Gyermekvédelem: nem csak a pedofília a leselkedő veszély

– Azokat, a hazaitól talán eltérő gyermekvédelmi szemléleteket segítenek idehaza meghonosítani, amelyeket az UNICEF, az ENSZ, az Európai Unió szorgalmaz.

– UNICEF Magyar Bizottság kezdeményezésére és közreműködésével 2015 óta működik ez a civil szerveződés, és talán nem vádolnak elfogultsággal, ha azt mondom, hogy mint gyermeki jogokkal foglalkozó civil hálózat, a hazai körülmények között a legnagyobbak közé tartozunk. Sok szakértővel és mintegy 40 civil szervezettel működünk együtt, folytatunk aktív párbeszédet. Nem titok, az a célunk, hogy Magyarországon a gyermeki jogokkal kapcsolatos szemléletet formáljuk, továbbá segítsük az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága által hazánk számára megfogalmazott ajánlások végrehajtását, az ENSZ emberi jogi bizottságainak küldendő következő jelentések előkészítését.

– Civil szervezet lévén, nem kapták még meg, hogy idegen országok ügynökei?

– Remélem, partnernek és nem ügynöknek tekintenek minket. A mostani konferencia is többek között a gyermekszegénység felszámolását segítő módszerekről, illetve az unió gyermekjogi stratégiájáról, s annak fontosságáról szól majd.

– A felnőttek elmondják a magukét, és…

– Nálunk ez nem így működik. Fontosnak tarjuk, hogy meghallgassuk a gyermekek véleményét is. A koalíció egyik munkacsoportjának nemrégen szervezett tanácskozásán is több fiatal jelen volt és elmondta tapasztalatait. Szót kapnak ezen a konferencián is az UNICEF Magyarország fiatal „nagykövetei”, azok a tizenéves gyerekek is, akiknek minden olyan fórumon szót adunk, ahol a korosztályuk problémáiról esik szó.

– Beszéljünk a hazai gyermekvédelem helyzetéről. Harminc évvel ezelőtt, a rendszerváltás után, sok minden megváltozott. A módszerek, az intézmények, a szemlélet. Átalakították Fótot, a gyermekvárosokat, a nagy létszámú gyermekotthonokat.

– Az idők és a körülmények változásával, így különösen a nemzetközi elvárásokkal lépést kellett tartani. Ami pedagógiai szempontból 1945-90 között – a társadalom általános állapotából kiindulva – megfelelt a körülményeknek, a rendszerváltás után túlhaladottá vált. Nem lehetett tovább halasztani a gyermekvédelem megújítását, szükség volt egy alapvető szemléletváltásra. Az intézményi struktúraváltás már harminc éve jelen van a gyermekvédelemben.

– Ördögtől valók voltak a korábbi módszerek?

– Nem erről van szó. De az azóta történt módszerbeli és intézményes változtatások szerintem jobb irányba mutatnak. Nemcsak a hatósági gyermekvédelemben gondolkodtunk már a nyolcvanas évek derekán, hanem a családokat segítő, erősítő programokról is. Ebben az időszakban előretört a családközpontú megközelítés és preventív szemlélet. Megjelentek a családsegítő szolgálatok, elkezdtük képezni a szociális munkásokat. Ahhoz, hogy valaki ezen a területen dolgozhasson, ma már komplex ismeretekre van szüksége. Lassan elindult a nevelőszülői hálózat újbóli felépítése, kezdtek ismét megizmosodni a társadalmi szervezetek, alapítványok is. A forradalmi változást az 1991-ben elfogadott ENSZ Gyerekjogi Egyezménye hozta magával, s 1997-ben megszületett a mi gyermekvédelmi törvényünk. Mindez persze csak egy szelete annak a jogalkotási „cunaminak”, amit Magyarországon is el kellett fogadni, hogy csatlakozhassunk a nemzetközi folyamatokhoz. Hosszú volna felsorolni, de az oktatási törvénytől a büntető törvénykönyvön át, a családjogi törvényig számos jogszabály született ebben a szellemben. Ez a folyamat nem állt le, az utóbbi években újabb köznevelési törvény született, a családjog a polgári törvénykönyv részévé vált, de sajnálatos módon, a mai napig nem készült egy átfogó gyermekjogi stratégia a Gyermekjogi Egyezmény végrehajtására, amit az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága is több alkalommal hiányolt.

– A törvény, a jogszabály egy dolog, a működtetésükhöz eszközökre is szükség van. Ebben történtek változások?

