Fodor Tamás: az SZFE és a járványhelyzet új felvonást ír a színházak hazai történetében

– Ön 50 éve máig fémjele a hetvenes évek kultúrpolitikai „3T” (Tilt, Tűrt, Támogatott) ideológiája idején megalakult független összművészeti csoport, a Stúdió K működésének. Ez a társulat lényegében az egyetlen, ami azóta él és megkérdőjelezhetetlen rangot vívott ki a szabad színházi világ hazai történetében. Az idei év eseményei tükrében miként látja a szakma jelenét és jövőjét?    

– Egyértelműen pozitív az egyetemi polgárok kiállása az egyetemi autonómia mellett. Ez hozadéka annak az állami „kultúrterrorista” támadásnak, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemet érte a blokád alatt. Megvédték az egyetemet az illegitim vezetés megszállásától, a jogszabályokat semmibevevő „katona-kancellártól”, következetesen kitartanak a nagyhírű szakmai intézmény 1865-ös megalakulásakor meghatározott elvei mellett, ami egyetemmé tette a valamikori főiskolát, hiszen az universitas attól is egyetemes, hogy igazi „tulajdonosa” az egyetem teljes polgársága. Hiába az állam adja a pénz nagy részét, ez igazából mecenatúra kell legyen. Az országnak ugyanis eminens érdeke, hogy sokoldalúan művelt polgárai legyenek, hogy utódainak egyetemes tudást közvetítsenek. Ennek legfontosabb szereplője maga a hallgató, akinek megrendelői pozíciót kell betöltenie. Ez a jogos „sztrájk”  alatt kiteljesedett, az egyetem polgárai (mesterei, hallgatói) saját elhatározásukból és saját módszereik szerint képezték magukat – ez egyértelműen pozitív értéke mindannak az általam terroristának nevezett hatalmi támadásnak, aminek még mindig nincs vége. Egyre újabb meglepetésekkel szolgálnak, mind durvábban akarják átlépni azt a határvonalat, ami már nem felel meg egy civilizált, demokratikus ország szabályainak sem jogilag, sem tradicionálisan. Jelentős fejlemény, hogy kialakultak a művészi szabadsághoz szükséges belső demokrácia módszerei, amelyekkel a „titkos egyetemet” és a „tanköztársaságot” meg lehetett szervezni. Sőt: az online térben azoknak a tanároknak, akik egyébként nem akarták a tanügyi szolgáltatás jármába hajtani a fejüket, módot adtak arra, hogy az egyetem falain kívülről is, akár egy szabadegyetemen, oktathassanak, mint tette ezt Upor László, Karsai György, Gábor György, Németh Gábor és a többiek mind. Én ezt tartom a 2020-as színházi élet legnagyobb akciójának, valamint azt, hogy a szolidaritás erejével megmozgatta azt a társadalmi réteget, amelyik érdekelt abban, hogy országunkban egy valódi demokrácia alakuljon ki. Mindez túlmutat a színházi szakma védelmén, hiszen az általános szabadságvágy jegyeit viseli. 

– Véleménye szerint mennyiben lehet – ha lehet – mindez meghatározó a jövőnket illetően? Mennyiben várható ez maradandónak, akár mind a szemléletünket, akár a színházak jövőbeni működését illetően? 

– Erről az ütközetről győzelmi jelentéseket fogalmaz majd a propaganda, de a folyamatosan megszülető pozitív bírósági döntések mind az egyetem igazát bizonyítják. Hiába kerítenek az uralkodó hűbéresei majd oktatókat a saját alomból, hiába gereblyéznek össze ideológia-vezérelt tanügyi végrehajtókat – olyan mestereket nem fognak találni, akik évtizedek óta meghatározták a színvonalat. De továbbmegyek. Számomra felháborító módon, több tiszteletreméltó kolléga eddig úgy gondolhatta, hogy politikailag középen állhatnak a jelenleg zajló kultúrharcban. Amint a most megjelent, Sándor L. István által jegyzett, a Stúdió K első 16 évét bemutató „Szabadságszigetek” című kötetben próbáltam megfogalmazni – és ez az akkori Kádár-rendszerre oly jellemző volt –, hogy ők majd belülről próbálnak javítani a számukra sem rokonszenves politikai presszión, és hogy majd csak egy általuk vélt határig fogják képviselni azt, amit rájuk kényszerít a rendszer. Mert amint a tudományos-kulturális rendszer, például az MTA lerohanásával is bebizonyosodott, ez nem lehetséges. Hiába választottak ott is új elnököt, még ő is kénytelen volt szembehelyezkedni a hatalmi elvárásokkal. Eddig nem nagyon törődött ez a kormány azzal, hogy a kultúra, a művészet támogatása területén mi történik. Nyilvánvaló viszont, hogy a jelen esetben pénzt, paripát, fegyvert rendelkezésre bocsát majd, hogy a célját elérje.

