Fütyülnek, nem táncolunk… – a képmutatás novemberi intézményesítése

Valami hasonló szerkezetű ideológiai ködkép jegyében dolgozhatnak a kormányzati kommunikációs nagyüzemben sürgölődő százak. Igazán megérdemlik, hogy működési költségeiket még évközben is rendre újabb meg újabb milliárdokkal emeljék meg. Novemberben is elsőrangú teljesítményt nyújtottak,

mert szuverenitásvédő hadjárat indult útjára. 

A hónap második felében naponta szivárogtak hírek a közelgő – immáron tizenharmadik – Nemzeti konzultáció lehetséges témakörei felől. Nem csoda, ha milliók szívdobogása kísérte a várva várt pillanatot, amikor megkapja a SAJÁT, neki személyesen, névre szóló kormányfői üzenetet. Nos, megérkezett a levél, amelyben Magyarország miniszterelnöke nekünk, mint Honfitársainak üzeni „Brüsszel … most újabb veszélyes tervekkel állt elő. … Azt akarják, hogy úgy táncoljunk, ahogy ők fütyülnek. Éppen úgy, mint a Gyurcsány-korszakban. Ezt nem engedhetjük!”

A levélhez mellékelt „Nemzeti konzultáció” kérdőíve először is leleplezi Brüsszelt, mert… stb. Másodszor leleplezi Brüsszelt, mert… stb. Aztán harmadszor, negyedszer és így tovább, egészen a 11. pontig. Tekintsünk el ezúttal az egyes kérdésekhez sugallt válaszok bárgyúságától, és attól is, hogy a vádaskodások elsöprő többsége félrevezető és harmatgyönge érveken, a valóságot nyomokban tartalmazó tényeken nyugvó, egyoldalú és propagandisztikus állítás. Rögzítsük csupán magát azt a tényt, hogy hazánk lakosságának elsöprő többségét még akkor is sikerült napokra e kétségbeejtő színvonalú propagandaanyaggal elfoglalni, ha ez számukra érdektelen lenne, vagy egyáltalán nem értenének egyet az üzenetben foglaltakkal. 

A forrásokat lásd itt, itt, itt, itt, itt, és itt.

Mindezt lehet még fokozni 

Ám, ha címzett polgár mégis megpróbálna elmenekülni, akkor is utolérik. Az elmúlt hetekben még a sportközvetítések szüneteiben, a zenei adók óránkénti híreiben, az utcai gigaplakátok özönével is rendre értesítették az Üzenet lényegéről: Brüsszel fütyül, mi pedig nem fogunk a kívánságuk szerint táncolni. A magyar ember nem tud hová bújni a legújabb táncóra rendje elől, mindenütt utoléri Orbán Viktor levelének üzenete: „Magyarország nem fog úgy táncolni, ahogyan ők fütyülnek!”  

A kivédhetetlen nyomaték kedvéért néhány nappal később már meg is kezdődött a parlamenti vita arról a javaslatról, amelyet a Fidesz parlamenti frakcióvezetője fontosnak tartott benyújtani. Eszerint minél előbb szükséges lesz egy olyan szervezet (hatóság? hivatal? fórum?) megalkotása, amelynek első számú és kitüntetett feladata lesz a – hetek óta óriási erővel első számú problémakörré feltornáztatott – „szuverenitás” védelme. A részletek ugyan még nem kellően világosak, számos, mondhatni alapvető eljárási és alkotmányos probléma vár megválaszolásra, de a kívánatos politikai cél mindenképpen teljesülni látszik. (A részletekről lásd: Itt félned kell. HVG: nov. 30.)   