– Nem tudok jobb szót: szakmailag paradigmaváltás történt, de ehhez sajnos soha nem párosult elegendő költségvetési forrás. A gyermekvédelmi törvény hozta létre 1997-ben a gyermekjóléti szolgálatot, mint a minden településen jelen levő megelőző szolgáltatást, illetve megújította a gyámhatóság szervezeti rendszerét, ami ma már nyomaiban sincs meg. Ugyancsak hangsúlyos alapelv volt már ekkor is a nevelőszülői ellátás elsődlegessége, a gyermekek családias, kis létszámú gyermekotthonokban való elhelyezése. Ahol arra mód van, felkészítik a gyerekeket, hogy visszakerülhessenek a vér szerinti családjukhoz, vagy örökbefogadó szülőket találjanak a számukra. Az előbb azt kérdezte: ördögtől valók voltak-e a gyermekvárosok? Nem, de más, ma már tarthatatlan, túlhaladott elvek mentén jöttek létre. A '90-es években kilenc gyermekvárosnak, gyermekközpontnak, gyermekligetnek nevezett létesítmény volt, ahol intézményenként háromszáznál több gyermek élt egy fedél alatt. A gyermekvárosok sorsa a gyermekvédelmi törvénnyel eldőlt, ezért bezártak, mára átalakultak, vagy éppen átalakulnak Fót vagy Miskolc esetében. Ugyanakkor minden átalakítás felelősségérzetet és körültekintést igényel. Az új körülmények között létrejött kis létszámú gyermekotthonokban, illetve lakásotthonokban a szülői házhoz hasonló körülmények között nőhetnek fel a segítségre szoruló fiatalok. A gyermekvédelmi törvény 2016.évi módosítása szerint azonban a 12 éven aluli gyerekeket főszabály szerint nevelőszülőkhöz kell elhelyezni, így ma már a családból kiemelt fiatalok 67 százaléka ilyen körülmények között él.

– Biztosak abban, hogy ők valamennyien jól érzik magukat ebben a környezetben?

– Ez persze kérdéses, hiszen sok múlik azon, hogy a nevelőszülők maguk meg tudnak-e felelni a feladatuknak, különösen a speciális szükségletű gyermekek esetében. Tisztában vagyunk vele, hogy ezen a téren vannak hiátusok. Például az SOS Gyermekfalvak lassan 40 éve vannak Magyarországon. Annak idején a hazai módszerektől idegen gyakorlatot testesítettek meg azzal, hogy egy „anya” gondozta, nevelte a gyerekházban rábízottakat. Ma már ők is változtatnak, jobban a helyi környezetbe integráltan nevelik a gyerekeket. Az ottani iskolába járnak, kisebb családokat szerveznek, saját, vagy bérelt lakásba költöznek, ahol hat-hét gyerek tartozik egy anyához. Nevelőszülői hálózatnak tekintik magukat, segítő programokkal támogatják az anyákat, a családokat. A gyerekek 16 évesen ifjúsági házba kerülhetnek. A nevelőszülők keze alól kikerülő fiatal felnőtteket pedig utógondozással segítik két lábra állni, önálló életet teremteni.

– Mekkora most ez a hálózat?

– Ismereteim szerint száz körül van az SOS nevelőszülők száma, 200-250 gyereket gondoznak jelenleg. Korábban a rendszer jogszabályi hátterének kiépítésében, a szakemberek felkészítésében magam is részt vettem. 2007-re már 15 megyében megtörtént a gyermekvédelmi rendszer átalakítása, 2017-18-ban az utolsó hét intézmény átalakítása is elkezdődött. Hazánkban a nevelőszülők száma 5300 körül állandósult, ami semmiképpen sem elegendő, ezért még mintegy ezer olyan nevelőszülő hiányzik a rendszerből, akikre a nehezen nevelhető, speciális szükségletű gyerekeket bízhatnák.

– Sok településen tiltakoznak az „intézeti gyerekek” betelepítése ellen.

– Sajnos, ez a jelenség nem ritka, de a szervezők próbálnak olyan településeken „tanyát verni”, ahol befogadóbb a közösség.

– Korábban az „intézetben” felnőtt gyerekekről az a felfogás terjedt, hogy a többségük később egy „másik” intézetben köt ki. Változtatott ezen a családi környezet? Milyen életút vár rájuk? A nevelő anyákkal később is megmaradnak a kapcsolatok?

– Kétévente minősítik a nevelő anyák munkáját, és ahol problémát tapasztalnak, ott megpróbálnak többet segíteni.

– Van velük szemben valami elvárás, mit kell elérniük a nevelési folyamatban?

