Gerendás Péter:  mindig lehet változtatni

– Mostanság egy zenész számára a legfontosabb kérdés az, miként tudja átvészelni ezt az évet. Te hogyan vészeled át?

– Az első hullám idejéről tudok beszélni, hogy most miként fog alakulni, nehéz megjósolni. Valószínűleg ugyanúgy. Nem mondom, hogy örömteli dolog, ha egy művésznek elmaradnak a fellépései. Orosz rulettet játszik az ember: hogy elkap-e a vírus engem is vagy nem, túlélem-e vagy sem. Ennek a lelki, pszichés része is borzalmas. Éjszaka sokszor nem alszom, csak kóválygok a nappaliban és az jár a fejemben, hogy ez csak egy álom lehet, és majd csak felébredünk ebből a szörnyű sci-fiből; ez egyszerűen nem lehet igaz. A penicillin feltalálása után több évtizeddel, egy banális influenza vírus ilyen módon képes tönkretenni az emberiség életét...

Tegyük hozzá, hogy egy amúgy is nehéz helyzetben lévő ágazatot sújtott a járvány és sodorta még elviselhetetlenebb körülmények közé.

– De úgy kezdted a válaszodat, mintha azért lenne a dolognak pozitív oldala...

– Ezt is akartam mondani. Igen voltak a vírus okozta helyzetnek pozitív oldalai is. Például, hogy a gyerekeknek nem kellett iskolába járni – túl azon, hogy ők eleve boldogok ettől – így a feleségem is kikerült abból a mókuskerékből, ami az ilyenkor szokásos terheket jelenti számára. Picit tisztább lett a levegő is amiatt, hogy alig volt forgalom az utakon. Az egész világon így volt; sokszor jártam Kínában, ott is a karantén-intézkedések hatására nagyságrendekkel jobb lett a levegő. És akkor magamról beszélve: kitanultam – mint sokan mások – a pék mesterséget; elkezdtem először kenyereket, később kifliket sütni. Ennek persze meglettek a maga veszélyei; borzalmasan függő lettem.

– Ez mit jelent: annyira megszeretted magát a sütést, vagy sokat ettél?

– Annyira megszerettem a házilag készült kiflit, hogy hiányzik, ha nincs. Újra és újra nekiállok sütni, az elkészültek egy részét lefagyasztom. Ez nagy örömet okoz, de a negatív oldala ugye az a rengeteg szénhidrát, ami nem kifejezetten jó. De mit csináljak, imádom, ahogy ropog a fogam alatt.

– És a mesterséged szempontjából is volt pozitívuma a bezártságnak? Ahogy tudom, alkottál új dolgokat is, nem?

– Persze. Nagyon érdekes az az időtlenség, amibe kerültünk. Normál üzemmódban mindannyian egyik cölöpről a másikra ugrálunk, éljük azt a stresszes életünket, amelyben a feladatok hajtanak bennünket. Ebben az időtlenségben viszont mint egy massza szétterülünk. Nem előre megyünk, mert nem tudjuk mi felé haladunk, nem tudjuk mi lesz velünk. Én elkezdtem rövidfilmes paródiákat készíteni. Többen úgy fogadták, hogy feldobta hangulatukat, azt mondták végre nem apokaliptikus gondolatokkal ébredtek reggel, hanem az én vicces videóimat nézték és ettől jókedvre derültek. Ez volt a célom. Azt akartam, hogy ne azon tűnődjenek, hogy mikor halunk meg, mikor lesz vége a világnak, hanem nevessenek egy jót. Most úgy néz ki, hogy megint egy ilyen időszak elé nézünk, és megint fogom ezeket csinálni. Ez egyrészt szórakoztat engem is, ugyanakkor bezsebelem azokat a pozitív visszajelzéseket, amelyek a művész éltető elemét jelentik. Ezzel helyettesítem a koncertező, színpadi énemet, de emellett természetesen új dalokat is írok. Olyannyira, hogy el is készült egy új cd-m. Időm tehát volt és ez most is így lesz.

– A saját apokaliptikus éneden hogyan léptél túl? Mert ez egy időben nem volt rád jellemző. Amikor menekülni akartál ebből az országból, akkor semmiképp. Most meg azt érzem, sőt, már régebben is így érzékeltem, hogy ezt a hangulatot teljesen magad mögött hagytad.

