Hegedűs D. Géza: tombol a megalománia

– Előző beszélgetésünkkor egy klasszikus ókori történettel, a méloszi dilemmával válaszolta meg azt a kérdést, hogy miként lehet, illetve szükségtelen együttműködni az életben maradás  puszta tényét felajánló elnyomóval szemben. Az alapítvány és az azt vezető kuratórium immár tényével és ismeretében milyen válasz adható most erre a dilemmára?

– Valóban, legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetét egy történelmi példával jellemeztem. Thuküdidész, A peloponészoszi háború című művéből idéztem meg azt a momentumot, amikor időszámításunk előtt 416-ban, a háború tizenhatodik évében, a görög világ hatalmas athéni hadserege megszállta a kis Mélosz szigetét, mert az ott élő görögök függetlensége irritálta Athén hatalmasait. És utaltam akkor arra, hogy a sikertelen, egyenlőtlen feltételek mellett lezajlott tárgyalások után, az athéni görögök könyörtelenül elpusztították a méloszi görögöket. Engedje meg, csak a visszacsatolás kedvéért, hogy a Thuküdidész által leírt nyers kérdés-feleletekből idézzek:

Athéniak: (…) Azt szeretnénk kifejteni, hogy mi a hatalmunk kiterjesztése végett érkeztünk ide, s városotok megmentése érdekében folytatjuk ezt a tárgyalást, hogy itt küzdelem nélkül vegyük át az uralmat (…)

Mélosziak: S miképpen jelenthetne nekünk akkora előnyt szabadságunk elvesztése, mint nektek az elnyert jutalom?

Athéniak: Úgy, hogy ti a legszörnyűbbet elkerülve alattvalónkká váltok, mi pedig nyerünk vele, ha nem teszünk tönkre benneteket.

Mélosziak: (…) Ugyanaz az álláspontunk, athéniak, mint legelőször volt, s nem vagyunk hajlandóak hétszáz év óta fennálló városunk függetlenségéről egy pillanat alatt lemondani.

Végül, az athéniak minden kezükbe került felnőtt méloszi férfit lemészároltak, a gyermekeket és asszonyokat pedig eladták rabszolgának. S a városba, amelyet saját gyarmatukká tettek, később ötszáz telepest küldtek. Ez csak egy történelmi példa, képzeletjáték, hiszen velünk még szóba sem állt senki.

– Miként értékeli a kuratórium tagságát, mint a 155 éves múltú színi- és filmes képzés jelen idejű mentorait, akik között a két színházi- és egy filmes tag mellett, ott található két olajipari felsővezető is, bár az egyetem részéről – az ígéretek ellenére – egyetlen kurátor-jelölt sem került közéjük.  

– Csak a sajtóból értesültünk egy elejtett információ-morzsából, hogy kik a kuratórium tagjai, mert mint említettem, eddig senki nem állt szóba velünk, pedig szeptember elsejétől, a Színház- és Filmművészeti Egyetemből – a magyar társadalom akaratából, és adóforintjaiból másfél évszázada fenntartott, gyarapított közintézményből –, 131 parlamenti képviselő döntése alapján, 2020. szeptember elsejétől magántulajdon lesz. Magántulajdon! Nemzeti kultúránk önreprezentációjának egyik műhelyéből, nyelvünk, színházi- és mozgóképművészetünk jövőjét biztosító szellemi génbankjából. Ahol a tulajdonosok öttagú kuratóriumában összeborul a burzsoázia, azaz a nagytőke a művészettel. Pikáns helyzet. Erről a bájos képről Katona József, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor, Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Füst Milán, Fejes Endre, Örkény István, Esterházy Péter, csodálatos, abszurdba hajló tragikomédiákat tudnának írni. Igen, ez a mi valóságunk. Ez ma, a parlamentben ülők többségének nemzeti kultúránkról alkotott énképe.

Ennek tükröződéseként, már hetek óta látjuk, halljuk, olvassuk a különböző médiákban, hogy milyen hitvány oktatók vagyunk mi az egyetemen, és mennyire értéktelen, ócska és minősíthetetlen az a pedagógiai munka, művészképzés amit mi folytatunk. És ezek után akarnak bárkivel is párbeszédet folytatni, együttműködni. Igaz ugyan, hogy hajdani növendékeim generációi ma a hátukon hordják a korszak színházi terheit, olykor nagyszerű filmek szereplőiként is bizonyítanak, és tehetségükkel sok millió embernek segítenek élni. De nem csak Magyarországon. Sok egymást követő színészosztályt taníthattam a pozsonyi, újvidéki és kolozsvári egyetem magyar tagozatairól is. Az ott végzettek ma már szülőföldjük  magyar színházainak jelentős művészei. De azt olvasom, hogy mindez csak „pusztulat”, és úgy kell szerződtetni határon túlról használható színészt.