– Mik ezek a célok...?

– A sokszínű, kritikus gondolkodás elnyomása. Mert az állampárt támogatottsága folyamatosan csökken. S úgy látszik, hogy ez a mostani fiatal korosztály – többek között az SZFE hallgatóink hatására – már nem az a nemzedék, amelyiket meg lehet megfélemlíteni. Még abban is biztos vagyok, hogy mindennek olyan művészi eredményei is lesznek, amik még nem látszanak. 

– Az SZFE hatása mellett, milyen változásait látja a színházi világban az idei évnek?

– Kialakultak az online térben olyan technikák, amelyek azokban a közösségekben, mint az Örkény, a Katona vagy a Radnóti, olyan együtt-lélegzést tudtak megteremteni, amik talán kialakítják a közösségi élmény új formáját. Például az Örkény telefonos versmondása személyközi kapcsolatot teremt az alkotó és a befogadó között, sőt, utána még egy eddig nem használt személyes beszélgetés lehetőségét is megadja. Hasonló új elem, hogy azok az online előadások, amikre jegyet válthat a néző, eddig ismeretlen közösségi élményt jelenthetnek. Legalább virtuálisan kialakul egy olyan alkalmi közösség, ami azt az élményt eredményezheti, hogy a barátaimmal együtt, egyidőben veszek részt egy programon. Ugyanakkor megszülethetnek műfaji érdekességek is, mint például az SZFE hallgatóinak performance-ai, amikkel új élményeket adhattak a közönségnek, kifejezve a hatalommal szembeni véleményüket anélkül, hogy direkt politikai megmozdulás lett volna – de mégis közpolitikát sikerült csinálniuk, s mindezt egy nálunk eddig szokatlan, éneklős-„táncházas”, animációt is kreatívan felhasználó, látványos műfajjal kifejezve. Ezeket én utoljára ’68 környékén tapasztaltam. 

– Érdekes a párhuzam s valóban, hasonló művészi működés jellemezte annak idején Mnouchkinék világhíressé vált színházát is.

– Én inkább a Living Theatre példáját hoznám erre, de ne feledjük a magyar performance kultikus alakjait, mint például Hajas Tibor vagy a még ma is aktív Ladik Katalin.

– Ön szerint, egyfajta új underground formálódna a hazai színházi közösségben vagy közösségből? 

-– Én úgy látom, hogy igen. Az undergroundnak pedig nem is az a pozitívuma, hogy pusztán megjelenik a konvencionális mellett, hanem sokkal inkább az, hogy megtermékenyíti a falakon belüli színházat is.

– Évtizedekkel ezelőtt hasonló alapokat rakott le a Stúdió K is.

– S nem csak mi, de a művészi szövetségeseink is, mint Pál István, a miskolci Manézs Színház s a többiek, hiszen ezek is megtermékenyítették a független színházat, de hatottak azokra is, akik továbbadták ezt a tudást, például az SZFE-nek, Aschernek, Máténak és a többieknek, akik különböző módon, de részesei voltak annak a mozgalomnak. Szerintem mindez nagyon erősen összekapcsolódik egy színházi térben való folyamatos mozgássá, aminek én nagyon örülök. Ez a mostani nemzedék,  a saját életharcaiban tapasztalja meg, hogy milyen a világ, és ezt bizonyára az eljövendő alkotásaiban is meg fogja jeleníteni – hiszen erről szólna a művészet. Nem lesz tőlük idegen, hogy milyen konfliktusokat élnek meg az általuk életre keltett drámák hősei, és milyen konfrontációkat kell megjeleníteniük.

– Mindez kihathat a jelen és a jövő színházi életére is?

– Biztosra veszem, hogy az alkotói folyamatban már egyenrangú társakként jelennek meg, inspirációt adnak egymásnak színészek, dramaturgok, rendezők. Mindenképpen egy izgalmas és sokszínű színház képét vetíti előre, függetlenül az intézmények jelenlegi politikai harcától. 

– Megfogalmazható-e bármilyen párhuzam az Önök által a hetvenes években megteremtett művészi mentalitás és a jelen fiatal SZFE-generációja között? 

– Erre azt mondanám, hogy igen, de a mostani fiatalok nem másolnak, nem egy új ’68-as nemzedékről van szó. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az új pressziók hatására, mint a kagylóban a gyöngy, kitermelődik valami új, aminek értéke lesz. 

– Önök, a Stúdió K, következetesen underground közösségként működtek. Sosem kísértette meg a klasszikus kőszínházi létforma s ezzel a konformista biztonság iránti vágy?

– Mindenkinek volt aranykora – jó esetben. A Stúdió K valóban a kezdetektől máig működik, sőt, fenntart színházi helyszínt is a kilencedik kerületben, bár az eredeti helyszínünk hosszú időn át Pilisborosjenőn volt egy, illetve két közösen megépített házban, épületben. Mára professzionális stúdiószínház lettünk...

