Hát nem érted? Ez Hagyomány!

Felvidéki Judit 2021. december 5. 10:25 2021. dec. 5. 10:25

Magyarázza a kilenc éves Zolika egyre dühösebben Gergőnek, aki azért sem akarja megérteni, mert még csak öt éves, és inkább lógni szeretne a szeren és pattogni az óriási, piros, ugró labda tetején. Zoli készül a szokásos esti adventi gyertyagyújtásra, és ma ő lesz a soros az esti mese után elfújni a gyertyát. Ő már felvette a pizsamáját, megitta a kakaóját, Gergő még nem, mert ő minden ruhadarab levétele után még futni akar egy kört szobáról szobára és nagyokat kacagva tér ki előlem. Eleinte még én is vele nevetek, de egyre bosszúsabb leszek, érzem, hogy fogytán a türelmem. Zoli próbál segíteni, elkapja sivalkodó öccsét, aki persze nem hagyja magát, ellenáll, rúgkapál, szinte élvezi bátyja és az én bosszantásomat.

Végre rákerül a pizsama és határozott fellépésem sikereként az asztalhoz ül, s megissza a „lavinával” dúsított kakaóját, ami annyit jelent, hogy tejszínhabos kakaó porral hintve. Bajusza és szakálla lesz tőle, s ez újra elmozdítja az asztaltól, mert meg akarja nézni magát a tükörben, ahol pofákat vágva, mórikálhatja magát.

Ma este csak hárman vagyunk, én vezetem, vagy inkább úgy mondanám, hogy vezetném a ceremóniát anyjuk helyett, mert a szülők kimenőt kaptak estére. A nagyon anyás Gergőnek ez egy cseppet sem tetszik. Mintha belebujt volna a kisördög, mindenben ellenkezik, s egyre kezelhetetlenebb. Hiába nyitom ki a könyvet, hogy elkezdjem a felolvasást, ő még mindig szájal a bátyjával, aki azt próbálja elmagyarázni neki, hogy a láthatatlan manók mindezt látják és éjjel semmit nem hoznak az adventi naptár dobozkáiba. Ő már tudja, tapasztalta, hogy milyen következményekkel jár a szófogadatlanság, a rosszalkodás, mert ő már nagy. Arról beszél, hogy volt már olyan, amikor csak egy kis cetli lapult a dobozkában csoki, cukor, matrica és lufi helyett, és a cetlin az állt, hogy „Ne veszekedj az öcséddel!”, „Fogadj szót a Mamának”, de Gergő ezt nem hiszi el, és különben is, ő csapdát állít a manóknak, őt nem lehet ijesztgetni, s ezen is csak nevet.

Kétségbeesetten figyelem a testvérek véget nem érő harcát. Zoli már ráhangolódott a mesére, büszkén gyújtja meg a gyertyát, mert ő már azt is tudja. Kiszámoljuk, hányat kell még aludni a második gyertya gyújtásáig. Ezalatt Gergő az asztal alatt piff-puffozik a legofigurákkal. Lábunk alatt csata zajlik, ágyúzás, robbanás, repülnek a lego darabkák szanaszét a konyha kövezetén.

– Zolikám! Ma nem lesz mese! – és becsukom a könyvet, megadva magam a pillanat adta körülménynek. – Gergőt ez most nem érdekli, ne erőltessük.

De Zoli nem adja fel. Kirángatja  Gergőt az asztal alól és már ordít vele.

– Hát nem érted? Ez hagyomány! Évek óta így szoktuk! Ne rontsd el!

Kétségbeesetten néz rám. Tehetetlennek érzem magam.

– Majd holnap bepótoljuk. Fújd el a gyertyát Zolikám!

– Ez miattad van Gergő! – támad ellenségesen az öccsére, aki már fut is előle nevetve, az ágyába.

Zoli zokogva fújja el a gyertyát.

– Ez volt a legrosszabb napom! – sír keservesen, és felmászik az emeletes ágy tetejére.

Vigasztalhatatlan zokogása felidézi gyermekkorom hasonló emlékeit, s mélyen együtt érzek vele. Takarója alá bújva is csak azt hajtogatja, hogy ez egy hagyomány és ezt Anya is mondta… Szeretném megvigasztalni, de most már Gergő is sír, önmagát büntetve, kíméletlenül ütögeti a fejét, miközben azt hajtogatja, hogy „nem akarok élni, meg akarok halni!”

– Ide bújok hozzátok, ma így mesélünk, itt maradok veletek, míg el nem alusztok.

Lassan elcsendesednek. Énekelek nekik Meseországról, a szakállas törpéről, a kiskakasról, a kéklő vízről, a három kisdobosról, az aranyszínű szőke Palikáról…

– Hát erre, emlékeztek-e? Kisfenyő az erdőn él odakinn? – Zoli azonnal kapcsol.

– Ezt a karácsonyfánál szoktuk énekelni! – mert ő már emlékezik, ellentétben Gergővel, aki még csak a jelenben él.

Azt hittem, dalaimmal sikerült megnyugtatnom őket, de nem, csak inkább szítottam a tüzet. És akkor megérkezett Anya és Apa. És akkor Zoliból újra feltört a sírás. Mi lesz, ha Jucimami meghal, mint Dédi, és már nem énekel nekik soha többé? Ő nem akar felnőni, ő azt akarja, hogy én száz évig éljek, és Anya és Apa se haljon meg soha! Anya ígérje meg, hogy kétszáz évig fog élni, és szorítja, öleli anyját és engem, és már Gergő is ott csimpaszkodik rajtunk, öleli bátyját. Anyja nyugtatgatja.

– Még sokáig, nagyon sokáig veletek leszünk, de a legtovább ő, az öcséd, Gergő.

Zolika békülékeny, megbocsájtó szeretettel vonja magához Gergőt.

– Van egy ide illő mesém, a nagy bánatodra – mondja anyja –, elmeséljem?

– Igen! – kiabálják most már mind a ketten.

Magukra hagyom őket, Julcsimat, az anyukát fiaival. És Julcsi előhozza a neki írt mesekönyvemet és olvasni kezdi belőle a „Velünk nőnek az álmok!” című mesét.

Én a teraszról bámulok befelé a gyertyafényes konyha melegébe és cigarettámat szíva, lassan megnyugszom. A Zolikába elültetett mag kikelt, s ez elől Gergő sem menekülhet, mert nálunk ez is hagyomány.