– Nézd, korábban egy zenész számára volt egy olyan kiút, hogy ha egzisztenciális zavarba került, akkor ki tudott menni külföldre. Életem során ez velem is többször megtörtént; például négy évet Norvégiában töltöttem, Franciaországban fél évig zenéltem, de időnként több hónapra hajóra mentem zenélni. Most ez a fajta menekülési útvonal is teljesen megszűnt, mivel maga az idegenforgalom is ellehetetlenült. Nincs az a lehetőség, hogy elmenjek egy hajóra, vagy esetleg egy spanyol szigetre, mert ott sincsenek emberek, akikre alapult volna a munkám. Nem akarom persze a kérdésed lényegét megkerülni, noha erről a témáról nem szívesen beszélek. A legfontosabb válaszom az, hogy rengeteg dolog köti az embert a hazájához. Például a nyelv; hiába tanulsz meg tökéletesen egy másik nyelvet, olyan mélységekig nem tudsz eljutni, mint az anyanyelveden. Aztán vannak a barátok, a szűkebb és távolabbi család. Tehát nem csak az én egyébként elég nagyra sikeredett családomról van szó – kilenc gyerekem van –, hanem a távolabbiról is, akik szintén hiányoznának. Aztán az a hihetetlenül gazdag és színes kultúra, teli kincsekkel, József Attilától Adyig.

– Érzékelem, hogy arról a múltról, amire a kérdésemben utaltam, nem szívesen beszélsz. A politizáló énedről nem beszélsz szívesen?

– A művésznek az a feladata, hogy a műveiben mondja el a gondolatait, és az esetleges kritikáit is. Nagyon erősen demonstrálni valaki vagy valami mellett, talán nem is jó dolog. Természetesen vannak olyan ügyek, amelyek mellett ki kell állni, amelyek miatt fel kell emelni a hangunkat, hiszen ki más tegye, mint egy ismert ember, akinek számíthat a szava. De nagyon vigyázni kell arra, hogy az ember elsősorban művész legyen, ne politikus. A politizálás nagyon vékony jég, amelyen csúszkálva, könnyen elveszíthetjük az emberek szimpátiáját és csak részben jutunk el azokhoz, akikhez szólni szeretnénk. Nem jó, ha az embert bekategorizálják, ami persze az én esetemben is megtörtént. Ezért mindenkit, aki most kezdi a pályáját, sőt, a saját gyerekeimet is arra figyelmeztetem, hogy tartson megfelelő távolságot mindenféle politikától, mert túl nagy árat kell fizetni érte. Nekem koncertjeimet mondták le, volt olyan polgármester, aki kihúzott a fellépők listájáról. Nem csupán anyagi kérdés ez – bár ezzel teljesen ellehetetlenítettek –, hanem ezen túlmenően is nagyon fontos, hogy mindenkihez szóljunk, a mondanivalónknak oldalaktól függetlenül kellene eljutnia mindenkihez. Nem jó, ha a közönség szimpátiáját a művész politikai hovatartozása határozza meg.

– Úgy érzem, hogy kicsit óvatosabbá váltál, miközben, túl a pandémián, olyan időszakot élünk, amikor erőteljes kultúrharcot indított a kormány. Vajon éppen nem a távolságtartás, hanem a kimondott szó lenne a fontos?

– Igen, így van. De az embernek van magánélete és családja. Ha nem vigyáz, akkor teljes mértékben beszippantja a harc. Ez lehet, hogy abban nyilvánul meg, hogy állandó támadásoknak van kitéve, vagy folyamatos vitában áll és ez rengeteg energiát elvon – de nem pusztán önmagától. Ami még rosszabb, az alkotástól és a családtól. Semmiképpen nem éri meg. A folyamatos harcra rámehet az ember egészsége is. Én átadtam ezt a területet; harcoljanak most már helyettem mások, én a családommal szeretnék törődni. Rettenetesen rövid az élet és azt nem lehet harcra fordítani. Feláldozni az életed, a hétköznapjaidat, az idegeidet, vajon minek? Nagyon sok ilyen ember van már a föld alatt, akiknek a kis napi háborúkra ment rá az egészségük.

– De te a magyar kultúra része vagy, sőt, egy bizonyos rétegnek ikonikus művésze; ezek az emberek, a fiatalok, például a színművészetisek, kinek a támaszában bízzanak, ha nem az olyanokéban, mint te vagy?