– Van-e és fenntartható-e a művészi szabadság szuverenitása a mai korban mind általános értelmezésben, mind az SZFE körül kialakult helyzet értelmezésében?

– Fókuszáljunk most az egyetemre. Amióta a magyar parlament törvénybe iktatta a Színház- és Filmművészeti Egyetem „modellváltásáról” szóló törvényt, ritkán olvasható, hallható és látható az ezzel kapcsolatos megnyilvánulásokban az egyetemi autonómia világos értelmezése. Tudom, hogy ez nem egy bombasztikus téma. Sajnálom! De ha felelősséggel akar bárki megnyilvánulni, akkor erről kell most beszélni. Egyetemünk jövőjét illetően, ma ez a legfontosabb kérdés!

Az egyetemi autonómia legáltalánosabb értelemben az egyetem valamennyi polgárának az a joga, hogy az Alaptörvényben deklaráltak alapján, belső ügyeit független módon, saját rendtartása szerint, a maga választotta vezetői útján, maga intézi. Biztosítja a kulturális jogok érvényesülését: a tanszabadságot, valamint a művészeti és tudományos tevékenység szabadságát. Ezeket a jogokat fogalmazza meg az európai egyetemek autonómiáját rögzítő Magna Charta Universitate, amely az egyetemek politikai és gazdasági hatalomtól való elkülönülését hangsúlyozza, és az egyetemek erkölcsi, szellemi függetlenségét emeli ki. Ezekkel az elvekkel összhangban fogalmaz az Alaptörvény, Szabadság és felelősség címet viselő része, miszerint Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, és a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében, a tanulás, és tanítás szabadságát.

Ezért kérem, hogy bárki olvassa ezt az interjút, most 12 sor erejéig legyen türelmes, olvassa figyelmesen, és meg fogja érteni, miért mondom ezt. Amire tehát választ kell adnia valakiknek, hogy az SZFE jövőbeli életében milyen módon valósul majd meg az autonóm joggyakorlás egyéni és közösségi formája; a szellemi, anyagi javakkal való gazdálkodás lehetősége és felelőssége; az egyetem képzési programjának kialakítása; szabályzatainak, működési rendjének megalkotása; szervezeti felépítése; a döntési jog a foglalkoztatás kérdésében, az oktatók és hallgatók ügyében, a feladatokhoz kapcsolódó gazdasági ügyekben; az oktatásban és a művészi alkotómunkában; az alkalmazottak szabad megválasztásában és feladataik meghatározásában; az egyetem vezetőinek pályázati rendszerben történő kiválasztásában és demokratikus úton történő megválasztásában; az egyetem önálló gazdálkodásában; a hallgatók egyéni és közösségi jogainak érvényesülésében, a párbeszéden és visszacsatoláson alapuló tanulás szabad gyakorlásában; a demokratikusan megválasztott szenátusnak, mint az egyetem legfőbb döntéshozó testületének kompetenciájában, jogkörében, működési mechanizmusában? Tehát, érvényesülhet-e az autonómia, összhangot teremtve, a tanuláshoz való jog gyakorlása, valamint az oktatás, a tudományos és művészeti szabadság között.

– Miként értékelhető szakmailag a kuratórium elnökének azon nyilatkozata, amit a Magyar Fórum nevű kiadványban tett, miszerint, „A színművészetisek vizsgafilmjeit látva, tudom, hogy ezek a fiatalok, még a tehetségesebbek sem fognak Zrinyi Ilonáról filmet készíteni, nem beszélnek majd lelkesülve 1956 csodájáról, és nem mesélnek történeteket a családi élet szentségéről.” Ez lenne az intézmény ideológiai és művészi csapásiránya?

– Amikor Ibrányban, gyerekkoromban, nyáron, felmehettem a szomszédunkban lévő templomtoronyba, a harangozónak, Cseke Miska bácsinak segíteni harangozni, akkor az volt a jutalmam, hogy a torony ablakából – mint valami kilátóból – körbepásztázhattam a végtelen tájat. Tiszta időben láttam a zempléni hegyek folytatásaként, az eperjesi, máramarosi hegyláncok vonulatát. Elláttam Munkácsig is. Volt olyan este, hogy anyám Zrínyi Ilonáról mesélt, többek között a munkácsi vár ostromáról. Emlékszem az egyik történetre, amelyben Zrínyi Ilonától elviszik a gyerekét, a későbbi II. Rákóczi Ferencet, s így búcsúzott tőle az édesanyja: „Kisfiam! Becsülj meg másokat, hogy téged is megbecsüljenek!”  Ezt a mondatot, a történettel együtt anyám, akkor a szívembe égette. Azt hiszem, ezt másoknak is érdemes lenne megszívlelni. Ezért sem lennének előítéleteim egyetlen fiatal tehetséggel kapcsolatban sem.

