Hagyjuk abba az emberek hibáztatását!

Rontja a helyzetet, hogy egyre többen gondolják úgy, maguk az emberek tehetnek a kialakult katasztrofális helyzetről. Holott nagyon is megjósolható volt az emberek viselkedése: egyszerűen azt teszik, amit tenni tudnak, s ezért nem is vonhatóak felelősségre.

Három különböző szempontból is érdemes körüljárni, minek köszönhető a nagyon is logikus társadalmi viselkedés.

1. A játékelméleti megközelítés

A korlátozásokat egy igencsak leegyszerűsített modell alapján értelmezhetjük olyan „egyéni játékként”, ahol a szabálykövető és a szabályszegő magatartás is veszteséget okoz. Az előbbi veszteség jól körülírható és az (normális esetben) lényegesen kisebb, mint az utóbbi. A szabályszegés vesztesége szankció formájában jelentkezik: ennek „értéke” nehezebben meghatározható, hiszen abban egyesül a büntetés nagysága és az a tényező is, hogy mennyi az esélye, hogy az embert „elkapják”.

E modellt követve, szabályszegők minden ilyen „korlátozós játékban” vannak – elég arra gondolnunk, hogy a rablás, sőt, a gyilkosság sem tűnt el teljesen a modern társadalmakból. Nem kéne tehát meglepődnünk, hogy a járvánnyal kapcsolatos intézkedések kapcsán is vannak szabályszegők. Önmagában rájuk fogni a védekezés sikertelenségét azonban hibás felfogás: másutt sem tartja be mindenki a korlátozásokat. Ami azt illeti, nem egy országban rendszeresek a zavargások, a tüntetések – ezekre idehaza nagyon kevés példa van. Ám másutt mégsem olyan rosszak a járványmutatók, mint nálunk…

Vehetjük úgy, hogy a szabályszegők úgy gondolják, a szabálykövetés okozta veszteség számukra nagyobb, mint a be nem tartásé – függetlenül attól, hogy helyes-e a logikájuk. Ebből kiindulva, a szabályok szigorítása voltaképp a szabálykövetőket hozza rosszabb helyzetbe, hiszen ez által az ő veszteségük növekszik, a szabályszegőké viszont nem. Ráadásul, a szigorítás miatt népesebb lesz azok tábora is, akik számára már a szabályszegés okoz kisebb veszteséget. 

Természetesen, az imént írt jelenséget meg lehet akadályozni a szankciók szigorításával, hogy kevésbé „érje meg” az embereknek a szabályszegés. A szigorításokkal a „játék” eljut egy olyan pontra, ahol lesznek olyan résztvevők, akik számára mindkét magatartás elfogadhatatlan veszteségekkel jár – ekkor pedig a legjobb döntés a játékból való kiszállás lesz. Ilyen helyzet, ha egy (elképzelt) új különadó akkora terhet jelent egy adott szektor, például a fodrászok számára, hogy sokaknak már nem fogja megérni fenntartani az üzletet. A szankciók szigorításával tehát papíron elérhető, hogy a „játékban” javarészt csak a szabálykövetők maradnak benne.

A Covid19 elleni védekezés esetében viszont sajnos kötelező a „részvétel”, ezért nem következik be a szabályok szigorításának hatására az előbb írt „kiszállás” sem. A korlátozások legátfogóbb ellenőrzése sem fogja a „lebukás” esélyét közel 100 százalékossá tenni, így mindig lesznek olyanok, akik számára a szabálykövetés vesztesége lesz nagyobb, s a szabályszegés a „kisebbik rossz”. Ezért a szankciók szigorítása sem küszöböli ki a szabályszegő magatartást.

Az igazság persze az, hogy e modellben teljesen figyelmen kívül hagytuk a korlátozások okozta nyereséget, amely az volna, hogy az egyén kisebb eséllyel fertőződik meg, s ha ez megtörténik, nagyobb eséllyel jut megfelelő orvosi ellátáshoz. Ismerve azonban a hazai helyzetet – hogy a hónapok óta tartó korlátozások ellenére is tovább emelkedik a fertőzöttek száma, a kórházakban pedig lesújtó állapotok uralkodnak – sokak szemében e nyereségek egyre inkább eltörpülnek a veszteségek mellett. Különösen igaz ez akkor, ha valakinél a veszteségek közé tartozik az anyagi bevételek teljes elvesztése is!

A korlátozásokat azonban nemcsak egyéni, hanem „kollektív játékként” is értelmezhetjük. Ennek során a játékba – kéretlenül! – bevont emberek a következő szabállyal szembesülnek: a kooperatív magatartás – vagyis a korlátozások betartása – hozza el minden résztvevő számára a jutalmat – a vírus megfékezését és a korlátozások oldását. Ha „játékosok” nem működnek együtt, a jutalom elmarad. E modell alapján azt mondhatjuk, az emberek túlnyomó többsége a kooperatív magatartást követte, ám az ígért jutalmat a közösség mégsem kapta meg.

