Gát György: Kádár János képe ki volt akasztva…

– Mióta vagy is te Pörkölt?

– Hú, ez nagyon-nagyon régi dolog. Volt a magyar televíziózás hőskorában egy nagyon jó operatőr, Forgács Ottó. Családi barát volt, és miután én egy vörös, szeplős, elálló fülű gyerek voltam – olyan, amilyen minden filmben kell egy – meghívott, hogy játsszam egy filmben. Így szerepelhettem néhány filmben, például a Szerelemcsütörtökben, vagy a Kard és kockában; én voltam a szeplős, vörös gyerek. Kilenc-tíz éves lehettem, 4-500 forintot, egy vagyont kerestem alkalmanként. És az egyik ilyen forgatáson, egy ma már legendás figurának számító világosító, bizonyos Dongó, nevezett először Pörköltnek. Aztán abbamaradt a gyerekszínészkedés, eltelt egy pár év, nem is akartam színész lenni, de, a másik oldalon, visszasodródtam a film világába. A pasaréti stúdióba kellett mennem, már rendezőként, egy film díszletének átvételére. És ott ült az egyik lámpa mellett, félmeztelenül a Dongó. Én meg mentem be átvenni a díszletet, mint rendező, ott nagyképűsködtem, amikor megszólalt Dongó: na, itt a Pörkölt. És rajtam maradt. 

– Nem bántott?

– Egyáltalán nem. A becenév egy kiváltság. És ezt a mai napig használják, sokan. 

– Olyannyira, hogy a Wikipédia is említi…

– Igen. 

– És nem zavar…

– Nem, miért zavarna?

– Hát ugye már nem vörös a hajad, szeplőid sincsenek… Nagyképű vagy még? 

– Mindig az voltam. 

– Komolyan? 

– Nem, inkább mindig magabiztos voltam. Úgy fogalmazok: nem vagyok álszerény. Azt hiszem, hogy én tudok valamit, feltétlenül érzek, valamire ráérzek, a szakmámhoz értek; tudom a csínját-bínját a filmkészítésnek, a legaljától – világosítóként kezdtem – a producerségig…

– A te imázsod egy tipikus pesti, értelmiségi, bohém, mindenütt felbukkanó fickóé volt… 

– Ma is ez vagyok. Ilyen vagyok. Egy örökmozgó, talán egy kicsit túlmozgásos, bulizós, eljárós, éjszakázós, bohém pasi voltam és maradok. Bár már nem annyira, valamicskét azért csak öregedtem.

– Te sosem adtad elő a nagy rendezőt, de mindig büszkén vállaltad, hogy amit csinálsz, az siker…

– Ez egy sznob szakma. Akik a szórakoztató filmeket készítették, azokat többnyire lekezelték, lenézték. Az igazi filmkészítő, az volt a művész. Aki meg nevettetett, szórakoztatott, komédiázott, a könnyű szórakoztatást választotta, az a lenézettek kategóriájában volt. Én meg szeretek szórakoztatni, van humorom, jól mondok viccet, és talán ezért is vonzott mindig a szórakoztatás. De a már említett kategóriák is tovább osztódtak: voltak a filmesek, és voltak a televíziósok. Az előbbiek lenézték az utóbbiakat. A nagyokat is, Szinetárt, Hajdufyt, Esztergályost, a Mihályfit, tévések voltak, lekezelték őket is, De a tévén belül is megvolt a hierarchia; volt az elit, a drámai osztály, a következő kategória volt csak a szórakoztató osztály, majd a dokumentum osztály, és így tovább. A drámaisok pedig ugyanúgy lekezelték a szórakoztató osztály munkatársait, mint a nagy filmesek őket. Vagyis továbbadták lefelé a gizdaságot. 

– Téged is úgy vettek, komolytalannak?

– Nem, én, a főiskola elvégzése után a drámai osztályra kerültem. De, szóltam az akkori főnöknek, Kalmár Andrásnak, hogy szeretnék szórakoztató filmeket csinálni. Már csak azért is, mert láttam, hogy ott, azon a részlegen dolgozók dögre keresik magukat. Természetesen nem csak a pénz motivált, engem nagyon érdekelt ez a műfaj, ráadásul beleszerettem a sorozatokba. Voltak már akkor is ilyenek – a Tenkes kapitánya, Bors őrmester, Egy óra múlva itt vagyok, de a nagy sorozatkultusz csak a rendszerváltás előtti utolsó tíz évben alakult ki. 

– De nálad ez előbb volt, nem? 

