Hazavágta Magyarországot Orbán 12 éves tudatos, nemzetellenes politikája, féktelen, parttalan hatalma

Korábban már több interjúban is beszélt arról, hogy az ország elszalasztott egy történelmi modernizációt. Egyetért a korábbi megállapításával?

Sajnos még tovább is kell mennem. Ha ugyanis azt mondom, hogy valami el van szalasztva, azzal azt is sugallom, hogy megkésve ugyan, de utólag még – meghatározott hazai és nemzetközi feltételek mellett – véghez lehet vinni a modernizációt. Ám annak nyomán, ami Magyarországon az elmúlt 12 évben a gazdasággal, a társadalommal és a nemzetközi kapcsolatrendszerrel történt, mára már komoly gátja alakult ki még a megkésett és költséges modernizációnak is. Ami történt, azt én egyszerűen önrabszolgásításnak nevezem. Nagyon sok jogos kritika jelent meg már eddig is a kormány gazdaságpolitikájáról – ezekkel én messzemenően egyetértek, de én ezen túl is megyek. Azt állítom, hogy ennek a rezsimnek nincs is gazdaságpolitikája, csak hatalompolitikája van az oktatástól kezdve a költségvetésen, az egészségügyön, a környezetvédelmen, a szociálpolitikán stb., át egészen a nemzetközi kapcsolatokig. Minden a részben hosszabb távú, legújabban pedig egyre inkább a pillanatnyi hatalompolitikának van alárendelve. Ami a hatalom megtartását, megszilárdítását, bebetonozását jelenti, az elfogadható, ami akárcsak réseket próbálni ütni ezen a „betonhálón”, az pedig kizárandó, elutasítandó, sőt, „nemzetellenesnek” bélyegzett.

Az ön olvasatában melyik a legnagyobb „bűne” ennek a hatalompolitikának alárendelt kormányzásnak, ami idáig züllesztette az országot?

Öt vetületét emelném ki. Az első, a munkaalapú társadalom felfogása és a magyar munka lezüllesztése. A második a tőkevonzás képességének több mint furcsa iránya – mondjuk Burundi és Felső Volta esetleg így vonzana tőkét, ahogy napjainkban Magyarország, de hogy nekünk így kelljen, az bizony szégyen. A harmadik terület a környezet- és egészségkárosítás – ezeken a területeken máris példátlanul leértékeltük az ország vagyonát és kockára tettük a jövőbeli fejlesztés-felzárkózás, de akár a „normális túlélés” lehetőségeit is. Negyedikként a nemzetközi mozgásteret mondanám: ott is teljes a bizalomvesztés, páriákká lettünk a világban, senki, aki fontos lenne, nem igazán tárgyal velünk, és még alá is ássuk, ahol tudjuk a szövetségi rendszereinket. Végül, de nem utolsósorban: elképesztő a társadalmi tudat rabszolgásítása az oktatástól a propagandáig – persze ez a hatalom megkülönböztetett, ma már nem is rejt(eget)ett célja.

Kezdjük az elején: a munkaalapú társadalmat említette – ez ugye Orbán Viktor „mániája”. Ön szerint mit ért ez alatt és mi az eredménye az ilyen irányú kormányzati törekvésnek?

Valóban, a miniszterelnök sokszor elmondta a célját, beszélt arról, hogy munkalapú társadalmat kell teremteni Magyarországon. Orbánnak azonban lila gőze nincs arról, hogy mi a munka a XXI. században. A munka már nem azt jelenti, hogy 16 évesen abbahagyom az iskolát – megjegyzem az Európai Unióban egyedül nálunk szabták meg ilyen alacsonyan a korhatárt –, majd kettőt ütünk a kalapáccsal a vasra. A munka az értékteremtés, folyamatos értéknövelő tevékenység. Ez pedig ma már döntően nem egyszerű és elszigetelt fizikai tevékenység, hanem tudásalapú és sokszintű, s az emberi-társadalmi együttműködésre épül. Ehhez nyitott, együttműködő, tanulásra alkalmas, jól képzett, a változó környezethez rugalmasan alkalmazkodó, jövőorientált szemléletmóddal rendelkező munkaerő kell. Nem beszélve a stabil intézményi-jogi háttérről, továbbá egy kicsi és gazdaságilag az egyik legnyitottabb ország nemzetközi kapcsolatrendszeréről. 

A felmérések és a tapasztalatok nem igazán erről tanúskodnak, vagy tévednék?

