot kinevezték ellenségnek, amivel szemben harcolni kell, és amit le kell győzni. Harciasságuk Rédl Elemér, győri plébánost annyira magával ragadta, hogy javaslatára a kormány létrehozta az összefogás az államadósság ellen alapot, amelybe intézmények és civilek fizethettek be. A nagy terv az volt, hogy itt 200 milliárd forint fog majd összegyűlni az adósság csökkentésére. Ám 2014 végén is még csak 340 millió forint adományt tudtak rögzíteni, noha pénzgyűjtés céljából koncerteket is rendeztek. 2015 tavaszán aztán – működésének elégtelen hatékonyságára hivatkozva – az alapot felszántották, pénzét pedig besöpörték a költségvetésbe. 

Az adósság elleni harc az alkotmány újrafogalmazóját is megihlette. A 2012 januárja óta érvényes alaptörvény 36. cikkének 4. bekezdése szerint: „Az Országgyűlés nem fogadhat el olyan központi költségvetésről szóló törvényt, amelynek eredményeképpen az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék felét”. A következő bekezdés az aktuális helyzetre vonatkozott (2011 végén a deficit 80,4 százalékon állt), miszerint mindaddig, amíg az adósságráta nagyobb mint 50 százalék, csak olyan költségvetést lehet elfogadni, amely az adósságráta csökkentését tartalmazza. Mindezektől eltérni – olvasható az alaptörvényben – „csak különleges jogrend idején, az azt kiváltó körülmények okozta következmények enyhítéséhez szükséges mértékben, vagy a nemzetgazdaság tartós és jelentős visszaesése esetén, a nemzetgazdasági egyensúly helyreállításához szükséges mértékben lehet”. Az alaptörvényhez kapcsoltan, a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló törvényben (2011) meghatározták azt a képletet is, amivel biztosítható az államadósság rátájának folyamatos csökkenése. Előírták, hogy ennek érvényesülését a kormánynak félévente felül kell vizsgálni, és ha eltérést tapasztal, módosítania kell a költségvetést. 

A magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásával, vagyona egy részének bedarálásával, a kormánypolitika kiszámíthatatlanságát eredményező, befektetésriasztó különadókkal, az oktatási, egészségügyi, szociális rendszerből és a környezetvédelemből történő forráskivonásokkal, valamint az uniótól kapott pénzek GDP-t serkentő hatásával együtt, 2011 után sikerült az államháztartás hiányát a maastrichti előírás (három százalék) alatt tartani (a 2011-es 5,2 százalékról 2019. végére két százalékra lefaragva, miközben hatalmas, láthatatlan adósságok halmozódtak fel a nyugdíjrendszerben, és a felsorolt társadalmi alrendszerekben). Az államadósság rátája is csökkent – a forint árfolyamának romlása ellenére is – a 2011-es 80 százalék feletti értékről 2019 végére 65,4 százalékra.

A 2020-as költségvetés először és a pálfordulás

A tavaly nyáron elfogadott 2020-as költségvetés komoly megszorítást tartalmazott, még annál is erősebbet, mint amit néhány hónappal korábban a konvergenciaprogramban Brüsszelnek bemutattak. A GDP arányában kifejezett államháztartás hiányát megfelezték (egy százalékra vitték le), az államadósság rátáját pedig majdnem négy százalékponttal csökkenthetőnek tervezték. Az idén májusban bemutatott 2021-es költségvetésben – amit teljesen értelmetlen volt elkészíteni és keresztülerőszakolni, hiszen mindenki tudta, hogy a járvány miatt, igazából senki nem tud semmit a jövőről – a 2020-ra a várt három százalékos visszaesés mellett 3,8 százalékos deficitet prognosztizáltak, és azt, hogy az államadósság rátája 6,3 százalékponttal, 72,6 százalékra emelkedik. 2020 decemberében ott tartunk, hogy a PM becslése szerint idén 6,4 százalékkal zuhan a GDP, a deficitráta eléri a kilenc százalékot, az államadósság pedig a GDP 80 százalékára duzzad. 

Matolcsy György december 15-én tartott sajtótájékoztatóján azt hangsúlyozta, hogy a gazdaság teljesítménye ebben az évben más kormányzati politikával lehetett volna jobb, és – ha jól értem – az eladósodási politikát is kifogásolta – finoman. Vagyis Matolcsy ma is vitatja Vargát, csak a ringnek épp az ellenkező sarkából, mint tíz évvel ezelőtt. 

