Fröccsöntött Mészáros Lőrincekkel dolgozik Orbán

– Kellő nagyképűséggel, tiszta forráshoz nyúlva: a hét elején azt írtam, úgy éreztem, hogy a színművészeti egyetem einstandja könnyen elvezethet az egyetemisták lázadásához. Ma már kételkedem benne. Te?

– Hogy hová vezet ez a kormányzati döntés, nem tudom, de a színművészeti elfoglalásának nincs vége. Annyi történt, hogy néhány, a kormány által megfelelőnek látszó ember – Vidnyánszky Attilával az élen – beült fontos tisztségekbe, és most ott terpeszkedik. Ez fontos mozzanat, de nem több, mint állóháború: ebből még bármi lehet. Eldől például, hogy Vidnyánszky meddig megy el: színházi ember marad, vagy véglegesen kulturális komiszár lesz? Ami az egyetemistákat illeti, úgy látom, erősen ellenállnak, ez is azt erősíti, hogy semminek sincs vége.

– Nem éreztél te is olyan pillanatot, hogy bár itt kevés hallgatóról van szó, de mégis, újra, átlépett egy olyan határt a kormány. ami elvezethet egy 1956-os egyetemista „forradalomhoz”?

– Ezt így nem éreztem. '56-hoz hasonló helyzet szerintem nem is állhat elő, mert ma nyitva vannak a határok, ami a legrosszabb politikai helyzetben is alternatívát jelent. Az 1956-os forradalom többek között azért is robbant ki, mert zárva voltak a határok. Most viszont tömegek mentek már el eddig is, akiknek elegük lett ebből a tíz éve tartó kártékony kormányzásból. Azt viszont látom, hogy rakódnak egymásra a kormány antidemokratikus intézkedései, kialakul egy kormányzati kaszt, amelyik már nem kommunikál az emberekkel – legfeljebb ilyen-olyan propaganda levelekkel –, visszahúzódnak a hatalom sáncai mögé, és onnét kiabálnak kifelé. Ez sosem ment a végtelenségig, Orbánnak el kell gondolkodnia, mi is ennek a pályának a vége? Egyszer ezt majd le kell zárni, de mintha ő maga sem tudná, hogyan.

– Vajon mi az oka annak, hogy tíz év alatt, ki tudja, hányadik olyan lépése volt ez az Orbán-kormánynak, amelyeknek egyenként is a társadalom ellenállásába kellett volna torkollniuk, ám semmi nem történt…

– Sajnos, messze nem látom azt a szabadságszeretet, ami állítólag a magyar emberre igaz. Elég kevéssel is megelégszik, ha biztos a megélhetése, kevéssé érdeklik a szabadságjogok. Sőt, ha szabad azt mondani, könnyű megzavarni a fejét, és a bajok okát nem az igazságtalan és rossz kormányzati döntésekben keresi, hanem azokban, akikre Orbán és barátai rámutatnak. A jogvédők meg a bevándorlók. A homoszexuálisok meg a liberálisok. Az ennél szélesebb horizont mintha megzavarná.

– Egyetértesz egyébként avval a megállapítással, hogy a kuratórium bejelentése és a személyi összetétele – egyáltalán, a művészképzés lenyúlása, egy kézbe adása súlyosabb, mint az Index-ügy?

– Egyik súlyosabb, mint a másik, a kettő együtt az igazán súlyos. Magyarországon a szabadság kis körei már eddig is csökkenő számban és egymástól egyre elszigeteltebben működtek. 1989-ben úgy láttam Orbánt beszélni, hogy elhittem neki, nyitott, igazságos társadalomban szeretne élni. De aztán látjuk, mennyit ért az a beszéd. Szörnyű, amikor egy ember már a fölszálló ágban elszédül saját magától. Ugyan, mi lett belőle? Egy házsártos akarnok, nincs már őszinte szava, csak pózol, színészkedik, meg kacsintgat.

– Ha már Index: a magyar sajtó már régen túl van azon, hogy bármiféle szolidaritást mutasson, a közönsége is nagyjából. Tényleg azt tesz velünk Orbán, amit akar?

– Azt azért mégsem. Mindent nem tud megnyerni. Mindig lesznek kritikus fórumok, és hát ő is öregszik. Újabban hoz rossz döntéseket, mégpedig azért, mert az összes kontrollelemet megszüntette, úgy gondolta, ezek nélkül lesz igazán korlátlanul ura a helyzetnek. Ez politikai szűklátás: a kontroll ugyanis azért van, hogy védjen rossz döntésektől. Orbánt, saját rossz döntéseitől is. A fél világ azon ámul például, minek szerzett be háromszázmilliárdért tizenhatezer lélegeztetőgépet, amikor a legrosszabb helyzetben sem volt száznál többre szükség. Ez egyszerűen abból a pánikból fakadt, amit egy működő kontrollrendszer kiszűrt volna – ha volna ilyen.