Magyarországon az elmúlt 13 évben nem ilyen irányba ment a gazdaság tevékenysége és intézményi háttere. A korábban meglévő és meglehetősen diverzifikált, jelentősebb hozzáadott értéket termelő szerkezetből lecsúsztunk egy szerkezeti leértékelődéssel jellemezhető, és szerkezeti sebezhetőséggel terhelt összeszerelő országgá – lásd autóipar és legújabban az akkumulátorgyártás. És mi azt hirdetjük, hogy jöjjön a befektető, mert nálunk olcsó a munkaerő. Megpróbálok finoman fogalmazni: még egy magára valamit adó örömlány sem azzal reklámozza a szolgáltatásait, hogy „olcsó vagyok”. Vagyis nem azt hirdetjük magunkról, hogy azért érdemes velünk együttműködni, mert itt versenyképes környezet, jól felkészült, együttműködésre nyitott és innovatív ötletekkel rendelkező munkaerő, megbízható és kiszámítható jogi-intézményi környezet van – amint ezt már a környékbeli országok két évtizede teszik.

Miért, hogyan állunk ezen a téren a nemzetközi összehasonlításban?

Az EU statisztikai hivatala, az Eurostat adatai alapján Pitti Zoltán hívta fel a figyelmet arra, hogy Magyarországon az egy főre jutó hozzáadott érték, a belföldi értéktermelés Bulgária után a második legrosszabb az Európai Unióban, miközben egyedüliek vagyunk abban, hogy az egy főre jutó hozzáadott érték az elmúlt 12 évben csökkent. Ma átlagban kevesebb értéket termel egy magyar munkaerő, mint 12 éve. Ez az eredménye az orbáni munkaerőre épülő gazdaságnak. Ennek beláthatatlanok a következményei. 

Lehet kiút ebből?

Ebből a szerkezeti kátyúból úgy lehet kijutni, ha elkezdünk arra építeni, hogy előtérbe helyezzük a hozzáadott érték termelését, teret biztosítva a szó igazi értelmében alkalmas és felkészült, kockázatokat is vállaló vállalkozóknak, megindul a hazai és külföldi vállalkozók együttműködése, a munkaerő továbbképezi magát, felkészülendő a kihívásokra, a 21 századra. Erre lenne szükség, ahelyett, hogy a gyűlöletet terjesztik és azt mondogatják: valaki bosszút esküdött ellenünk. S nem arra helyezem a hangsúlyt, hogy bizonyos hatalmak vagy cégek – természetesen nem a kormány barátai – ki akarják zsákmányolni, rabul akarják ejteni szeretett hazánkat.

De hát a tőke egyik ismérve éppen az, hogy ki akar zsákmányolni.

Nem mondom, hogy a tőke egy része – főleg a „kedves” állami tőke, no meg persze esetenként a multinacionális tőke is (különösen éppen a kínai és általában az ázsiai) – ne építene a kizsákmányolásra. De egy öntudatos, modernizációban, fenntartható fejlődésben és versenyképességben érdekelt uniós tagállamnak az a feladata, hogy kizárja ezeket a törekvéseket. Ennek a rezsimnek azonban a saját, úgynevezett „vállalkozói” járnak élen a munkaerő kizsákmányolásában, erre sajnos számos példa akad. Nem a külföldet kell okolni, még ha van is ilyen kizsákmányolós hajlama, ha ugyanis kiváló terepet talál a kizsákmányolásra, akkor azt ki is használja. Mi pedig önként ajánlkozunk erre. A kormány évtizedes hatalomorientált politikája tette tönkre a magyar munkaerő minőségét és értékteremtő képességét, nem mások.

A munkaerő kizsákmányolása összefügg a tőkevonzó képességgel is – vélelmezem. Mármint rontja a bevont tőke minőségét – ezt látjuk is, például az akkumulátorgyárak idetelepedésével –, amire sajnos ez a hatalom még büszke is. Kik és miért jönnek ide befektetni? Milyenné vált az ország tőkevonzó képessége az elmúlt 12 évben?

