Gosztonyi Gábor: a magyar oktatás gyakorlatilag egy abuzáló rendszer

Mindenki megnyugvására, eltiltották az oktatástól a kisgyereket a szolnoki kalandparkban felrúgó karateedzőt. Az esetről közzétett videót óriási felháborodás kísérte, ugyanúgy, mint azét a sárkeresztúri pedagógusét, aki kilenc éves diákját bántalmazta verbálisan. De ezek csak a napvilágra került esetek, miközben sejthetjük, hogy az iskolákban ezeken kívül is történnek bántalmazások. Jutnak-e el ilyen vagy hasonló hírek a Pedagógusok Szakszervezetéhez (PSZ), és ha igen, mit tudnak kezdeni velük?

A szakszervezet a munkavállalók érdekérvényesítő szervezete, ha tehát az „elkövető” a tagunk, a jogsegélyszolgálatot biztosítanunk kell számára, még akkor is, ha nem értünk egyet az ilyen magatartással. Hangsúlyozom, szerintünk – főleg, ha pedagógus végzettséggel rendelkezők bántalmaznak szóban vagy tettleg gyerekeket – ez elfogadhatatlan. Azt is tudjuk, hogy tele van a pálya pedagógus végzettség nélküli munkavállalókkal, akiket a felsőfokú képzésben nyilván nem készítettek fel a gyerekekkel való bánásmódra. Megjegyzem, a PSZ évek óta jelzi a kormánynak, illetve az oktatásirányításnak, hogy a kollégák túlterheltek, feszültek, de a PSZ a pedagógusképzés reformját is évek óta kezdeményezi, többek között azért, mert sokkal nagyobb hangsúllyal kellene kezelni a gyerekek magatartását. Már csak azért is, mert az alfa generáció – amelyik már bőven benne van a köznevelés rendszerében – teljesen más bánásmódot és hozzáállást igényel, és erre nincsenek fölkészítve a pedagógusok. Van, aki próbál és van, aki már nem tud alkalmazkodni. Az ilyen helyzetekből alakulnak ki azután a feszültségek. Hozzáteszem, hogy az az ember, aki Szolnokon olyan brutálisan bántalmazott egy gyereket, az nem pedagógus, hanem edző, ezért az ő ügyében a szakszervezetnek nincs szerepe. Mint édesapa azonban nem csak, hogy elítélem, hanem határozottan ki is kérem magamnak azt a fajta bánásmódot, amit ő képviselt, még akkor is, ha tudom, hogy vannak olyan hangok, miszerint a karate fegyelmezettséget, keménységet igényel. Én azt gondolom, hogy a XXI. században bárhol, bármelyik területen elfogadhatatlan és messzemenőkig elítélendő akár a verbális, akár a fizikai agresszió. 

Ön azt mondja, az alfa generáció már másfajta bánásmódot, hozzáállást igényel. Például miben és hogyan? 

Nézzünk egy alapesetet. Korábban, több évtizeddel ezelőtt, a tudás forrása a pedagógus és a könyv volt. Nem a tankönyvek, hanem a könyvek. Ma már ez nincs így. Ha mondok valamit egy gyereknek, ő annak pillanatok alatt utána tud nézni, és azt mondja: tanár úr, ez nem így van. Ha úgy gondoljuk, hogy nincs igaza, akkor nem üvölteni kell vele, hanem el kell magyarázni neki, hogy nézze meg, milyen forrást használt, megtanítani a forráskezelés, forráskritika helyes módjára. Csakhogy a lexikális tudással agyonzsúfolt Nemzeti alaptanterv mellett nem nagyon van erre lehetőségük a pedagógusoknak. Pedig ezt kellene tennünk. Ezeknek a gyerekeknek már nem tudásátadásra van alapvetően szükségük, hanem arra, hogy a pedagógusok egyfajta tutor, mentor szerepet töltsenek be mellettük. Segítsék őket eligazodni a világ, és főleg az internet rejtelmeiben. Az ismeretek nagy részét ők már onnan össze tudják szedni. A pedagógusnak rendszerezni kellene, az összefüggéseket kéne megmutatni és megbeszélni azokat a gyerekekkel. „A katedrára fölállok, és én vagyok, aki 45 percig hintem az igét” attitűd ma már teljesen életidegen az alfa generációtól.  Egyébként épp most kaptuk meg a Belügyminisztériumtól azt a „zseniális” jogszabály-változtatási javaslatot, amely megtiltaná a telefonok és mindenféle elektronikus eszközök használatát az iskolákban. Ez egy teljesen rossz válasz a problémára. Azt hiszik, a tiltás a könnyebb út, csakhogy ettől nem fog jobban működni a magyar oktatás. Az eszközök helyes használatát kellene megtanítani. Ha a 2016-ban elfogadott Digitális Oktatási Stratégiában megfogalmazottak szerint – ami egyébként egy jó szakmai anyag – elkészülnének a valódi digitális tankönyvek, és azokat applikációra kifejlesztenék, az hasznosabb lenne, mint az oktatásirányítás mostanában kiadott tankönyvei. Ezek az egyentankönyvek teljesen használhatatlanok. Ehelyett interaktív módon, a saját felületükön kellene gyerekeket lekötni. Így játszva tanulnának, szereznének meg információkat, akár lexikális tudást, akár készséget, képességeket, kompetenciákat. Errefelé kellene haladni a XXI. század első negyedéhez közelítve, és nem az örökös tiltással visszatérni a XVIII., XIX. századi poroszos, tekintélyelvű oktatáshoz.