1956 után nagybátyámat halálra ítélték, majd enyhítették életfogytiglanra. Nagyapám és apám – amíg lehetett, 15 éves koromig – mindig magukkal vittek a sátoraljaújhelyi börtönbe, beszélőre. Apámat is száműzték a forradalom után Ibrányból, egy tanyasi iskolába, Nagytanyára. Jó időben biciklivel, rossz időben a hajnali vicinálissal jutott el a nagytanyasi iskola egyetlen tantermébe, ahol majd egy évtizedig tanította elsőstől-nyolcadikosig, az egy osztályba összevont tanyasi gyerekeket. Volt, hogy engem is magával vitt a bicikli csomagtartóján, s a tanteremben leültetett a hátsó padba, és míg ott rajzolgattam, láttam, hogy apám hogyan tanított szimultán, egyik padtól a másikig haladva, és közben két elsőssel, majd négy hatodikossal, aztán egy nyolcadikossal külön-külön, nagy türelemmel foglalkozott. Azt hiszem, a személyes, élt életünk, és a hozzá tapadó szellemi, történelmi tapasztalataink, felismeréseink vezethetnek el egy-egy jelentős, nagy téma komplex megragadásához. Meg kell érni hozzá. A felelősség egyszer csak rászól a gyerekre, te felnőtt vagy immár. Aki tanítással foglalkozik, az pontosan tudja ezt.

Különben, most József Attila, Óda című verse jut eszembe, idézném néhány sorát, lehet velem együtt mondani: Hullámzó dombok emelkednek, / csillagképek rezegnek benned, / tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, / sürög millió élő állat, / bogár, / hínár, / a kegyetlenség és a jóság; / nap süt, homályló északi fény borong – / tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság.

„Az öntudatlan örökkévalóság!”- visszhangzik. Az ember nem egydimenziós figura egy propagandaplakáton. Emberi mivoltunkat, sorsunkat, egyedi és megismételhetetlen individuum formájában teljesítjük be. Ahogyan az Óda néhány sorával is csak arra akartam utalni, hogy az emberi személyiség, a felsorolhatatlan egyedi tulajdonságaink összessége. Tudás, tehetség, érzelmi intelligencia, morális érzék, jogérzék, szorgalom, munka, jellem, szépség, szerelem, gyöngédség, a belül, szemérmesen őrzött szakrális értékeink és szabadság nélkül, minden csak életimitáció.

– Azt szeretném még kérdezni…

– Bocsásson meg, de itt félbe kell szakítanom a beszélgetést, mert éppen egy, az egyetemünkön filmrendezést tanuló hallgató vizsgafilmjének forgatási helyszínén várnak rám. Megkért, hogy egy tolószékes, demens, leépült, hajdan nagynevű professzor szerepét vállaljam el a filmben. Mi más is juthatott volna eszébe rólam, mint ez az alak. Örömmel állok rendelkezésére. Egyrészt ez a filmrendező hallgató, korábban, az egyetemen, kedves növendékem volt, az egyik színész osztályban taníthattam, s most éppen a második diplomájáért küzd, tanul, dolgozik. Másrészt, a filmbeli főhőst játszó partnerem is hajdani, szintén kedves növendékem. Harmadrészt pedig, ahogyan szép emlékű Vallai Péter kollégám és barátom mondogatta: „Gézukám! Az ingyen munkát minden körülmények között el kell vállalni!” Most hát, éjszaka, megszakítva nyaralásomat, találkozom a filmet forgató stábbal. Mit is mondhatnék még. Tombol a megalománia, amely a mindenkori nyertesek foglalkozási betegsége, amikor már nem a félelem uralja őket. Bekebelezni, birtokba venni, uralni mindent és mindenkit, az élő és tapintható valóságból. Mi, akaratunk ellenére, ennek a folyamatnak vagyunk a kikényszerített részesei. És közben tanúk vagyunk és tanúságtevők.

Egyébként azt olvastam valahol, hogy a vereség élesíti az elmét!