Hová, merre, Kompország?

– Ebben az országban sokan hittük, hogy azzal, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz, megérkeztünk Nyugatra. Ám az Orbán kormány nem egy intézkedése miatt, sokkal inkább úgy tűnik, mintha Keletre tartanánk. Most akkor valójában hol vagyunk, Nyugaton, vagy Keleten?

– A magyar történelem során, mindvégig meghatározó jelentőségű kérdés volt, hogy az ország Európa melyik részéhez tartozik. Bár az általánosan elterjedt vélekedés az, hogy a Szent István-i államalapítással Magyarország egyértelműen a Nyugat részévé vált, ez azért nem teljesen pontos értékelés. Ameddig ugyanis a Bizánci Birodalomnak – az 1204-es IV. keresztes hadjáratig – jelentős szerepe volt, addig Magyarország jelentős bizánci kapcsolatrendszerrel is rendelkezett. Példaként említem, hogy a Szent Korona alsó részét az 1074 és 1077 között uralkodó I. Géza. VII. Dukász Mihály  bizánci császártól kapta, és ez is az ilyen irányú függést mutatta. Az 1160-as évek magyar trónviszályaiba a Bizánci Birodalom nagyon erőteljesen beavatkozott, sőt, az 1172 és 1196 között uralkodó III. Béla a bizánci udvarban nőtt fel, mert amíg Manuel császárnak nem született fia, addig ő volt a kiszemelt trónörökös Alexiosz néven. A XIII. század elejétől Magyarország egyértelműen a nyugati orientációra váltott át, amin azután a török hódoltság változtatott.

– És ma?

– Tulajdonképpen ma az ország struktúrája úgy néz ki, hogy elsősorban Északnyugat-Magyarország, Győr-Sopron megye, Komárom megye, valamint Budapest, és a budapesti régió egyértelműen a Nyugathoz tartozik, ahogy vele együtt a régebbi főváros, Pozsony is. Az ország keleti részén azonban nagyon erőteljesek a sztyeppei hatások. Hoffmann Tamás (1931-2007) néprajzkutató úgy fogalmazott, hogy a Tiszántúl a sztyeppének az utolsó nyugati nyúlványa. Ady pedig Kompországról beszélt.

 Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy Magyarország struktúrája az elmúlt 1000 évben nem volt egyértelműen nyugati, és nyilvánvalóan egyáltalán nem volt keleti. Ez a bizonyos Kompország jelleg bizonyult meghatározónak. Hozzáteszem, ez nem magyar sajátosság, ugyanilyen a pozíciója az egykor Magyarországhoz tartozó Szlovákiának, vagy Lengyelországnak, sőt, bizonyos értelemben még az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában  az Ausztriához tartozó Csehországnak és Szlovéniának is. Azonban Csehország és Szlovénia nyugatosabb ország, mint Magyarország, vagy Lengyelország, és ez a mai viszonyokon is nagyon jól látszik.

Mindezt nem így mutatják be, inkább azt mondják, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozik. A dolog azért ennél egy fokkal bonyolultabb.

– A fentiek alapján, az Orbán-kormányok alatt mintha a „sztyeppei” világot választanánk… Végül is merre tartunk?

– Több ellenzéki politikussal szemben, úgy látom, hogy Orbán Viktor sajátos külpolitikai irányvonalat követ. Nem feltételezem, hogy a sztyeppei világhoz akarna tartozni, Kazahsztánban vagy Kirgizisztánban látná politikai kapcsolatai meghatározó területét. Orbán Viktor elsősorban az Európai Unióban kívánja Magyarország pozícióját megerősíteni, célja az, hogy ez az úgynevezett illiberális demokrácia – ami valójában a demokráciától eléggé távol áll –, meghatározó jelentőségű legyen az unióban. Úgy ítélem meg, hogy Orbán fő szövetségese nem Putyin és nem is a kazah, vagy a kirgiz elnök, hanem elsősorban a lengyelekre, és talán még inkább az olaszokra számít. Legfőbb szövetségesének Salvinit tartja. Ha történelmi analógiát akarnánk felállítani, gondolhatnánk arra, hogy 1927-ben, jóval a náci birodalom létrejötte előtt, Bethlen István és Benito Mussolini lényegében politikai szövetséget kötött. Orbán Viktor fő célja ugyanígy egy Matteo Salvini vezette olasz kormánnyal való szoros együttműködés. Leginkább tehát azt szeretné elérni, hogy Európában az általa régi vágású kereszténydemokráciának nevezett, a liberalizmussal és a baloldallal élesen szembenálló irányzat kerekedjen felül, és minél több nyugat-, dél- és észak-európai ország válassza ezt az utat.

Ugyanakkor  külpolitikai irányvonalának van egy alapvető jellegzetessége, az, hogy ellensúlyt keres, mert úgy ítéli meg, hogy a nyugati hatalmaktól – elsősorban az Európai Unió vezető államaitól és magától Brüsszeltől – túlzottan függ. Ezt a függést akarja mérsékelni a keleti nyitással, amelynek természetesen üzleti, és nem csak politikai, vagy geopolitikai okai vannak.

Általában ezt a kérdést nem így közelítik meg, de a saját értelmezésem az, hogy Orbán nem akar kilépni az Európai Unióból, nem a kipcsak vonalat akarja választani, hanem Európában törekszik középhatalmi, regionális hatalmi státuszra. Önmagában Magyarországot erre nem tartja elég erősnek, ezért szükséges számára a lengyel vonal – Lengyelországot vezérhajónak is nevezte –, és szükséges Csehország . Csehország miatt pedig az a Szlovákia is, amellyel korábban a magyar jobb és szélsőjobb inkább ellenséges viszonyt alakított ki.