Részben az, hogy továbbra is elsősorban e meglehetősen zavaros és önkényesen értelmezett szuverenitás-probléma körül zajlik hetekig a diskurzus. Részben a szuverenitás-védelem ürügyén újfent el lehet hitetni a választói bázissal a hazai politikai ellenfelek külföldről való irányításának – eleddig kevéssé sikeresen – igazolt vádjait. Részben zaklatható, vizsgálható és akadályozható lesz számos olyan civil szervezet, mozgalom munkája, amely eddig külföldi pályázatok segítségével tudott működni. (Külföldre pedig éppen azért voltak kénytelenek pályázni, mert itthon módszeresen gátolták őket a hatóságok.) A szándékoltan tisztázatlan részletek okán a maradék független média máris joggal kezdett aggódni, hiszen – nem is leplezetten – tevékenységük korlátozása is bőven belefér az eredeti javaslatok homályos részleteibe. Meglehet az is, hogy az egész Szuverenitás-védelmi Hivatalból nem lesz egyéb, mint valamiféle dekoráció, és a munkájának hatékonysága hasonló lesz a már több mint egy éve „működő” korrupcióellenes hivataléhoz, vagy pl. a versenyhivataléhoz. (Azaz, alkalomadtán, vészhelyzetben bevethető lesz a pillanatnyi politikai érdekek nyomására.)

Erről bővebben  itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

A szuverenitásvédelmi propaganda-hadjárat legfontosabb hozadéka mégis inkább az lehet, mint a korábbi, hasonlóan eltervezett, mesterséges „társadalmi” vitáké: amíg ezen álkérdések lefoglalják az ellenzéket, a függetlennek megmaradt médiát és a közvéleményt, addig sem esik komoly szó sem az infláció következményeiről, sem a legfontosabb alrendszerek romjairól (egészségügy, oktatás), sem pedig a kétségbeejtő költségvetési hiányok okairól és eladósodási következményeiről.

Mi fütyülünk, ők táncolnak…

A felfokozott szuverenitásvédő hadjárat közepette fel kellene vetődnie jónéhány olyan kérdésnek, megvitatandó lépésnek és a magyar külpolitika határozottan irányt vesztő jellegzetességeinek, amelyek mindegyike gyökeresen ellentétes karakterű volt az elmúlt években mindannak, amit az idei novemberben megpróbáltak velünk elhitetni. A hisztérikusan szuverenitás-érzékeny és a külső beavatkozásokra azonnal reagáló magyar kormányzat vajon miféle keretek között értelmezi azt,

• amikor Marie Le Pen kampányának finanszírozására 10 millió eurós kölcsönt nyújtott,
• amikor Gruevszkit – nemzetközi diplomáciai botrányt okozva – kimenti a maga országában reá váró börtönbüntetés alól,
• amikor nyíltan részt vett és beavatkozott a legutóbbi szlovák választásokba, Fico érdekében,
• amikor rendszeresen azt üzeni az amerikai belpolitikai szereplőknek, hogy Trump visszatérését várja és támogatja,
• amikor a szlovén médiavilágba nyíltan beszólva a neki szimpatikus erőket támogatja,
• amikor a jelenlegi svéd kormánytól követeli, hogy avatkozzanak be médiájuk Magyarország-képének alakításába.

Vannak e föntieknél is nagyobb dilemmák

Nem folytatjuk e nagyon is egyértelmű tanulságokkal szolgáló példázatokat, sajnos minden évre bőséggel találhatnánk olyan hasonló eseteket, amikor a magyar kormányzat nem aggodalmaskodott a mások szuverenitásával kapcsolatos lépései megtételekor. A kérdéskör megítélésekor e fönti, egyedi példákhoz képest sokkal mélyebben meghúzódó, mondhatni, hogy rendszerszintű ellentmondásokat is találhatunk.

