Három éve, karácsonykor hekkelték meg Orbán interjúját
Az első hírnek, ami 2016 december 24-én a Fejér Megyei Hírlapban olvasható Orbán-interjúval kapcsolatban megjelent, az volt a címe: „Meghamisították Orbán interjúját”. Pedig nem meghamisították, hanem éppen ellenkezőleg: megigazították. Nem az egészet, csak néhány mondatát tették helyre a szövegnek – de kezdetnek ez is megfelel.
Nem sokkal ezután, az Amerikai Népszava az Év Emberének választotta azt az ismeretlent, aki után hajsza indult Orbán szülővárosában. Nem az igazságot akarták kideríteni, hanem, hogy ki volt, aki Orbán szemébe mondta az igazságot. Mindeközben mások provokációtól tartottak, csapdát sejtetettek. Szerintük az illetékesek ürügyet kerestek, hogy az Orbán-rezsim tovább szűkíthesse a sajtó már így is csak nyomokban meglévő szabadságát.
Minden diktatúra félelmetes és ijesztő. Nem is elsősorban önmagáért, hanem főként azért, mert az egyes ember hajlamos azt gondolni, hogy a diktátorok hatalma végtelen. Hogy örökké tart, és soha sem lesz vége – aki ma uralkodik, az lesz a Vezér holnap is.
Épp ez az elnyomók legfőbb eszköze, ez kezükben a csodafegyver: félelmet keltenek, hatalmukat hatalmasnak és megingathatatlannak mutatják. Ha sokáig és hangosan sulykolják a hazugságokat, az egyszerű ember hajlamos azt hinni, hogy talán mégsem neki van igaza. Hogy egyedül van, vagy csak nagyon kevesek állnak mellette.
Pedig sokan vagyunk, többen, mint gondolnánk. Sokan vagyunk, akik szeretjük a szabad választást – legyen szó pártról, párról, felekezetről, iskoláról. Mindenről, ami szép, és fontos az életben.
Annak idején, a hatvanas évek második felében – mint a legtöbb középfokú oktatási intézményben – a mi gimnáziumunkban is kötelező volt az iskolaköpeny. Nem örültünk ennek, nem szerettük, de nem volt mit tenni.
Illetve volt. Kidekoráltuk a köpenyeket az akkor divatos zenekarok neveivel. És persze mindenféle, akkoriban ugyancsak népszerű hippi szövegekkel. A legismertebb természetesen az volt, hogy „Make Love not War”, de sokunk köpenyén ez a kétértelmű felirat volt olvasható: Up with the Mini Skirt!
A hetvenes években – előfelvételis katonaként – többen az óránkat állítottuk át, ezzel is kifejezve, hogy az ő idejük nem a mi időnk. Nem egy, vagy két órával állítottuk előre az óránkat, hanem, 2 óra 47 perccel. Ez, bármennyire is hihetetlennek tűnik, csak ideig-óráig okozott nekünk kellemetlenséget. Mi magunk is meglepődtünk, hogy milyen gyorsan megszoktuk a saját, külön bejáratú időszámításunkat. Jó volt látni, hogy idővel egyre többen csatlakoztak a mi sajátos, a katonaság ellen tiltakozó időszámításunkhoz.
A gondolkodó ember úgy tiltakozik a neki nem tetsző rendszerek ellen, ahogyan tud. És bízik benne, hogy a kis, hétköznapi lázadások egyszer összeérnek.
