Gábor György: Európának vége, ha nem képviseli következetesen saját értékrendjét

Nemrég arról beszélgettünk, hogy a vallás az izraeli-palesztin háborúban alapvetően meghatározó, az orosz-ukrán háborúban kevésbé, de ott is jelen van. Ehhez tartozik, hogy a mai világ, különösen a liberális világ nem tudja elképzelni azt, hogy a vallásnak még mindig politikacsináló, politikaformáló szerepe lenne.

Ez a világ – Peter L. Berger kiváló vallásszociológus ’70-es, ’80-as évekbeli nézeteit visszhangozva – sokáig hitt az úgynevezett szekularizáció elméletben, abban, hogy a modernizálódó világ fokozatosan vallástalanná válik: kiürülnek a templomok, egyre nagyobb lesz a pap-, és lelkészutánpótlás hiány stb. Aztán kiderült, hogy nem így van!  Ugyanez a vallásszociológus, Peter L. Berger írta meg az ellenszekularizáció elméletet, saját korábbi elméletének cáfolatát, és ahogy mondta, a világ ma sokkal lázasabban vallásos, mint korábban bármikor. 

Miért?

Mert a rendszerváltással megszűnt a világ akkoriban meghatározó politikai, gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi, katonai struktúrája, a kétpólusú világrendszer. Ma – ahogy ezt Huntington helyesen megállapította – civilizációs törésvonalak mentén szerveződik a világ, és minden civilizációnak a legmeghatározóbb eleme a vallás. Ez egyre tisztábban látható ma az egész nyugat-európai világban, ahol párhuzamos társadalmak jönnek létre, mert immár sokmilliós lélekszámú egy másik civilizációnak a jelenléte. Ez az erős és markáns jelenlét két civilizációt hozott létre. A globalizáció előtt a civilizációk térben, geográfiailag, azaz fizikálisan el voltak választva egymástól. Persze mindig is akadtak helyi villongások, konfliktusok, de azok megmaradtak lokálisnak és nem váltak globálissá. A globalizációval ez megszűnt, és a vallásilag meghatározott civilizációk egymásba tolódtak, összemosódtak. Ez mára már minden vonatkozásban jól érzékelhető. És persze, hogy leginkább Európában, hisz Európa volt – legalábbis eddig – gazdaságilag, politikailag, szociálisan, az anyagi jólétet és a foglalkoztatást tekintve Észak-Amerika mellett a legvonzóbb kontinens. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok mellett itt a leglátványosabb a különféle civilizációk találkozása. 

Mit lehet tenni, hogy ne legyen ütközés a kettő között?

Valamilyen módon vissza kell állítani a civilizációk határait, de a kérdés az, hogy miként? Senkit sem lehet Európából kitoloncolni, de világossá kell tenni mindenki számára, hogy a görög-római, a zsidó-keresztény, a humanizmus és a racionalizmus, a felvilágosodás és a modern demokrácia értékrendje a meghatározó alap, s ebből a kontinens nem enged, nem engedhet. Azoknak nem adhat otthont Európa, akik ezt a történelmileg kihordott, fantasztikus civilizatorikus, tudományos és kulturális eredményektől és rettentő bűnöktől, tévutaktól és téveszméktől egyaránt terhelt, roppant tanulságokhoz vezető értékrendet rendszerszinten, ideológiai, politikai vagy vallási meggyőződéséből fakadóan nem fogadják el. És az első kirívó esetben, teszem azt akkor, amikor egyesek szimpátiatüntetést rendeznek azok mellett a barbár gyilkosok mellett, akik gyermekeket, fiatalokat, terhes asszonyokat és idős embereket mészároltak le, erre a búcsúra azonnal sort kell keríteni. Aki elfogadja az európai értékrendet, a nyugati világ demokratikus jogállami berendezkedését, az érezze otthon magát, de akinek ez ilyen-olyan okokból nem megy, s aki egy az európaitól meglehetősen eltérő világ vallási-civilizatorikus hagyományait kívánja ráerőltetni, azzal meg kell értetni, hogy erre Európában nincs mód. 

Ezt hogyan engedhetné meg magának Európa, a szólásszabadság világa?

Minden szabadságnak és emberi jognak az alapja a közjót célba vevő jogállamiság, ami a klasszikus liberalizmus felismerése volt, de amiről manapság még az önmagukat liberálisoknak mondók közül is sokan hajlamosak elfeledkezni. A szólásszabadság alapjog, de egyfelől nem keverendő össze a szankcionálhatatlan ízléssel, de még a konszenzuálisnak tűnő jó ízléssel sem, másrészt a közjó szolgálatába állított jogrendszer képes meghúzni a határokat, s a diktatúrákkal ellentétben, képes folyamatos önkorrekciókra. Hogy világos legyek: jogilag nem rendszabályozható és nem is rendszabályozandó az ízlés vagy ízléstelenség, a kulturáltság vagy kulturálatlanság, hogy mit teszünk gúny tárgyává stb., legfeljebb távol tartom magam az ilyen fórumoktól, közösségektől, nyomtatott vagy elektronikus termékektől, ugyanis mindez a szólásszabadság részét képezi. Ám attól sem kell félnünk, ha például egyes országok, ahol a közeli történelmi tanulságok okán jogilag tiltott mondjuk a holokauszttagadás, azokban az országokban befellegzett a demokráciának, s tombol a diktatúra. Vagy nem arról ismerszik meg a diktatúra, ha mondjuk egy terroristák melletti szimpátiatüntetést a gyülekezési jog ellenére betilt a rendőrség, hanem más ismertetőjegyeiről. Európa a saját történelmi tapasztalataiból kihordott értékrendje mentén alkotja meg a vízióját a közjóról, amibe nem fér bele, hogy az állam törvényeit semmibe véve, gyilkolni kezdem a szőkéket, az UFO-hívőket vagy a biciklistákat, csak mert az Istenem erre utasított.  Dina de malkhuta dina, az állam törvénye a törvény – mondja a zsidó hagyomány. Add meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené – mondja Jézus. Állam és egyház, állami törvények és egyházi törvények szétválasztása mindkét hagyományban benne foglaltatik. 