– És az unióval? Azzal is? Szerinted most nyert, vagy veszített Orbán Brüsszelben?

– Úgy látom, az unió – néhány szélsőjobboldali alak kivételével – rossz szemmel nézi Orbánt. Ráadásul igen kulturálatlan vitapartner, akit a vétójog éltet, márpedig az a politikus, aki egy vitában folyton vétót emleget, az nem elég tehetséges. Most anyagilag valamennyire jól járt Magyarország, de arról kevesebbet beszélt Orbán, hogy a következő generációs tervek elfogadásának majdani gyakorlata előrevetíti, hogy az EU-ban megindult a gondolkodás a döntések minősített többséggel – tehát nem kizárólagosan egyhangúlag – történő meghozatala felé. Ez az Orbán-féle vitakultúrát megszünteti.

– Hozhat-e bármilyen változást az ősz? Képes-e bárki megfékezni a jogállamiság teljes kiüresítését?

– Ez attól is függ, hogyan zárul a színművészeti ügye. Újabb nagy akcióba enélkül racionálisan nem kezdhet a kormány, bár belátom, hogy működését nem mindig a józan ész vezérli.

– Vásárhelyi Mária optimista, abban az értelemben, hogy az embereknek a pénzhiány miatt, hamarosan elegük lesz itthon az orbáni hazugságokból. Szerinted is? 

– Először mindig azoknak fogy el a pénzük, akiknek az érdekérvényesítési képességük szerény. Ezért sem foglalkozik a kormány kellőképp az öregekkel meg a betegekkel. Orbánékat a saját vazallusi rendszerükbe tartozók érdeklik, akik valami tragikus félreértés folytán, úgy érzik, csöndben kell maradniuk, mert akkor nem lesz rosszabb a helyzet. Hogy lehetne sokkal jobb is, ha a pályázati rendszerek igazságosak lennének, arra nem gondolnak. A szemük láttára viszik a kormány kijelölt emberei a Balatont, hegygerinceket, erőműveket, kastélyvonulatokat, de nekik a biztonságot az jelenti, ha van munkájuk, még ha rosszul fizetett is. Amíg a szájukból nem lopják ki a falatot, nagy baj nincs.

– Vásárhelyi azt mondta, hogy vigyáznunk kell nekünk is magunkra, és ebbe saját magát, illetve benneteket ugyancsak beleértett; elképzelhetőnek tartod, hogy az Index után folytatódik a sajtó bedarálása, akár az olyanoké is, amelyek eddig függetlenek tudtak maradni? És folytatódni fog – hacsak az egyetemisták össze nem fognak – a diákság bedarálása is, illetve a kultúra egészéé? 

– A szellemi függetlenség alapja az anyagi függetlenség. Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amelyben például az Élet és Irodalmat bedarálják. Amíg van elegendő lapvásárló, addig vagyunk. De ha nincs annyi, akkor nem is érdemes tovább csinálni, mert az azt jelenti, hogy érdektelen, amit hétről hétre előállítunk

– Több alkotóval is beszélgettem, akik mind azt mondták: a kultúrát nem fogja tudni „megenni” Orbán. De láthatóan működik a modell: könnyűzene, színház, filmipar, művész-képzés, az irodalom egy része, sajtó, ezen belül állami televízió, rádió, hírügynökség… És mindenre talál embert…

– Nem szeretnék megsérteni senkit, de Orbán egész politikai pályáját végigkíséri az előbb fölsorolt társaság szimpla használata. A nagygyűlések biodíszletében nem akadt fikusz, aminek tövében ne ücsörgött volna beszédei alatt könnyűzenész, színész, filmes, vagy épp író. Most látható, hogy egy nagyobb körletet igyekszik maga köré gyűjteni, erre nem sajnálja a pénzt. Embereket meg mindig talál, az értelmiség egy részének sajnos megvan az a tulajdonsága, hogy ha dobnak neki egy falat kenyeret, még föl sem falta, de már magyarázza is, miért jó ez így, ahogy van.

– Hány Mészáros Lőrinccel dolgozik a miniszterelnök?

– Ennek szerintem nincs jelentősége. Amennyivel akar. Ezek fröccsöntött figurák, egyik nagyobb, a másik kisebb. Mészáros Lőrinc akkor lesz majd eleven kérdés, amikor vége lesz ennek a politikai ámokfutásnak. Egészen pontosan: hogy ki hordja el majd ezt a sittet, ami fölhalmozódott? Biztos vagyok abban, hogy ennek rendbetételéhez új reformkor kell majd – csak lesznek-e hozzá megfelelő emberek...