Hadiállapotok a magyar egészségügyben
Tombol a koronavírus, s Magyarországon is napról-napra rekordokat döntöget az új fertőzöttek, a kórházi kezelésre szorulók, és sajnos a halottak száma. Az Európai Járványügyi Központ november 7-i adatai szerint, a 100 ezer lakosra jutó 14 napos összesített esetszámot tekintve, az európai középmezőnyben vagyunk, de a halálozásban Csehország és Belgium után a harmadik helyen állunk. Egyre durvábban emelkedik a lélegeztetett betegek száma is. Mindez iszonyú terhet ró a békeidőben is válsággal küzdő egészségügyi rendszerre.
Tavasszal a kormány brutális túlbiztosítással igyekezett bizonygatni, hogy felkészültünk a legrosszabbra. A 36 ezer járványcélra szeparált kórházi ágy 100, de inkább 150 ezer egyidejűleg beteg embert feltételezett. Ennyi akkor a 61 milliós Olaszországban sem volt. Hatalmas túlrendelés történt: a lélegeztetőgépekből 16 000 berendezést vásároltak, holott a járvány első hullámának csúcsán egy időben 82 kellett. A vezérkar valószínűleg megijedt. Tisztában voltak azzal, hogy az egészségügyi rendszer alulfinanszírozott, munkaerőhiánnyal küzd, így eleve felülterveztek. Akkor megúsztuk, csak a nem koronavírussal ellátást igénylők egy részének állapota romlott a megkésett vizsgálatok és műtétek miatt.
A szakma a gondok növekedésétől tartott. Ezért a Magyar Orvosi Kamara etikai kollégiuma – neves szakemberek és a betegszervezetek közreműködésével – még áprilisban etikai irányelvet tett közzé arról, hogyan lehet elosztani az adott időpontban rendelkezésre álló szűkös erőforrásokat (például szakemberek, gépi lélegeztetés, intenzív osztályos ágyak stb.), hogy a lehető legtöbb emberéletet mentsék meg. Ezt az ajánlást nyilvánosságra is hozta.
Akkor ennek a körültekintően összeállított dokumentumnak az alkalmazására szerencsére nem volt szükség. S még jelenleg sincs. De lehet, hogy ez nem lesz elkerülhető, mert a kormány az elmúlt tíz évben kivéreztette az ágazatot. Az egészségügyi ellátásra fordított közkiadások jelentősen elmaradnak az uniós átlagtól, és sok magyarnak közvetlenül kell finanszíroznia az ellátását, ami aláássa a méltányosságot. A pénzszűke miatt, a visegrádi országokhoz képest is alacsonyak a bérek, rosszak a munkakörülmények, ami sokakat ösztönöz külföldi munkavállalásra. Az egyre nyomasztóbb létszámhiány a hatékony ágazati járványkezelés egyik akadálya. A bajt tovább növeli, hogy most az orvosi bérek jelentős növelését az egészségügyi dolgozók szigorú szolgálati jogviszonyba helyezésével kívánják összekötni, ami további pályaelhagyást eredményezhet.
Magyarországon 2000 intenzíves orvos és 2300 intenzíves nővér vethető be a koronavírus elleni küzdelemben. Mellettük besegíthet még 2500 segédnővér, akik egy 12 órás tanfolyamon kapnak kiképzést. S tegyük hozzá, hogy a megfertőződött betegek mellett, a más betegség vagy baleset miatt súlyos állapotba került emberek ellátásával is számolni kell.
Tehát kevés az intenzív terápiás szakorvos és asszisztens, s növekvő betegszám mellett, ez lehet a legnagyobb kihívás. Ma még, ha döccenőkkel és nagy erőfeszítésekkel is, de bírják a félezer körüli lélegeztetést és az 5000 fölé kúszó kórházi gyógyításra szoruló pácienst. Ha azonban a járvány ilyen ütemben terjed, lehet olyan pont, amikor az előbbi betegszám négy-ötszöröse hirtelen rázúdul a gyógyintézetekre. Ilyenkor következhet be, hogy az ellátási igény a rendelkezésre álló kezelési kapacitást meghaladja.
Ezt a helyzetet csak egyetlen módon lehetne elkerülni, ez pedig az lenne, ha minél hamarabb laposodna a járványgörbe, kevesebb beteg áramlana be a kórházakba, és az intenzív osztályokra is csak annyi beteg kerülne, amennyi naponta el is hagyja. Ha a járvány növekedési ütemét nem sikerül a kormánynak szigorú intézkedésekkel lassítania – például a tömegrendezvények, focimeccsek megtiltásával, az iskolák átmeneti bezárásával –, akkor nem hónapokon, hanem inkább heteken belül bekövetkezhet a tavaszi olasz helyzethez hasonló.
S akkor, de kizárólag akkor, az egyébként háborús helyzetekre kidolgozott ellátási elveket kell elővenni. Azokat, amelyek szerint, a harctéri súlyos sebesültek osztályozását végzik. S amelyek szerint, azokat a betegeket kell először ellátni, akiknek kezeléssel van esélyük a túlélésre, azokkal a betegekkel szemben, akik kezelve sem valószínű, hogy túlélnek. S itt nem az életkor, nem a foglalkozás, a társadalmi státusz számít, kizárólag az objektív adatok alapján megítélhető életkilátások.
Erről szól az orvosi kamarai javaslat, amelynek megírásában orvosok, betegszervezetek, jogászok és hittudósok is részt vettek. Ez nem egy kötelezően betartandó utasítás, csak segédlet a nehéz döntésekhez. Nem ad felmentést felelőtlen vezetőknek, politikusoknak, akik nem cselekedtek, amikor cselekedniük kellett volna. Ennek az összeállításnak az az elsődleges célja, hogy a járvány csúcspontján, a konszenzusos etikai irányelvek mellett meghozott döntésekkel, életeket lehessen menteni, és a tiszta és egyértelmű elvekkel, gyakorlati útmutatásokkal csökkentse az egyes orvosokra háruló erkölcsi terheket. Nem kevesebb, nem több.
Nem volna helyes ezért az agyonterhelt, csúcsteljesítményt nyújtó orvostársadalmat és köztestületét kárhoztatni. Nem ők tehetnek a hibás egészségpolitikáról. Azt majd a választóknak kell számon kérniük a döntéshozókon.
Dr. Kökény Mihály, PhD
belgyógyász – kardiológus
népegészségügyi szakértő, a Horn és Medgyessy kormány egészségügyi minisztere
(Ez a cikk korábban már megjelent a hess22.hu oldalon is.)