Elhibázott válságkezelés

A magyar gazdaságnak szerintem sem kellett volna ebben az évben több mint tíz százalékpontos, negatív fordulatot venni, a visszaesés mérsékelhető lett volna, ha a kormány valóban a válságot kezelte volna. Ha mindent megtett volna a fogyasztói kereslet növeléséért, ha a jövedelmeket azoknak juttatja, akik képesek fogyasztásuk bővítésére, és nem azoknak, akiknek a fogyasztása már így is telített. Ez a válság ugyanis elsősorban keresleti és nem kínálati, és ha a fogyasztás nem indul meg, akkor nincs, ami a beruházásokat húzza. Válságban nem érdemes a beruházásokat pumpolni, azok úgyis elmaradnak, mint ahogy történt ez nálunk is. És megkockáztatom, a járvány sem szabadult volna el a második szakaszban, ha jóval előbb történnek lezárások, és úgy – amint azt például Ausztriában is tették –, hogy a kormány kilátásba helyezi a jövedelemkiesések kompenzálását. Ekkor a Fidesz kérdezte nagyközönség sem állt volna ellen – mint történt ez szeptember-októberben – a korlátozásoknak. Az állás- és jövedelemvesztéstől mindenki félt, és persze, hogy támogatta a kormányszlogent, Magyarország működőképességének megőrzését. 

Mit mutatnak a számok?

Az államháztartás központi alrendszerének hiánya (ebben nincsenek benne az önkormányzatok) november végéig 3300 milliárd forintra duzzadt, több mint négyszeresére az egy évvel korábbinak és majdnem tízszeresére az eredeti éves tervben foglaltaknak. De nem azért, mert a bevételek kiestek volna, azok a recesszióban is négy százalékkal nőttek. Emelkedtek a lakosság, a gazdálkodó és a költségvetési szervek befizetései is, egyedül az áfa-bevételek maradtak el minimálisan (17,6 milliárd forinttal) az elmúlt évitől. Ami viszont nagyon kiszakadt, az a kiadási oldal. A 16 százalékos kiadási növekménynek akár erős anticiklikus hatása is lehetett volna, ha a kormány valóban a ciklust akarta volna szabályozni és nem saját hatalmának további bebetonozására koncentrál. A kiadások közül csak két adat: a nemzeti család- és szociálpolitikai alap kifizetései mindössze 0,6 százalékkal nőttek novemberig, vagyis semmivel, mintha nem lett volna a válságban igény rá. Ugyanakkor a közszolgálati műsorszolgáltatás 17 százalékkal több forrást élhetett fel – mintha igény lett volna erre a „közszolgáltatásra”.

A Pénzügyminisztérium becslése szerint 2020-ban az államadósság több mint 5000 milliárd forinttal emelkedik, gyorsabban, mint 2008-ban az államcsőd elkerülése érdekében felvett 20 milliárd eurós kölcsön idején. Most távolról sem állt fenn az államcsőd veszélye. Gazdaságilag érthetetlen, miért kellett növekedési hozam nélkül visszapörgetni az államadósság rátáját arra a szintre, ahonnan a kormány a ráta csökkentésének programját 2011-ben elindította. Ráadásul úgy, hogy a kormány közben alkotmánysértést követett el, mert igaz, hogy visszaesés volt, de az kevesebb többletkiadásból is enyhíthető lett volna, ha azokat célzottan, a visszaesést okozó gócokra irányítják, s a pénzeket nem a barátoknak, üzletfeleknek továbbítják. A kormány nem tett eleget az alaptörvényben előírt költségvetés-felülvizsgálati kötelezettségének sem. Noha Orbán Viktor tavasszal még azt ígérte, hogy 2020-ra új költségvetést mutatnak be, mert a 2019 nyarán elfogadott nem tartható, ebből semmi nem lett. Az eladósodás – s benne a külföldi devizában történő rész felpörgetésének – véleményem szerint politikai magyarázata van: Orbán Viktor a vesztét érzi, kihasználva az uniós kötöttségek feloldását, extra tartalékokat gyűjtött be és unokáink pénzével is kampányolni kezdett.