• Mennyiben tekinthető szuverénnek az a kormányzati gyakorlat, amelynek a gazdasági teljesítménye 2010 után elsősorban az uniós pénzek rendszeres megérkezésétől függően tudta felmutatni a legelemibb sikermutatókat? (És ha már ezek elapadnak, nem képes megteremteni az eladósodás és válságmentes gazdaság képét.)
• Mennyiben tekinthető szuverénnek az a kormányzat, amely az orosz gazdaság/külpolitika/propaganda és hírszerzés területein minden más európai államnál kevesebb ellenállási igénnyel és önállósággal rendelkezik? És nem is törekszik a függés csökkentésére, hanem igyekszik mindezt elháríthatatlan természeti csapásként viselni és tartósítani – no meg persze hirdetni is. E függés közismert alapmetszeteiben az elmúlt évtizedben egyszer sem hallhattunk indokolt, a valódi kérdésekkel és aggályokkal érdemben számot vető válaszokat – kezdve Paks II. látványos zűrzavarától a Nemzetközi Beruházási Bank bohózatáig, a letelepedési kötvények szembetűnő ellentmondásaiig, valamint a háborúban tanúsított külön utas magyar álláspontig stb.
• Hasonlóan kínos és megfoghatatlan szuverenitási alapkérdések vethetők fel az utóbbi években a Kínával folytatott politika ügyében is, kezdve az eddig balul elsült Fudan Egyetem ügyétől a látványos veszteségekkel tetézett lélegeztető készülékek kudarcáig, és a Belgrád/Budapest-vasút soha meg nem térülő többszáz milliárdjáig.

Talán e néhány példa is elegendő indok ahhoz, hogy sokszorosan megalapozottan firtassuk: hogyan is állunk ezzel a sokszorosan feldicsért és mostanában túlságosan is agyondicsért magyar szuverenitásunkkal. 

Ha a kormányunk úgy dönt, hogy valamely gazdasági/hatalmi formációval megéri üzletelnie, akkor a köznek nem szabad, nem lehet és nem is illik semmiféle alapkérdést feltennie. Mert mindez néhány politikus magánügye, aminek államtitokká minősítésére éppen e néhány érintett személynek lehetősége van. Ezesetben fel sem vethető a szuverenitás, hiszen sokszorosan védendő üzleti információkról van szó. (Maradjon ezúttal zárójelek között az az igencsak lényeges probléma, hogy a számlát amúgy mindannyian, azaz a magyar állampolgárok közössége fogja fizetni…)

Viszont az olyan esetekben, amikor a magyar kormányzat hatalmon maradásának feltételeit érintő ügyekről, kifogásokról, elemi, nemzetközi normákat is sértő döntéseiről lenne szó, olyankor Orbánék azonnal igyekeznek a nemzeti közösség egészének paravánja mögé bújva, össznemzeti sérelemként feltüntetni mindazon kritikákat, amelyek egyébiránt az ő hatalomgyakorlásuk mindennapos rutinjait kérdőjelezik meg. Ilyen esetekben korántsem az üzleti titkok védelme a szempont, hanem rámutatás a NEMZET EGÉSZÉT érintő, kozmikus jelentőségű, történelmi sérelem elviselhetetlenségére. Ilyenkor is megvalósul a HELYCSERE: a sértett helyébe a nemzet egésze kerül – szemben azon esetekkel, amikor a haszonélvezet letéteményese legfeljebb néhány ember/család. 

Így lesz az egész szuverenitás-meséből nem más, mint a személyes hatalmi és/vagy gazdasági gazdagodási érdekek leplezésének meglehetősen sikeres, a választói bázissal teljességgel elfogadható mitikus ideológiai legendárium. Olyan, a tömegérzelmekre építő állapotideológia, amely nem egyéb, mint rendszeresen bevetett, módszeres és roppantul korszerű tömegmanipulációs eszköz. Olyan eszköz, ami milliók nemzeti érzelmi kötődéseit lényegében néhány család tartós meggazdagodásának érdekében használja fel és ki, és ezt a visszaélést ma már intézményesíteni is törekszik. Sőt, magát a képmutatást akár még alkotmányos renddé is szeretné tenni. Itt tartunk 2023 végén, s lehet, hogy még ennél is lejjebb süllyedhetünk.