A tekintélyelvűség elvárása, és minél előbb a gyerekfejekbe tuszkolása az, ami arra vitte rá a kisgyereket a szolnoki történetben, hogy nem merte elmondani a szüleinek, mi történt vele, sőt, még azt hitte, ő volt rossz, neki van szégyenkezni valója…

Azt én nem tudom megmondani, hogy mi folyt azokon az edzéseken, de az én legnagyobb gyermekem a ’90-es évek közepén karatézott. Elég sok versenyén és edzésén is ott voltunk, de én nem tapasztaltam azt a fajta verbális és fizikális agressziót, amiről ez az eset tanúskodik. Azt pedig tudjuk, hogy egy folyamatosan áldozatszerepben tartott gyerek sokkal inkább magát hibáztatja, mintsem azt hangsúlyozná, hogy „én is egy emberi lény vagyok, így nem lehet velem beszélni, így nem lehet velem bánni”. Amúgy a köznevelésnek a személyiségfejlesztésre, a konfliktuskezelésre is hangsúlyt kellene fektetnie. Ebből is látszik, hogy Magyarországon a gyermekvédelem nem működik, és nem működött az elmúlt 10 évben. Egyre-másra kerülnek elő azok az esetek, amelyekből kiderül, hogy milyen szinten alázzák meg naponta a gyerekeket, és ez milyen lelki nyomorba taszítja az adott diákokat vagy a közösséget. Nem olyan régi a sárkeresztúri eset, ahol a pedagógus gyakorlatilag az egész osztályt terrorizálta, hiszen hazugságra kényszerítette őket. Az ilyen magatartás(ok) félelmetesen hosszú távon tudnak ártani, és a „gyógyulás” nagyon sok „munka”. Persze csak akkor, amennyiben az oktatásirányítás tudna biztosítani megfelelő mennyiségű iskolapszichológust, szakembert, akik ebből a traumából még időben vissza tudják hozni a gyerekeket.

A magyar oktatás iránya is hasonló, hiszen korai szelekcióra kényszeríti a diákokat, a rendszerben csak a jó körülmények között élő diákok tudnak előre jutni…

Ez sajnos így van. A szakszervezetek, a PSZ is évek óta hangoztatja, de már civil és szülői szervezetek is azt mondják, hogy ez az egész oktatási rendszer gyakorlatilag egy abuzáló rendszer. Ebben a gyereknek olyan dolgokat akarnak lenyomni a torkán, amik befogadására a korai szelekció miatt alkalmatlan, vagy különböző lelki/testi bántalmazás éri. Ilyen eset egyre több derült ki az utóbbi időben. Ami pedig a legszomorúbb: az oktatásirányításnak nem az a legnagyobb problémája, hogy ilyen esetek vannak, és meg kellene őket akadályozni – mondjuk már a legelején, egy sokkal keményebb és más jellegű felvételivel a pedagógus szakokra  –, hanem az, hogy ezek az esetek kiderülnek és nem tudják a szőnyeg alá söpörni azokat. Az a legnagyobb baj, hogy nem a prevencióra, a megelőzésre, a jól működő XXI. századi oktatás kidolgozására helyezik a hangsúlyt, hanem hihetetlen energiákat fordítanak a dolgok eltussolására, és amikor azok mégis napvilágra kerülnek, gyorsan jönnek az álintézkedések, a tiltások, a szigorítások. Nem azt gondolják végig, hogyan lehetne valóban segítő szándékkal fellépni a gyermekek érdekében.