– Én abszolút az SZFE mellett állok és ezt ki is nyilvánítottam. Nagyon tisztelem őket, nagyon bátrak és kitartók voltak és övéké a jövő. Leendő Oscar-díjas művészek álltak ott az utcán, tiltakozva. Ha hívnak, szívesen megyek oda a gitárommal, de tiszteletben tartom, hogy ez legyen az ő forradalmuk. Mindig a fiatalok csinálták a forradalmakat. Bár lehetnék még egyszer én is fiatal! Nekem nincsenek politikai ambícióim. A szövegeimben természetesen igyekszem kifejezni, ha valami nem tetszik. Ez viszont nem egy állandó, folyamatos, napi konfliktust, folyamatos harcot jelent. Teljesen felesleges állandóan küzdeni; nem én mondtam: ha arra nem érdemesekkel vitatkozol, épp az arra érdemesektől veszed el az időt. Megint mondom, amit különben nagyon kevesen fognak fel: rettenetesen kevés az időnk. Nem akarok lebeszélni mindenkit a politikai aktivitásról, szükség van erre is, de ezt csinálják a politikusok, ráadásul ők nem is olyan érzékenyek. Én borzasztóan az vagyok. Ezért aztán nagyon rosszul viselem a támadásokat, összeroppanok. A művész ugyanis a szeretetből él, az számára a legfontosabb. Állandóan támadva lenni – már volt benne részem – köszönöm, nem kérem többé!

– Sokszor szóba hoztad most a családot. Tudom, hogy a gyerekeid közül sokan tehetséges zenészek. Mi az, amit átadsz nekik ebből a gondolkodásból? Mire figyeljenek: a családra, a társadalomra, a mondanivalójukra? Mire?

– Ahogy az előbb is mondtam: óva intem őket az aktív politizálástól. Az értékrendet úgy tűnik, sikerült átörökíteni, hogy ezt aztán mire használják, miről akarnak beszélni, mi a művészi mondanivalójuk, az már rájuk tartozik. Büszke vagyok rájuk; több gyermekem is zenél. Nemrégen volt egy koncertünk, ahol a Beatles dalait játszottuk el, áthangszerelve. Ez volt az utolsó koncertünk egy darabig, most sajnos sokáig nem játszhatunk.

– Hányan zenélnek a gyerekeid közül?

– Legalább hatan a kilencből. Van egy családi zenekarunk, három gyerekemmel nagyon gyakran szoktunk együtt zenélni. A lemezeimen már régóta ők játszanak; ez fantasztikus érzés. Mint ahogy az is, hogy egy normális értékrendet magukévá tettek. Teljesen mindegy, hogy zenéről vagy másról beszélünk.

– Ha nem is politizálsz, mégis: kell-e a dalaidnak a ma társadalmáról szólni?

– Mindenképpen. Eleve muszáj, hogy szóljanak a dalok valamiről. Én nem tudok arról énekelni, hogy kék az ég, zöld a fű, egy szál bikiniben fekszel a tengerparton... Nem, ez nem én vagyok. A daloknak üzenetüknek kell lenniük. A szövegeknek nagyon fontos része a kritika.

– És mi az a döntő mondanivaló, ami a mai Magyarországról szól?

– Ami most történik velünk, az átszövi a hétköznapjainkat. Ami pedig a politikát illeti: az amerikai elnökválasztás megmutatta nekünk, hogy mindig lehet változtatni. Nincs olyan, hogy valaki bebetonozza magát. Nekem például egy fantasztikus pillanat volt az Egyesült Államok életében, amikor Obamát megválasztották. Teljesen függetlenül attól, hogy ténylegesen mit akart tenni elnökként; egyszerűen annak örültem, hogy az apartheid időszaka után, Amerika egy színesbőrű embert választ meg nagy többséggel, kétszer is egymás után. Ismétlem: függetlenül attól, hogy demokrata, vagy republikánus, önmagában a tény, hogy egy színesbőrű embert választottak meg elnöküknek, annak ellenére, hogy a mai napig erős még a fajgyűlölet, ez nagyszerű! És mégis megtörténhetett ez a csoda. Tehát látom én a létező problémákat és zavarnak is ezek engem, s noha nem állok ki már a barikádra, mások ma már a prioritásaim, de a kritikáimat megfogalmazom a fennálló hatalommal szemben; a magam művészi módján.