Grecsó Krisztián: elkérgesedtek az emberek az eltelt év alatt, sejtjeinkig ivódott a rettegés

– Van-e értelme még 2021-ben írni, no pláne verset?

– Mit mondhatnék erre, hogy ne lenne. Ennek ellenére azon kell dolgoznunk, hogy a könyv ismét vagy továbbra is napi ügy legyen. És igyekszem ilyenkor nem azt a távlatot nézni, amit néha elkeseredett pillanatokban látok, hogy olvasási nehézségekkel küzdő középiskolások tömegeivel állunk szemben már több generáción keresztül. Ahol az olvasás, mint befogadási forma nehézségekbe ütközik, ott hogyan jelentene élvezetet? Ez ügyben is egy szétnyíló ollóban vagyunk, ahogy a társadalom is egyre inkább szétszakad. Adott egy szűk réteg, amelyik olvas és képes klasszikus vagy kortárs verset metaforikus szinten is befogadni. Ezzel szemben van a másik oldal, amelyikről önmaga érdekében sem szabad lemondani, mert a lélek ápolásához a művészet tud hatalmas segítséget adni.

– Miként hatott Önre, a művészetre, a költészetre – amint mindannyiunkra – ez a bő egy éves pandémiás időszak, ha van rá megfelelő jelző?

– Az olvasás magányos műfaj, nem tudjuk megmondani, hogy egy megvásárolt könyv okozott-e örömet, vagy már dekoncentráltak lettek a vélt olvasók. Magam körül azt látom, hogy elvadultak az emberek, elmagányosodtak, elkérgesedtek, mert nem lehetett másként elviselni ezt az időszakot. Túl hosszúra nyúlt mindez. Én azt hallom a kulturális szervezőktől – beleértve az irodalmi esteket, a dedikálásokat –, hogy nagyon nehezen mozdulnak meg az emberek, félnek, a sejtjeikig ivódott az örökös rettegés. A családokon belül is mélyültek a konfliktusok, a baráti kapcsolatok megkoptak, s mindez egy egyébként is érzékeny társadalom mély sérüléseit mutatja. Bízom benne, hogy egy-két jó löket „antivírus” újra elterjeszti, hogy érdemes ismét színházba járni, együtt zenés irodalmi estekre elmenni.

– Kialakult, kialakulhatott-e egy sajátos „karanténirodalom, -művészet”?

– Az Élet és Irodalom szerkesztőjeként gyakran tapasztalom, hogy tematizálódnak az elzártság, a magány időszakai és ez formailag is előkerül, radikalizálódik, keményebb, szikárabb szövegek születnek. Ennek ellenére, a Háy János Karanténnaplója számomra azért működött, mert nem maradt meg a boltbezárások szintjén a szöveg, elemelve az univerzális magány felé nyitott. Megmondom őszintén, én „vírusos” hírt már nem nyitok meg.

– Ennek mi az oka?

– Teljesen elegem van. Egyértelműen látszik, hogy mindig van valamilyen lobbi a beszámolók mögött, ami persze érthető, ha ekkora tőkéről van szó. A szalagcímeket látva, persze nem tudom magam kivonni mindebből, de kétségbeejtő, amit látok. hogy ráadásul a hírek 70-80 százalékát még mindig ez a téma uralja, hogy minden mást háttérbe szorít, és ez tartós károkat fog okozni.   

– A Fullajtár Andrea, Szilágyi Zsófia, Bálint András, Beck Zoltán és Károlyi Csaba alkotta zsűri erős mezőnyből választhatott a Libri-díjak megítélésében. A tízes körben olyan irodalmi sztárok szerepeltek többek között, mint Háy János, Szabó T. Anna, Jászberényi Sándor, Nádasdy Ádám. Úgy tűnik, az emberekben mégis van igény a mesére – ami a saját életünk – és van remény, hogy mégsem veszett ki a kulturális, esztétikai igény. Önt miként érintette, hogy egy verseskötetet emelt kedvencévé a közönség?

– Sok olvasó érti azt a csodát, hogy ő egyenrangú a szöveggel. Bár megőrültünk a középiskolában a Jakobson-féle kommunikációs modelltől, de itt valami ilyesmit lehet elképzelni. Tehát a befogadó és a szöveg egyaránt kellenek, hiszen a befogadóban, az ő képzeletében, lelkében jön létre a létező élmény, és az olvasat tulajdonképpen maga a mű. S ehhez  a jó olvasó nélkülözhetetlen. Annyiféle mű van, ahány olvasó. 

– Szemléltetné egy életszerű példával?