Mi akkor a megoldás? 

Nem tudom, mi a megoldás. Az, hogy mindenre racionális választ keresünk, s abban bizakodunk, hogy találunk is, a racionalizmuson és a felvilágosodás hagyományán felcseperedett európai ember sajátja, de ugyancsak a történelmi tapasztalataink mondatják velünk, hogy sajnos messze nincs mindenre megoldás vagy megnyugtató válasz.  

Ez magyarul azt jelenti, hogy a civilizációk addig harcolnak egymással, amíg az egyik nem győz? 

Ami az izraeli helyzetet illeti, ott valóban erről van szó, hiszen ez az iszlám fundamentalisták álláspontja, amelyet nem a XX., vagy a XXI. századtól ismerünk, hanem már az 1200-as évektől. Sok-sok forrás áll rendelkezésünkre, el kell olvasni ezeket. Az iszlám hagyomány meghatározó részét képezi, hogy önmagára, mint az egyetlen igaz hitre, vagy egyetlen igaz vallásra tekint. Ez önmagában még nem lenne baj, hisz miért ne mondhatná egy zsidó vagy keresztény ember, hogy az ő hite az igaz hit. A baj akkor kezdődik, amikor az adott vallásnak vagy hitvilágnak van egy olyan késztetése, hogy az igaz hitet kiterjessze és másokon is azt követelje meg. Amikor szent kötelességgé válik „igazhitűvé” tenni az egész világot, mindenkit. Például a dzsihád ezt a szent kötelességet írja elő. Az iszlám két világról beszél: az egyik a dár al-islam, azaz az iszlám világa, a másik a dár al-harb, azaz a háború világa. A dár al-islamot, azaz a béke világát az igazhitűek, a muszlimok lakják. De ott van a háború világa, ami azért a háború világa, mert amott az igazhitűnek dolga van, s a hitetleneket iszlamizálni kell. Ha pedig ez nem megy, akkor, s innentől kezdve értelmezés kérdése, hogy mi velük a teendő: büntetőadó kirovásától a kiirtásig mindenre akadt példa a történelemben és a szent szövegek értelmezésében. Ha a vallási fundamentalizmus, bármilyen vallási fundamentalizmus rátalál a politikára és a fegyverekre, annak következményei beláthatatlanok. Modern korunknak, 2001. szeptember 11-ét követően sajnos mindennapos részévé vált a vallási terrorizmus, amely minden bizonnyal erősödni fog, s amivel együtt kell élnünk. Két évtizede mondom ezt, barátaimmal is sokat vitatkozva, de úgy tűnik, nekem lett igazam. Bár ne lett volna! Ma jól érzékelhető, hogy amiről fentebb beszéltem, az állam és az egyház szétválasztása, amit a zsidó és keresztény hagyomány már biblikus alapokon tud és gyakorol, az az iszlámban nem adott, hiszen ott kizárólag a vallásjogi törvény, a saría a meghatározó. A saría átfogja az egész életet, jogot és politikát, viselkedést és kultúrát stb., s a saría az isteni eredetéből fakadóan mindent felülír, még az ember alkotta állami törvényeket is. 

Azzal is hitegetnek egyes muszlimokat, hogy akit a saría nevében arra utasítanak, hogy robbantsa föl magát, és meg is teszi, az a paradicsomba jut…

Ezt is félreérti a nyugati világ. Ők nem öngyilkos merényletekről beszélnek, hiszen a Korán az öngyilkosságot épp úgy tiltja, mint a biblikus hagyomány. Minden ilyen esetben mártírhalált emlegetnek, hiszen az igazhitű a szent kötelességének eleget téve, mártírként távozott a földről, s robbantotta be magát a paradicsomba, ahol borpatakok és nagy szemű, telt keblű hurik várják.  

E kérdésben mi most Európa teendője? 

Mindenekelőtt következetesen kell képviselnünk a saját értékrendünket, máskülönben Európának vége. Minden korábbi illúziónkat és ab ovo ellenségesen vagy leereszkedően általánosító szokásunkat félretéve, nem azt kell mondani, hogy az idegen szép, hiszen az idegen a történelmi tapasztalatok szerint – éppúgy, mint a nem idegen, azaz a közülünk való –, lehet szép is és lehet rút is. Másrészt nem lehet engedni az állam és az egyház szeparációjának klasszikus liberális-szabadelvű gondolatából: minden egyháznak, autonómiájukat is megjelenítve természetesen lehet saját vallási törvénye, zsidóknál ez a halacha, katolikusoknál a kánonjog, de mindez alárendelődik az állami jogrendszernek. Az állam feladata gondoskodni arról, hogy mindenki hiánytalanul megélhesse a vallási és lelkiismereti szabadságát, de kizárólag abban az esetben, ha annak gyakorlása nem ellentétes az alkotmányos szellemmel és a törvények rendszerével, a konszenzuálisan vallott közjóval.