Hányszor bukott meg Orbán egy év alatt?
Egyenesen Homérosz tollára való, ahogy a mi hajóskapitányunk siklik a Szkülla és Kharübdisz, a két tengeri szörny között; hajója – Magyarország – mindkét oldalán ott a veszély, a szörnyű vírus, arra várva, hogy elragadhassa az ország lakosságát. Homérosz Odüsszeájában azonban a hajós „nem tud dicsekedni soha/ hogy tovasiklott/ sértetlen mellette: de hat feje húz ki hat embert/ mindig hirtelenül” (Devecseri Gábor fordítása), szemben a mi kapitányunkkal, akinél jó kezekben van a kormány, emberei pedig fenn, az árbóckosárból figyelik a szörnyet, hogy elkerülhessenek minden szörnyet.
Orbán tehát valóságos Odüsszeuszként gondol magára, azzal a különbséggel, hogy ő nem veszít el egyetlen embert sem. Legalábbis ez derül ki a magyar miniszterelnök péntek reggeli rádiónyilatkozatából, és persze az is, hogy nála a kormány jó kezekben van, magabiztos kézzel viszi hajónkat, ráadásul kételkednünk sem kell benne; bármit mond, az pontos és hiteles. Rajta kívül még egy ember van, akinek minden szava szentírás, mégpedig a tiszti főorvos asszony, Müller Cecília. Orbán szerint ők ketten mindig pontos és hiteles tájékoztatást adnak és adtak a nyilvánosság számára. Mint ugye ezen a reggelen is, amikor – csak úgy mellesleg – azt is megtudhattuk, hogy az előző napon 275-en, minden eddiginél többen haltak meg, ennyi embert ragadott el a szörny.
Fölsorolhatnám persze most mindazt a sok ostobaságot, amit Müller Cecília az egy év alatt összehordott, és azt a sok félrevezető mondatot, amit a miniszterelnökünktől hallhattunk. Egy éve kapjuk tőlük a különböző, sokszor csak egy napig élő információkat; mi több, az is előfordul, hogy csak percekig él az állításuk, mert vagy saját maguk, vagy valaki más legott megcáfolja. Nem egyenesen, nem bevallva: vigyázzatok emberek, a kormányfő rosszul fogalmazott, a tiszti főorvos meg tévedett; ilyesmi nem fordulhat elő. Mindig úgy tesznek, mintha tévedhetetlenek lennének. Egy évvel ezelőtt is, amikor Orbán Viktor elfoglalta szinte állandó hadállását – nem a hajó kormánya hanem – az állami rádió mikrofonja mellett, állandóan ezt kellett hallgatnunk: tudja az irányt, tudja mit kell tenni, úton vagyunk a győzelem felé. Egy éve éppen, hogy meghirdette a kijárási korlátozásokat, hasonló magabiztossággal sugallva: nem kell sokat kibírnunk, ha rábízzuk magunkat.
És mi rábíztuk magunkat. Ő pedig egyre többet vett elő belőlünk, tőlünk; folyamatosan növelte hatalmát, mit sem törődve a csökkenő bizalmunkkal. Ki merem mondani: az elmúlt egy esztendő tükrében ma nem lehetne Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke.
Természetesen egy pillanatig sem vádolom azzal Orbánt, hogy miatta alakult ki az első, majd a második, végül (?) a harmadik hulláma a járványnak. Nem ő tehet arról, hogy ránk tört a koronavírus és bizonyára arról sem, ha netán felüti a fejét egy negyedik hullám. Abban viszont már határozottan megragadható a felelőssége, hogy szinte soha nem volt őszinte, hogy folyamatosan félrevezetett bennünket, hogy hamis illúziókat keltett, amikkel még önmagát is becsapta. Orbán nem lehetne Magyarország miniszterelnöke azok után, hogy tavaly nyáron szabadjára engedte a vírust, hogy saját és kormánya emberei is elfelejtettek példát mutatni, illetve nem, hogy példát mutattak volna, az ellenkezőjét tették. Kormányzását homályban hagyott rejtélyes utazások, látványos lebukások és hazugságok szegélyezték, amelyek aztán a második hullám erőteljes megjelenésével büntették a bűnteleneket, majd újabb győzelmi jelentések mellett csapott le ránk a harmadik hullám. Nem az a baj, hogy a miniszterelnök újra és újra látni vélte, vagy láttatni akarta a célegyenest, sokkal inkább az, hogy nem készített fel bennünket – a szakemberek által pedig megjósolt – a minden eddiginél erősebb csapás közeledtére. Nem egy szakember mondta: a harmadik hullám elkerülhetetlen, de ő akkor is azt hirdette: célegyenesben vagyunk. Orbán egy éve kábítja az országot azzal, hogy célegyenesben vagyunk, és ez az ország egy év alatt sem jutott el odáig, hogy egy ilyen miniszterelnök mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy veszélyhelyzet idején irányítson. És főleg azért nem alkalmas, mert ez a miniszterelnök már az első pillanattól kezdve a hatalomra koncentrált, már az első pillanattól kezdve az Európai Uniót, Brüsszelt, valamint az ellenzéket hibáztatta. Noha minden döntés a kormány kezében volt, soha, semmiben nem kellett még csak alkut sem kötnie. Saját bevallása szerint sem tartottak fegyvert Brüsszelben a fejéhez, hogy elfogadja ő is azt, amit az összes miniszterelnök, államelnök kollégája, mégis: rajta kívül mindenki hibázott, csak ő nem. Legfeljebb annyiban, hogy engedett a nyomásnak: tudomásul vette, hogy a közös beszerzés jobb árat hoz magával, pedig hát ilyenkor számára csak az emberéletek számítanak. De vajon miért tűnik úgy, hogy volt, van ennél erősebb szempont is; a titkos utakon lebonyolított beszerzések, a drága, de nyilvánosan pontosan fel nem tárt vásárlások szerződései, az uniós pénzek baráti irányba történő csatornázása, az ellenzéki felségterületek és kompetenciák tönkretétele, szétzúzása, a propagandagépezet működtetése – milliárdokból persze. Hogy a bajok csúcsán is csak azt hallhassuk, olvashassuk, láthassuk: töretlen a lendület, az ország jó kezekben van, a nyíl felfelé mutat. Hol elsők vagyunk a világban a lélegeztetőgépek számában, hol másodikak átoltottságban – mindig olyan statisztika, ami csak arra alkalmas, hogy becsapjon bennünket.
Három hullámon át vezette Orbán a hajónkat, miközben réges rég át kellett volna adnia másnak a kormánykereket. Nem tette meg, sőt, egyre erőteljesebben markolja, miközben a fedélzetről mind többeket ragad el a szörny. Pedig sokan talán megmenekülhettek volna. Most azonban azzal kábítja a megmaradtakat, hogy „úton vagyunk a szabadság felé”.
Vele biztosan nem.