– Még főiskolás koromban. Amikor minden szombaton buliztunk, sok-sok leendő művészember, és én ott összejöttem egy lánnyal, úgy hívták Görbe Nóra. Veszettül elkezdtem neki udvarolni, minden áron meg akartam szerezni, és megkérdeztem tőle: nem akarsz egy főszerepet játszani? Melyik kezdő mondana erre nemet. Persze, hogy akart. De nekem nem volt semmi a fejemben, hogy mit ajánljak neki, csak nyomultam. Ezért aztán óra közben kitaláltam ezt a Linda című történetet. Kidolgoztam, és elkezdtem vele házalni. Elolvastattam a Kalmárral, meg a Kállai Pistával – ők igazi legendák voltak –, és elsőként azt kérdezték, hogy mi ez a karate, hadonásznak? Én meg már láttam jó pár Bruce Lee filmet, ócska, kopott kazettákon, jártam Amerikában is, szóval el tudtam nekik jól magyarázni. És meg is engedték, hogy csináljak belőle három epizódot. Megcsináltam azt a bizonyos hármat, le is vetítették, és olyan irdatlan sikere lett, hogy csinálhattam további részeket. 

– Ez tehát egy igazi szerelemgyerek volt…

– A Linda az, abszolút az. Klasszikusan az. De engem nagyon-nagyon foglalkoztatott a sorozatok készítése, de mert már vagy nyolcadszor nem vettek fel a főiskolára, elhatároztam, hogy disszidálok. Volt akkoriban egy svéd barátnőm, vele tartottam. Azzal, hogy majd legfeljebb ott fogok tanulni, és onnan majd továbbutazom valamikor Amerikába. Az volt az álom. Anyám teljesen kiakadt, hogy elmentem, de én nagyon megszerettem Svédországot. De miért mesélem ezt? Mert a szerzői jogok sosem voltak igazán rendben Magyarországon, ma sincsenek. Simán lenyúlhatják, mert nincs rendes jogi védelem. Ismétlem, ma sincs, de akkoriban végképp nem. Trükkökkel lehetett jogot védeni: az egyik megoldás, ha a megírt forgatókönyvedet feladtad önmagadnak ajánlva, és így tudtad igazolni, hogy ez már neked korábban megvolt, a másik megoldás az volt, ha a bevételezted a sztorit a Magyar Televízió könyvtárába, és ott aláírták, bevették, iktatták – ez volt egyfajta jogi védelem. A svédországi utazásom előtt én kitaláltam egy történetet, ez volt a Robog az úthenger. Írtam belőle három epizódot, és levittem a Magyar Televízió könyvtárába. Aztán, igazság szerint, csaknem el is felejtettem. Egy szép napon bementem a Stockholm főterén található kultúrházba, ahol még a magyar – igaz, kétnapos – napilapok is megtalálhatóak voltak. Kivettem az egyiket, és mit látok? Egy hírt arról, hogy forog a televízió új produkciója, a Robog az úthenger. De hisz ez az enyém. Vajon ellopták? Igen. Felhívtam a dramaturgot, fenyegetőztem, satöbbi. Végül megegyeztünk: kapok egy szerény – tényleg szerény – összeget, és minden epizód elejére kiírják, hogy Gát György ötletéből…A mai napig ott van a film elején a nevem… Ez volt az én első megvalósult televíziós sorozatom.

– Mikor jöttél haza Svédországból? 

– Csak egy évet voltam ott, de anyám könyörgött, hogy jöjjek haza. Pedig felvettek a svéd főiskolára, rendező szakra, már lakásom is volt, barátnőm… Mégis hazajöttem…

– És nem büntettek meg itthon?

– Nem. Én nem jelentettem be, hogy elhagytam az országot. Senki nem szólt hozzám, hogy túlléptem a harminc napos engedélyt.

– Nem tudsz belőle tehát egy hőstörténetet építeni, hogy a rendszer üldözöttje voltál…

– Nem, nem voltam, pedig kaphattam volna két évet is…

– Mondhatjuk, hogy akkor a rendszer kegyeltje voltál? 

– Nem, nem mondhatnám, de azt sem, hogy az üldözöttje. 

– De onnan kezdve, egyenes vonalú volt a pályád?

– Nem, soha nem volt az. Frissen végzett főiskolásként meg kellett küzdenem az első filmemért. Az első igazi nagy dobásomért, amire ma is büszke vagyok. Az utolsó autóbusz, ez volt a címe. Ez talán, a mai napig az egyik legjobb munkám; hatvan perces kvázi dokumentumfilm a Bródyról. A mozi az 56-os autóbuszon játszódik…

– Van az 56-nak szimbolikus jelentése?

– Hogyne. Ez egy dokumentum videoklip. Meghívtam a magyar értelmiség összes fontos szereplőjét, Szörényit, Bródyt, Cseh Tamást, Antal Imrét, Bereményi Gézát, Papp Lacit, Albert Flóriánt… Két napon át köröztünk a városban, kvázi buliztunk, Kádár János képe ki volt akasztva…48 órás házibuli volt. A film olyan jól sikerült, hogy a dramaturgomat azonnal eltiltották egy évre, a film pedig tíz évig be volt tiltva, tíz esztendeig dobozban volt...