– Persze. A „gyerek testi, szellemi, erkölcsi fejlődését biztosítani kell”, ahogyan azt a jogszabályok részletesen is rögzítik. Az sokkal fontosabb, hogy akire gyerekeket bíznak, az pszichikailag, szellemileg, képzettségét illetően alkalmas legyen erre a nehéz „szülői feladatra”. Akinek szüksége van segítségre, megkaphatja. Többszáz órás tanfolyamra kell járnia, támogató szakemberek közreműködését kérheti, mert a tizenéves kis tinikkel egyetlen családban sem könnyű bánni. Sajnos a nevelőszülőt támogató szakemberekből – a gyógypedagógusokból, a fejlesztő pedagógusokból, a pszichológusokból – nem minden megyében van elegendő, sőt, gyakran hiányoznak is. Vannak a rendszerben úgynevezett gyermekvédelmi gyámok is, akik például éppen a kellő iskoláztatásra figyelnek. 2010 óta ők a törvényes képviselők, a területi gyermekvédelmi szakszolgálat munkatársai. Évente 2-3000 gyerek kerül ki az állami nevelésből, ezekből a családokból, a jelentéseikből kiderül, hogy a nevelőszülőkkel élő gyerekek nagyobb számban végzik el az általános iskolát, tanulnak szakmát, illetve érettségiznek, mint korábban. 

– A szülő ebben csak az egyik szereplő. A másik a gyerek, aki gondol egyet és 16 évesen otthagyja az iskolát, hogy lófrálhasson a haverjaival.

– Tapasztalataink szerint az ilyen nevelő családokban felnövő gyerekek között nagyobb számban vannak, akik 16 évesen nem hagyják el az iskolát, szakmát tanulnak, vagy érettségiznek, továbblépnek valamilyen felsőoktatásba. Persze az ellenkezőjére is van példa, nem több és nem kevesebb, mint minden más, átlagos családban.

– És ha nagykorúvá válnak?

– Azt tapasztaljuk, hogy a nagykorúvá váló gyerekek kezét sem engedik el egyik percről a másikra, vannak lehetőségek, hogy akik igénylik, benn maradhassanak a rendszerben. Erre jöttek létre az utógondozó otthonok. Egyik-másik gyerek, ha nem tudja eltartani magát, vagy felsőfokú tanulmányokat folytat, akár 24-25 éves koráig is ott maradhat a megszokott családjában, a nevelőszülőnél. A nagykorúvá lett, családokból kikerülő állami gondozottak kapnak egy szerény „otthonteremtési támogatást”, de az életkezdéshez az így kiutalt maximum másfél millió forint szerény segítséget jelent. Csak akkor elegendő, ha a helyi önkormányzat is a hónuk alá nyúl. Innentől belép a társadalom felelőssége is.

– Aki nem tanul és nincs szakmája sem, azzal mi lesz?

– Azoknak nagyon nehéz a beilleszkedés a felnőtt életbe. Sokuk a felnőtt szociális ellátórendszerben köt ki, akár hajléktalanként.

– Az úgynevezett „átlagos családokban” is a szülőknek anyagi gondjaik vannak, gyakran meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Kellő anyagi segítséget kapnak a nevelőcsaládok az államtól?

– Ők is úgy élnek, mint a kérdésében szereplő „átlagos” családok. A gondjaikra bízott gyerekek után napi 700 forintos normatívát kapnak, de a szülőknek van saját jövedelmük, úgynevezett nevelőszülői díjuk, amit kiegészítenek mindenféle pótlékok is. Ennek ellenére megesik, hogy a saját pénztárcájukba kell nyúlniuk, ha az állami normatíva konyhapénze már elfogyott. A gyerekeknek nem csak enni kell, ruházkodni, iskolába járni is, ám az erre kiutalt állami normatíva már évek óta nem változott. Jobb a helyzet az egyházak alá tartozó nevelő családok esetében. Az egyházak 13 megyében átvették az államtól ezt a feladatot, náluk 70 százalékkal magasabb normatívából gazdálkodnak a családok. Van is ennek némi elszívó ereje.

– Hogyan illeszkednek a hazai gyermekvédelmi módszerek az uniós elvárások rendszerébe?