Előre bocsátom: nagyon fontos, hogy együttműködjünk a nemzetközi tőkével, s örvendetes, ha olyan területeken valósul meg ez az együttműködés, ahol a magyar értékteremtést lehet növelni, amely révén be tudunk kapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, aktív részesei lehetünk a globális és európai technológiai fejlesztéseknek és innovatív kezdeményezéseknek, és mindezek eredményeként felértékeljük a magyar gazdaságot és társadalmi környezetet. De a valóságban pontosan ennek az ellenkezőjéről van szó. Bármely multi, ha be akar telepedni egy országba, akkor megnézi az ország tőkevonzó képességét, azt, hogy milyen előnyöket kínál, majd ezek alapján dönt arról, hogy hol invesztál. A kínált előnyöket több területen lehet fokozni, főleg, ha megfelelő munkaerővel és stabil társadalmi-jogi-intézményi háttérrel rendelkezik a potenciális befogadó ország. De a mai magyar gyakorlat nem erre épül, sőt, elképesztő gyakorlatot folytat. Vegyük példaként a BMW debreceni gyárát. Felháborító, hogy az autómulti – már ha és amikor megindul a termelése – négy éven át megkapja a teljes munkaerőköltségét. A magyar adófizetők pénzéből! Az már csak hab a tortán, hogy közben kiderült: nem is a magyaroknak teremt a német cég munkát, hiszen háromezer ázsiai munkást verbuválnak Debrecenbe. De nem csak ezt kapta a BMW a magyar kormánytól: 140 milliárd forintból alakítják ki a beruházás miatt a Debrecen körüli infrastruktúrát, beszántva a kiváló minőségű mezőgazdasági termőterületeket. Hasonlóképpen a Belgrád-Budapest vasútvonal is a magyar önrabszolgásítás mintapéldánya. Kezdettől tudtuk, hogy ebben a formában soha nem térül meg, maguk a vezető politikusok is elismerték, hogy a megtérüléshez jó esetben is 200 év kell(ene). Ha a kínaiak ilyet akarnak, lelkük rajta, de finanszírozzák meg ők. Mi az, hogy a magyar állam vesz fel rá 750 milliárd forintnyi hitelt egy kínai banktól, amely nem tudjuk, de biztos, hogy sokkal jobb feltételeket kínál, mint amilyet elértünk volna az EU-n belül felvett hitelnél. A félreértések elkerülése végett, ez irónia volt! Igaz, az unió kapcsán Orbán elmondta, hogy nem megyünk adósrabszolgaságba – de a mai magyar gyakorlat – kínai, orosz és egyéb hitelekkel – bizonyíthatóan sokkal kedvezőtlenebb. 

Ha már ironizálunk: azért van egy komoly érv az uniós hitel ellen, mégpedig az, hogy azt elvben átláthatóan kell felvenni és használni.

Persze világos, hogy ezért nem kellett ez. Amúgy pedig, ha a kínaiaknak nagyon fontos a projekt, akkor finanszírozzák meg, utána még a magyar állam meg tudja vizsgálni, hogy értékes-e Magyarország számára az, és ha igen, akkor bizonyos feltételekkel belemehet. Ha azonban úgy ítéli meg, hogy nem, akkor csinálják meg a kínaiak máshol. De ugyanígy nem átlátható az sem, hogy miért vásároltunk plusz 730 milliárd forint értékben orosz gázt – semmit nem tudunk arról, miért volt rá szükség. Miért kell eladósítani az országot olyan feltételek mentén, amik nyilvánvalóan kedvezőtlenek, az ár a többszöröse a piacinak, s akkor még az sem biztos, hogy be tud jönni az országba a ma már az egyedüli működő vezetéken, a törökön, aminek a kapacitása korlátozott. De a már szóba hozott akkumulátorgyárak is hatalmas, sok tízmilliárd forintos magyar adófizetői támogatást kapnak – azok a gyárak, amelyekért egyetlen uniós tagállam sem versenyzett, egy sem akarta a saját területén. Amúgy is az országok nagy részében tilos ilyen környezetszennyező termelést engedélyezni. Hozzáteszem: az is elképzelhető, hogy a kínai és dél-koreai befektetők a saját országukban sem kapnak engedélyt ezek felépítésére. 

De a beáramló tőke még így is, ha mást nem, munkahelyeket biztosít...

Persze, azt halljuk, hogy óriási mértében áramlik be hozzánk a külföldi tőke – arról már nem szól a fáma, hogy gyakorlatilag semmilyen vagy a magyar gazdaság számára minimális értéktermelést folytat, miközben kizsákmányolja a munkaerőt, illetve gyakran még munkát sem biztosít magyaroknak, mert külföldi munkaerőt alkalmaz. Orbánék állítása szerint óriási probléma a migráció a déli határon, de közben tömegével hozzuk be a migránsokat, mert például nem áll rendelkezésre a megfelelő képzettségű magyar munkaerő vagy annyira alacsony a bér, hogy azért inkább közmunkát vállal a potenciálisan rendelkezésre álló réteg. Nem hiszem, hogy biztonsági kérdés, ha korlátozott és jól szűrt migrációt engedélyeznének, aminek a nyomán olyanok érkeznének az országba, akik jelentős értékteremtést tudnának végezni. De a fenyegető migránsveszélyt naponta kell sulykolni, mert ezzel lehet egyszerre gyűlöletet kelteni, együttműködési lehetőségeket rombolni, tudatot fertőzni, nem utolsósorban pedig a mindenre kiterjedő hatalmat tovább erősíteni.