A helyzet azonban még ennél is rosszabb: a játék kitalálója – vagyis az állam – további részvételre kötelezi a résztvevőket, annak ellenére, hogy azok egyre inkább kételkednek abban, a jutalom mikor és milyen formában jelentkezik. Szigorúan játékelméleti szempontból véve, ez a helyzet egyáltalán nem arra utal, hogy a kooperatív magatartás kifizetődő. Ilyen értelemben viszont nem az emberek, hanem az állam volt az, amely felrúgta a játékszabályokat – s amely ennek ellenére további együttműködést vár!

Akár egyéni, akár kollektív játékként tekintünk a jelenlegi helyzetre, sajnos azt kell mondani, eljutottunk arra a pontra, ahol a szabálykövetők – vagyis a korlátozásokat betartók – száma nem emelhető tovább. Az minden szigorítás, minden szankció, s minden további korlátok közt töltött idő hatására várhatóan csökkenni fog.

2. A legkisebb társadalmi ellenállás megközelítése

Az intézkedések meghozatalakor teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy az embereknek a létfenntartáson túl, más alapvető igényeik is vannak. Ilyenek többek közt a szocializáció, a mozgás, a kültéri-beltéri programok, az utazás. Lehet persze azt mondani, hogy ezek nem alapvető igények, hiszen lehet nélkülük élni. Rövid távon igen – eredetileg a korlátozásokat is világszerte rövid távra tervezték. Hosszú távon azonban, ha a szimpla létfenntartáson túl minden más igény sérül, az élet puszta létezéssé fokozódik le.

Hogy ennek ellenére, egy, a létfenntartás körébe tartozó példától induljunk el, a legtöbb háztartás meg tudja oldani, hogy egy vagy két hétre előre bevásároljon. Egy hónapnyi nélkülözhetetlen élelmiszert viszont nagyon kevesen tudnak otthon tárolni, ezért előbb-utóbb eljön az a nap, amikor újra el kell menni vásárolni. (Ráadásul, nem kisebb napi, hanem igazi nagybevásárlás kell!)

Hasonló a helyzet az emberek további igényeivel is, csak az időtartamok nagyobbak. A legtöbben bele tudnak törődni, hogy egy-két hónapra nélkülözniük kell minden, a nem létfenntartáshoz tartozó szükségletet. Ezekről az igényekről azonban nem lehet vég nélkül lemondani, s a korlátozások lassan öt hónapja alatt a túlnyomó többségnél már régen eljött az a pont, amikor keresniük kell azokat a módokat, ahogy legalább részben kielégíthetik a szükségleteiket.

Mivel a társadalom nagyja egyelőre még szabálykövető, értelemszerűen csak a még nem tiltott lehetőségek jöhetnek szóba. Ezek szűk palettáján halmozódnak fel az emberek. Ebből következik a tömeg a Normafán, a játszóterek zsúfoltsága, vagy a még nyitva tartó üzletközpontokban nézelődők tábora. Az emberek mindig a legkisebb ellenállás irányában haladnak, s ezért hamis a szenteskedően feltartott mutatóujj, hogy „persze, azért terjed a járvány, mert tömegek vannak a parkokban, a plázákban, a kirándulóhelyeken”.

Hát hol legyenek, ha sehol másutt nem lehetnek?

Tovább rontja a helyzetet, hogy a lakosság azt érzi, a korlátozások bármeddig eltarthatnak. A bizalom, hogy a végpontként megjelölt dátum egyben az oldás kezdetét is jelenti, végképp elveszett. Sokan vannak, akik néhány hétre még most is képesek lennének lemondani számos igényükről, ám beláthatatlan ideig már nem.

Gondolni kellene a legkisebb társadalmi ellenállásra akkor is, ha további szigorításokat terveznek. Ugyanis, jó eséllyel feltételezhető, hogy mennél több felületet zárnak le az emberek elől, annál nagyobb lesz a zsúfoltság a még nem tiltott helyeken – ami értelemszerűen a járvány terjedését is segíti. Pontosan e szempontból elhibázott ötlet az este 8-kor kezdődő kijárási tilalom, hiszen az vezetett az üzletekben való tömegekhez is. Ráadásul, azzal nemcsak az emberek „más alapvető igényei”, hanem a létfenntartásuk is meg lett nehezítve! E sorok írásakor még ennek a korlátnak a feloldása is beláthatatlan messzeségben van…

3. A „lockdown potenciál” megközelítése

Világszinten is érdemes volna megfontolni a címben írt fogalom bevezetését, mielőtt a korlátozásokat legfőbb eszközként használják a járvány megfékezésére. A lockdown potenciál megmutatja, hogy egy adott társadalom még mennyi és milyen kemény korlátozást képes elviselni.