– Alapvetően harmonikusan. Aki aláírta az ENSZ már említett gyermekjogi chartáját az nem is gondolkodhatott más megközelítésben, elvekben és értékekben, jogi alapokban, mint a család többoldalú támogatása, a gyermek családban tartása. Ha erre nincs mód, akkor kell megoldást találni a helyettesítő védelemre a nevelőszülőnél vagy az örökbefogadó szülőnél. Ezek a sarokpontok Magyarországon is rendben vannak. De az alapellátáson még lehetne javítani, mint említettem, kevés a szakember, többet kellene fordítani a gyerekek napközbeni ellátására, nagy a fluktuáció a gyermekvédelmi szakellátásban. Jó lett volna, ha a korábbi árvaszékek mintájára, a '90-es években létre lehetett volna hozni egy professzionálisabb gyámügyi hivatali rendszert, ami sajnos a gyermekvédelmi törvényben is felemás módon sikerült, de ez a vonat elment, mert ma egy kormányhivatalon, járási hivatalon belül még csak nem is főosztályok, hanem osztályok, netán csoportok feladata a hatósági gyermekvédelem És nem kérnek speciális végzettséget sem az ott dolgozóktól. Ezzel szemben, az uniós gyermekvédelem hat fontos kérdésre összpontosít. Mindenekelőtt arra, hogy a gyerekek részt vehessenek a demokratikus életben, megismerhessék a jogaikat és a demokrácia működését. Befogadó társadalomban nőhessenek fel, s a társadalom védje meg őket az erőszaktól. A bántalmazott gyermekek megkapják a szükséges segítséget, a rendőrség, az ügyvédek és a bírák méltányosan bánjanak a gyerekekkel, hallgassák meg őket és tartsák szem előtt a szükségleteiket. A kor követelményeinek megfelelően, minden gyerek hozzáférhessen az internethez, és biztonságban mozogjon a digitális világban. És végül: a világon mindenhol érvényesüljenek a gyermekjogok, még háború, éhínség vagy járvány idején is.

– Nálunk most – ha gyermekvédelemről esik szó a hivatalos közbeszédben – az LMBTQ szervezetek „agitációjának” tilalmáról beszélnek, arról, hogy az óvoda, iskola közelében ne lehessen árusítani, az üzlet kirakatába tenni olyan gyermekeknek szóló terméket, amely a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, a homoszexualitást népszerűsíti, illetve a szexualitást öncélúan ábrázolja. Ez ma a legnagyobb veszély, ami a fiatalokra leselkedik?

– A Gyermekjogi Civil Koalíció is több állásfoglalást adott ki e törvénnyel kapcsolatban. Sajnos nem készített a jogalkotó hatásvizsgálatokat a következményekről, nem volt előzetesen párbeszéd a szakmai szervezetekkel és elmaradt az utánkövetés is, de a mai napig nem látok példát a jó gyakorlatok népszerűsítésére sem. A törvény címe is meglehetősen félrevezető, azzal hogy a mindenki által elítélendő pedofíliával összekeveri az azonos neműek kapcsolatait. 1997 óta létezik egy gyermekvédelmi törvény – és az a mi gyermekvédelmi törvényünk! Sajnálom, hogy a szakmánk ezzel átkerült egy politikai dimenzióba.

– A Kúria elfogadta, hogy a gyermekek nem-váltásának engedélyezése népszavazási szintre kerüljön…

– Jogászként mondom: ezt a jelenleg hatályos hazai törvények amúgy sem engedik 18 évesnél fiatalabbak esetében. Hogy ezek a kérdések most napirendre kerültek, egy sor gyereket hátrányosan érintenek, mert nem fognak hozzájutni koruknak megfelelő szinten a szexuális és reproduktív egészségügyi ismeretekhez, szolgáltatásokhoz. Az oktatásnak azonban ki kell terjednie a sztereotípiák és az előítéletek elleni küzdelemre is, bemutatva a körülöttünk levő világ sokféleségét. Olyan politikai töltetű párbeszéd kereszttüzébe került ez a korosztály, amitől meg kellett volna kímélni a gyermekeket.

– Az ilyen kérdéseket a törvény a családi felvilágosítás körébe utalja. Nemi identitásukkal küzdő, nevelőszülőknél élő fiatalok ezek után kellő segítségre számíthatnak a családjukban?

– Ha van egy bizalmi kapcsolat, akkor el tudom képzelni. Ugyan úgy, mint az átlagos szülői házakban. De sehol sem egyforma a helyzet: ha a szülők felvilágosultak, akkor lehet erről is beszélni, ahol prűd, elzárkózó a szülő, vagy a nevelő anya, ott legfeljebb az iskola segíthetett volna kibeszélni a szexualitásról, a nemi önképről alkotott szorongásokat. Ám ezt az utat most kizárták ebből a körből. 

– A gyermekvédelmi rendszerünk felkészült ennek a hiányára?

– Nem hiszem. Megtört egyfajta bizalom.