Ha már szóba került az akkumulátor-nagyhatalmi törekvése a jelenlegi rezsimnek. Ezzel nem csak az a baj, hogy magyar adófizetői pénzből szépen kistafírozva jön létre, hanem az is – s ez tán még komolyabb probléma –, hogy ez a termelés jelentősen szennyezi a környezetet. Csak azért térek vissza erre, mert az önrabszolgásítás öt említett területének egyikeként éppen a környezet- és egészségkárosítást említette. 

Így van. És a környezet- és egészségkárosítás az ország meglévő és a jövő szempontjából nagyon értékes vagyonának a lerablását is jelenti. Fizikai vonatkozásban két területen is áll ez a megállapítás. Az egyik: Magyarország Európában – de az egész világon is – az egyik legjobb mezőgazdasági adottságú ország. Területének jelentős része, mintegy kétharmada alkalmas mezőgazdasági termelésre. Egyelőre még jó feltételek, földminőségi és klímafeltételek mentén. És akkor lebetonozzuk a földterületet, a legjobbakat kivonjuk a mezőgazdasági termelésből – lásd Debrecen (BMW), Győr (Audi), Iváncsa (a dél-koreai SK-Innovation akkumulátorgyára). S tesszük ezt akkor, amikor világméretekben jelentősen – és hosszabb távon is – felértékelődött a mezőgazdasági és élelmiszer termelés jelentősége. Ezt látjuk az élelmiszerárak növekedésében, ami – jegyzem meg – messze nem csak az Ukrajna elleni orosz invázió következménye, merthogy egyes országokban a népességnövekedés, másutt a lakosság bizonyos részének magasabb életszínvonala önmagában és hosszabb távon is tartós keresleti többlethez vezet. Nem kevésbé fontos, hogy a klímaváltozás milyen mértékben alakítja át a mezőgazdasági termelést Európában és Magyarországon is. Láthatjuk, milyen aszályos periódus van kialakulóban, ami nem egy éves dolog, hosszú ideje érlelődik, és velünk fog maradni a következő időszakban. Európában észak felé tolódnak az élelmiszer-termelés szempontjából hasznosítható területek és Magyarország is bekerült az aszályzónába. Egyébként pedig az elmúlt években a NER-lovagok megvették a földet, eltették az automatikusan járó uniós támogatást, és a lehető legkisebb költséggel termeltek hagyományos növényeket. Miután túlnyomó részüknek fogalma sincs arról, mi az, hogy „vállalkozás” és értéktermelés, fenntartható és versenyképes termelési szerkezet, eszükbe sem jutott, hogy ebből a pénzből versenyképes terményeket lehet előállítani, modernizálni lehet a mezőgazdaságot, rá lehet építeni egy hasonlóan versenyképes élelmiszer-feldolgozást. Nem is beszélve a talaj termőképességének megőrzéséről és az öntözéses gazdálkodás kiterjesztéséről, vagyis felkészülésről a jövőbeli kihívásokhoz való sikeres alkalmazkodásra.

Szakértők szerint azonban nem csak a földvagyonnal bánnak rossz gazdaként, a vízvagyonra is szokták ezt mondani.

Igen, pedig a vízkészletek megléte hatalmas előnyt biztosítana az országnak a fenntartható jövő szempontjából is. De mi ezzel sem törődtünk. Minden víz átfolyik rajtunk, semmit nem tárolunk, az öntözéses területet néhány százalékra redukáltuk, a csatornák tönkrementek, a vízgazdálkodási infrastruktúra – mint olyan – is tönkrement. Ez nem más, mint egy olyan érték teljes elherdálása, ami közép- és hosszabb távon nemcsak az ország versenyképességét, hanem akár nemzetközi és biztonsági pozícióját is kedvezőtlenül érintheti. Erre jönnek rá az akkumulátorgyárak, amelyek teljesen lerabolják a vízkészleteket. Nem csak azért lesz szárazság, mert rosszul gazdálkodtunk, és elmaradtak a beruházások, mert változik a klíma. Ami esetleg mégis megmaradna, azt meg felfalják ezek a gyárak.  Mindez tudatosan történik, és senki nem veszi figyelembe, hogy az ország természeti kincseinek teljes kiárusítása folyik.

Az önrabszolgásítás egyik területének a nemzetközi mozgásteret említette. Ön szerint hol tartunk most ezen az úton?