A hazai helyzet már az új megbetegedések, a kórházban uralkodó állapotok, és a halálozások számát tekintve is annyira tragikus, hogy rendszeresen „versenybe szállunk” a szomorú világelsőségért. Ha pedig azzal is szembenézünk, hogy a magyar lockdown potenciál most már a nullához közelít, a közelgő katasztrófa egyenesen garantált. Nem én vagyok az egyetlen, aki már kifejtette: százezrek tengődnek bevétel nélkül, akik pedig dolgoznak, a legjobb úton haladnak a fizikai-lelki-szellemi kimerülés felé, hiszen továbbra is úgy kell teljesíteniük, mint ha normális életük lenne – csakhogy, az hosszú hónapok óta nem adatik meg senkinek. A vírus pedig tombol…

Az első két pont alapján nem nehéz levonni a lesújtó következtetést: az emberek a türelmük végét járják, egyre többen fogják megszegni a szabályokat, vagy fittyet hányva a vírusveszélyre, kihasználni a még megmaradt lehetőségeiket – egy olyan időszakban, amikor mindez akár tényleges életveszéllyel is járhat. Egyre többen fogják azt érezni: „a vírust lehet, hogy túlélném, de ami most folyik, abba belepusztulok!”

Két dolgot lehetne tenni.

Az állam megnövelhetné a társadalom lockdown potenciálját. Ehhez viszont azonnali és tényleges segítséget kellene nyújtania a rászorulóknak. 

Nem pusztán anyagi segítségről van szó, noha az elengedhetetlen. Arra is szükség volna, hogy – nem kevés szervezés árán – az intézkedések egyes elemeinek betartását megkönnyítsék. Hiába hangzik el, hogy ahol lehetséges, dolgozzanak az emberek otthonról, ha ezt az ajánlást sok állami intézmény sem követi. Hiába kellene a betegeknek otthon maradniuk, ha ezt az anyagi helyzetük, vagy maga a munkahely nem teszi lehetővé. A házi karantén sem tartható be, ha valaki sehonnan sem kap segítséget a házon kívüli teendői elvégzéséhez. E néhány példa is mutatja: vannak helyzetek, amikor az ember akkor is kénytelen lesz szabályszegő magatartást folytatni, ha azzal ő maga sem ért egyet – amennyiben lehetetlen számára a szabálykövetés.

A másik lehetőség a fennálló és elkövetkező korlátozások enyhítése volna. Ezeket azonban a jelenlegi helyzetben csak akkor lehet kivitelezni, ha az állam a védekezés más eszközeit a jelenleginél nagyobb súllyal veszi igénybe.

A legfontosabb lépések a következők volnának:

• a lakosság azonnali és széles körű tesztelése (illetve, a fertőző személyek elkülönítése);
• a lehetséges járványgócok dolgozóinak heti rendszerességű tesztelése (még nyitva lévő üzletek, irodák, üzemek, illetve mindazon intézmények, ahol a leállás nem megvalósítható);
• az oltási program felgyorsítása;
• a kontakt-kutatás újraindítása.

Mindezek a most fennálló helyzetet nem oldanák meg azonnal, ám elengedhetetlenek volnának ahhoz, hogy az élet mihamarabb normalizálódhasson, s az egészségügy és a társadalom is fellélegezhessen.

A magyar kormány eddig is vonakodott e két irány bármelyikébe elmozdulni, ezért sajnos joggal feltételezhetjük, e lehetőségeket a jövőben sem fogja fontolóra venni. Beéri a számára kényelmes és olcsó (sőt: jövedelmező) megoldásokkal; a felelőst pedig mindig másokban találja meg: az ellenzékben, az EU-ban, vagy az emberek egy-egy csoportjában. Ez utóbbi retorika csapódik le veszélyes mértékben a társadalomban: lassan eljutunk oda, hogy mindenki a többi embert hibáztatja azért, ami van. A fiatalokat, a nyugdíjasokat, a tanárokat, a vendéglátósokat, az oltottakat, az oltásra várókat, az oltástagadókat, az aggódókat, a vírustagadókat. Holott az egyedüli felelős az, aki a döntéseket meghozza – s nem más.

Jó lenne, ha a kormány felismerné: ha nem változtat sürgősen és gyökeresen a járvány kezelésén, a kórházakban kialakult tragikus helyzet mellett, borítékolható az egész társadalmat érintő katasztrófa kibontakozása is.

S azért nem az emberek lesznek a felelősek.

Hogy ők továbbra is azt fogják tenni, amire egyáltalán lehetőségük van, megjósolható.

Ám az, hogy mihez kezd egy hatalmas embertömeg, ha azt érzi, teljesen kilátástalan a helyzete, s nem maradt vesztenivalója, megjósolhatatlan.

Nem kéne megvárni, amíg ez bekövetkezik.