– Írt egy aggódó anyuka, hogy a középiskolás fia az én egyik versemet szeretné előadni egy szavalóversenyen. De erről a versenyről ki akarják tiltani, mert szerintük a vers a szerelemről szól, a szavalóverseny témája viszont a barátság. A magyartanárok azt kérték, hogy keressék meg a szerzőt, ha már kortárs – jelesül engem –, hogy mondja meg, miről szól a vers, mehet-e a barátság-tematikába. Na, most ott van egy 15 éves kamasz, akit még nem tudtak elrontani, ott van a szabadsága, ott van az egyéni értelmezése, és azt mondja, hogy hát ő ezt érti, de neki a legjobb barátja a szerelme. Gyönyörű! És visszaírtam neki, hogy mindez a legcsodálatosabb dolog, tökéletesen megfér a két értelmezés, remek olvasat, egyébként sem szólnék bele, mert az olvasónak korlátlan szabadsága van, ellentétben a filmmel. Ott ugyanis egy készre vágott alkotást kapunk, nem véletlenül vannak rendezői változatok, ahol újravágva értelmezhető csak ismét. A versnél pedig minden értelmezés az olvasó tulajdona.

– S mi lett vers sorsa, sikerült elfogadtatni, hogy a szerelem – ha barátság is – az egyik legszebb állapot?

– Nem tudom, a viszontválaszt nemrég küldtem el, de remélem, hogy a 15 éves fiú nagy tűzzel elő tudja adni, mert aki 15 évesen szerelmes, akkor abba bele kell halni.

– 2010-ben nagy vihart kavart a Katona József Színházban bemutatott Cigányok című darabja. Mit gondol, meg lehetne írni ma is egy hasonló drámát, akár Menekültek vagy Migránsok címmel, akik természetesen mi magunk volnánk, a saját hazánkban?

– Biztos lehetne jó drámát írni ez ügyben, már csak az kellene hozzá, hogy legyenek színházak.

– Az első hangos sikere a Pletykaanyu című novelláskötete volt a kétezres évek legelején. Miként látja most: megmaradt-e mára a pletykaként definiálható „emberközi kommunikáció” bája, kedvessége, életszerűsége vagy mindezt felfalni látszik a trollkultúra kulturálatlansága?

– Amilyen benyomásaim vannak a kis közösségekről vagy akár a városokról, az megint csak két időzónába tehető: az egyik a járvány előtti, a másik az azt követő. A kettő egyelőre radikálisan eltérő képet mutat. A pletyka hagyományos formája tulajdonképpen önmagunk közösségbe való pozicionálása, ami ugye nem arról szól, hogy híreket mondunk, hanem arról, hogy mennyire vagyunk jólértesültek, és ezt mennyire tudjuk a többiek tudomására hozni. A kérdés, hogy „hallottad, hogy...?”, ugye azt jelenti, hogy én hallottam, te meg még nem, tehát akkor én vagyok a pókhálóban a közelebbi pozícióban. Ez egy alapvető emberi igény. De ha sokáig nem tudunk szólni senkihez, akkor másféle helyzetek teremtődnek. A magányban, ahol értékét veszti a másikról szóló hír, és csak egyéni univerzumokban ütköznek össze bolygók, egy nagyon más világ teremtődik. Abban bízom, hogy az emberi lélek működése kicsit hasonlít az emberi májéra annyiban, hogy tud regenerálódni. A viszonyaink, a helyzeteink, ha engedik nekünk, akkor helyreállhatnak. 

– Nagyjából egy ízlésvilágban szocializálódhattunk, zenei téren mindenképpen – gondolom – s feltehetően Ön is ismeri a hajdan legendás underground URH zenekar refrénjét, amiben a ’80-as évek elején feltették a kérdést, hogy van-e élet a rock’n roll-on túl. Ez akkor az életünk összességére vonatkozott és „nem egy táncra”. Ma feltehető-e a kérdés és van-e válasz arra, hogy van-e élet az irodalmon túl?

– Igen, hogyne, már csak azért is, mert ha az irodalom jó, értő közegbe érkezik, ahol az értelmezési szabadságot megélik, értik, össze merik firkálni a könyvet kritikus vagy újrakezdő olvasók, akkor azt az irodalomnak is érteni kell, hogy ők ennek a befogadásnak a részei. Nem lehet eltartott kisujjú irodalmi diskurzus a csapásirány, ahol a szerző kinyilatkoztat, vagy amikor az az alapvető narratíva, hogy megszületett egy remekmű, amit ugyan nem mond ki a szerző, de mind a kiadó, mind az alkotó ezt sugallja, és ez olyan szent szöveg, mintha egy szöveggyűjteményben lenne. Ilyenkor a szerző még arra is hajlamos, hogy értelmezéseket, nézőpontokat határozzon meg a szövegéhez. Az én véleményem szerint annyiban mindenképpen van élet az irodalmon túl, hogy én nem adok támpontokat, és nem érzem úgy, hogy szent a szöveg. Hogy analógiával éljek, ha egy versemet vagy szövegemet fogta egy rockzenekar – volt rá példa – továbbírta, mert nagyon tetszettek nekik a megjeleníthető képek s megkérdezték, hogy ezt szabad-e s azt mondtam, hogyne szabadna! Csak jelezzétek, hogy honnan vettétek, értsék a többiek is, hogy nem mindenben értünk egyet. S így működik számomra az irodalom, így van élete s ez a fajta varázslat, ez éltet engem.