Ott, hogy sikerült mára páriává válnunk a szövetségi rendszerünkön – NATO, Európai Unió –belül. A NATO-ellenes és Európa biztonságát fenyegető országokkal van idő tárgyalni, támogatni őket – lásd Belarusz, Kína, vagy a boszniai szerb vezető, Milorak Dodik. Orbán most éppen a Türk Tanács ülésén vesz részt, ahol közölte, hogy a magyar kormány a türk vízió alapján képzeli el a közép-ázsiai Európai Unió építését. De nem szeretnék napi, bár nagyon jellemző történesekbe belemenni. Csak annyit érdemes rögzíteni, hogy saját biztonsági-gazdasági rendszerünkön belül páriává váltunk. Sőt, ahol lehet, saját biztonsági rendszerünket még alá is ássuk. Az EU-t ezer szállal próbáljuk blokkolni, mindent vétózunk. Vagy a NATO-n belül jó ideje és kitartóan blokkoljuk a svéd és a finn csatlakozást. Vajon mi ennek az oka? Mi az, ami a szövetségi rendszerünknél fontosabb? Miért kell a közös érdekeket aláásni? De említhetném a Brüsszel elleni hazai kampányokat vagy a visegrádi együttműködésnek, a nyilvánvalóan a magyar kormányzati tevékenység eredményeként felgyorsult szétesését is. A lengyel miniszterelnök a napokban már úgy fogalmazott, hogy Magyarországgal már nem lehet együttműködni. De említhetném azt is, hogy a közelmúltban a német kancellár a csatlakozásra aspiráló nyugat-balkáni vezetőket fogadva, azt mondta Vučić szerb elnöknek, az EU nem bír ki még egy Magyarországot. Vagy ott van az Oroszországgal és Kínával folytatott orbáni politika. Egy szó, mint száz: szétromboltuk a közös értékeket. Miközben az EU-t nem lehet rabszolgásítani, az unió tagjaként Orbán önrabszolgásítja az országot, hiszen mindenben és egyedül ő dönt.

Amikor felsorolta az öt önrabszogásítási elemet, megütötte a fülemet, hogy a társadalom vonatkozásában is szóba hozta azt. Ez számomra eléggé furcsa.

Pedig nyilvánvaló: azt értem ez alatt, hogy rátelepedtek az oktatástól propagandáig az élet minden területére. A társadalom egy része már észre sem veszi, hogy fizikai értelemben (értem ez alatt a munkaviszonyt és körülményeit) és szellemileg-tudatilag (propaganda) egyaránt rabszolgává válik. Sőt, sokszor maga is részt vesz az önrabszolgásítás folyamatában. A hatalompolitika szerves elemévé vált a folyamatos tudattorzítás és felelőtlen tudatrombolás. Van, aki ebben a helyzetben elmenekül külföldre, mások itthon maradnak, és naponta tapasztalni kényszerülnek, hogy mi történik. De tehetetlenül nézik a felgyorsuló negatív folyamatokat, és nem tudnak vagy éppenséggel nem akarnak ellene – szervezetten – fellépni. 

Minimum 2,5 millió Orbán-szavazó nem is akar fellépni ellene...

Valóban, és ez elég is arra, hogy maradjon az, ami van. De éppen ez a hatalom célja, minél inkább rabszolgává tudom tenni az egyéneket és a közösséget, annál jobban tombolhat a féktelen és parttalan hatalom. Ez elindult immár 12 éve, és mára ki is teljesedett. Egy központú, de nagyon is tudatos hatalompolitika eredményeként. Egy rabszolgává tett társadalomnak és egy önrabszolgásított gazdaságnak nemcsak mozgástere, de fenntartható túlélési esélye sincs a 21. század globális, európai és regionális környezetében. Sehol a világon nem lehet fenntartani. 

Ha nem lehet fenntartani, akkor milyen jövő vár ránk ön szerint?

Nem tudom a választ. Egymással versenyző, valamint esetenként egymást felülmúló negatív jövőképeket pedig nem szeretnék felvázolni, még ha ilyenek egyre több gondolkodó és felelős magyar állampolgárban nyilvánvalóan meg is fogalmazódnak. Maradjunk az optimista bizakodásnál. Természetesen jogos elvárásaink lehetnek a nemzetközi, mindenekelőtt az európai uniós hozzáállással kapcsolatban, de alapvető a magyar társadalom viselkedése, reakciói, problémaérzékenysége, elvárásai, reményei, jövőképe. Ez az alternatíva még mindig nyitott – még, de meddig?