– ...De némileg változatlanul underground. 

– Az ön által említett könyvből nem csak a mi történetünket, az én történetemet, legalábbis az első szakaszát, de az azt megelőző időszakot, az Egyetemi Színpad környéki korszakát is megismerhetik az olvasók. Amint abban az időszakban, tehát az ’56-os forradalom utáni időszakban is megvolt a lehetőség arra, hogy az akkor szabad kultúrát szerető emberek megteremtsék az alkotó munka körülményeit és behozhassák a kor törekvéseit és eredményeit egy olyan közegbe, ami a határokat lezárta minden értelemben, és a kultúra „migránsaitól” félt akkor is, amint ma is. Sok mindent megtettünk azért, hogy a világkultúra tiltott gyümölcsei megteremhessenek a legláposabb közegekben is. Ez a könyv megpróbálja megmutatni mindazt, ami jellemzi a valódi – sokszor persze kudarcos – alkotó folyamatokat. 

– Milyen különbséget és/avagy azonosságot tudna megfogalmazni a 45 évvel ezelőtti és a mai színházi közeg, mentalitás között?

– Akkor egy lassan erodálódó politikai közegben ment végbe a változás és persze egy jóval szűkebb és így lüktetőbb színházi közegben zajlott a „versengés”. Azaz bizonyos értelemben jóval könnyebb volt láttatni magunkat a magunk ízlésvilágában. Most viszont óriási a kínálat, amit a jelen rendszer egyszerűen nem használ ki. Egy város, egy település rangját adhatná meg, hogy mennyi és milyen sokszínű kulturális kínálata van, és ez nagyon értékes lehetne egy település számára, de az önkormányzatok ki vannak véreztetve. Pedig a kulturális érték olyan, mint egy természeti érték – a mi jelenlegi működésünk helyszíne, a Ráday utca például maga egy „kultutca” lehetne, de nincs rá pénz.  

– Pedig még az önkormányzati választásokat követő pár hónapban a Baranyi Krisztina vezette IX. kerületi önkormányzat tervezte ennek az elképzelésnek a megvalósítását.  

– Hiába a szándék, ha a kormány a bevételek szinte teljes elvonása következtében, mindezt lehetetlenné teszi, és ha egyáltalán marad még önkormányzatiság, ami a létünk, az önállóságunk, a szabadságunk alapja kellene, hogy legyen, amiért bizony az SZFE harcol, amiért anno a Stúdió K is létrejött. 

– Csatolnám a Stúdió K-hoz a kérdést – Önök miért nem léptek a Halász Péter-i útra? Őket ugye, mint hasonló, független, kultúrpolitikailag zabolázhatatlan színházi közösséget 1976-ban emigrálásra kényszerítettek, amit követően New York-ban „independent” társulatként lettek túlzás nélkül állíthatóan világhírűek. A legendás múltú Egyetemi Színpadon ráadásul még együtt is dolgoztak.   

– Én a társaimmal együtt talán akkor fontosabbnak tartottam, hogy azokat a kiáltásokat, amik akkor bennünk megszülettek, a politikai rendszer természetét leleplezendő és azt megfogalmazó művészi formába öltsük. Ebbe az irányba indultunk el, ami nem hiszem, hogy nélkülözte volna azt az őszinteséget, amit Halász Péterék megfogalmaztak. 

– Ebben egyetértünk, de ők elmentek, Önök maradtak. 

– Maradtunk, mert több lábon próbáltunk állni, ráadásul a Woyzceck-előadásunkkal, vagy a Balkonnal több nyugati fesztiválra eljutottunk, a lehetőségeink talán tágabbak voltak, és ez az akkori kultúrpolitikai megítélésünket tán kényszerűen, de befolyásolta. Arról a pikáns tényről se feledkezzünk el, hogy a Kádár-kor „kultúrpápája”, Aczél György, aki a szakmában némileg érdekeltként, többek között mint a Horthy-rendszer utolsó fázisában működött nem túl sikeres színészként, de olvasott és kulturált ember volt, ami egy-két kivételtől eltekintve, nem mondható el a mostani vezetőkről. 

– Zárjuk hát keretesre a beszélgetésünket – milyen jövőt lát, jósol a hazai színházi életnek?

– A választ engedje meg a Stúdió K példáján. A színházunk jelenlegi vezetője, Gyarmati Kata jelenleg egy montenegrói rendező munkáján dolgozik s tudatosan foglalkozik az európai kultúra olyan területeivel, amelyek a tőlünk délre eső alkotók tevékenységére jellemző. Úgy vélem, hogy a kulturális nyitás az eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert értékek felé mindenképpen erőt és értéket mutathat az elkövetkező időszak magyar színházi életének – hisz „egymás nélkül sötétben vagyunk”.