– Salvinival most épp nincs valami nagy szerencséje…

– Salvinival annyiban nincs szerencséje, hogy a Liga vezetőjének tavaly augusztusi kísérlete, hogy megszerezze a hatalmat, nem valósult meg, és a nemrég lebonyolított regionális választásokon sem érte el célját, azt, hogy mind a hat régióban az olasz jobb- és szélsőjobb oldal győzzön. Salvinit Orbán nem egymagában, hanem a Forza Itáliával, és a nyíltan Mussolini hagyományait vállaló Itália Fivérei elnevezésű párttal közös szövetségben értékeli úgy, hogy a 2023-as választáson – vagy ha előrehozott választás lesz, akkor korábban – egy jobboldali áttörést hajtson végre. Az, hogy Salvininak most büntetőügye van, és esetleg elítélik, az olasz belpolitikai viszonyokat csak rövid távon befolyásolhatja. A három jobboldali, illetve szélsőjobboldali párt a Liga, az Itália Fivérei, és a maradék Berlusconi párt együtt – a különböző közvélemény kutatások szerint – több mint 40 százalékos támogatottsággal rendelkezik. Ezzel áll szemben elsősorban a Demokrata Párt, másodsorban a rendkívüli mértékben meggyengült Öt Csillag Mozgalom, valamint Matteo Renzi Italia Viva elnevezésű pártja, amely még nem erősödött meg.

– Ha e rövid külpolitikai kitérő után visszatérünk a magyar belpolitikához, akkor ebben az orbáni nyugat vagy kelet viszonylatban az oktatás vagy az egészségügy került nehezebb helyzetbe?

– Rendkívül nehéz megmondani. Az oktatás területén az alapvető cél az volt, hogy korlátozzák az egyetemi, főiskolai, diplomával, valamint a gimnáziumi érettségivel rendelkezők számát. Azért, hogy a magyar nagytőke és a multinacionális cégek számára viszonylag olcsó, kevésbé képzett, de engedelmes munkaerőt neveljenek, a szakképzés szintjét is radikálisan csökkentették. (Bár az utóbbi időben itt változtatásokat hajtottak végre.)  Lényegében az egész oktatást a keresztény-nemzeti ideológiai célok megvalósításának rendelték alá. Az alapvető cél nem a készségfejlesztés, és még csak nem is a lexikális tudás – bár azt is előtérbe helyezik –, hanem az úgynevezett hazafias nevelés. Az, hogy a felnövekvő új generáció minél nagyobb arányban elfogadja a keresztény-nemzeti ideológiát, illetőleg a középhatalmi státusz visszaállítására törekvő politikai irányvonalat.

Nem arról van tehát szó, hogy öncélúan centralizálnának, vagy öncélúan akarnák a képzettségi szintet lejjebb szorítani, hanem a magyar nagytőke és a német autógyárak – esetleg más külföldi befektetők számára – olcsó, vagy legalábbis viszonylag olcsó, fegyelmezett, nem túl kvalifikált munkaerőt akarnak biztosítani, emellett pedig az ideológiai célokat elérni. Ez egy koherens rendszer. Nagyon sok politológussal ellentétben, úgy látom, hogy az Orbán-kormány nem rögtönöz, hanem lépésről-lépésre halad előre, a magyar nagytőke megerősítése és a középhatalmi pozíció elérése érdekében, és mindent ennek rendel alá – a CEU elüldözésétől kezdve, a mostani SZFE-ügyig.

Az egészségügyből is radikális jövedelem-kivonás volt, de a jelenlegi helyzetben bejelentett béremelés, amelyet a járványügyi helyzet és az európai összehasonlításban nem túl előnyös pozíció idézett elő, jelentős változáshoz vezethet. Orbán a közelmúltban bejelentett nagy orvosi béremeléssel egyfelől biztosítani akarja, hogy az egészségügy ne omoljon össze, hiszen a járvány rohamosan terjed, másrészt pedig azzal, hogy bért fejleszt, egy ütőkártyát akar kivenni a köztársaság párti ellenzék kezéből.

– Ha az egészségügy felértékelődik, akkor mi lesz az oktatással? Tovább romlik?

– Az alapprobléma az, hogy a kormány radikálisan adót akar csökkenteni, miközben a költségvetési egyensúly felbomlását csak rövid távon tartja elviselhetőnek. (Az egyébként uniós  probléma is, hogy  meddig lehet olyan fiskális és monetáris politikát folytatni, amely nem a szigorú elveken, nem a német kormány és az Európai Unió által is megkövetelt kritériumoknak megfelelően működik.)

Az oktatás területén az egyik tendencia az egyetemek olyan – kvázi – magánkézbe adása, ahol valójában az állami kontroll a kuratóriumi tagokon keresztül fennmarad – ezt jól láttuk a Corvinus esetében – és jelenleg az SZFE-nél is ezzel találkozunk.

Az a hagyományos megközelítés, hogy van az állami felsőoktatás, az állami egyetemi rendszer, és van egy magán, vagy alapítványi rendszer, és ezek egymástól elkülönülnek, az Orbán rendszerben nem így működik. Hasonló a helyzet a média területén is, ahogy az állam a magánkézben levő sajtót irányítja, és ahogy a Népszabadságot a betiltás helyett, egy üzletemberrel bezáratta. Lényegében a köz- és a magánszféra egy sajátos összekapcsolódását láthatjuk. A jelenlegi európai viszonyok között Orbán nem tilthat be egy újságot, de – mint előbb említettem – egy üzletemberen keresztül bezárhatja. Utána pedig azt mondhatja, nekem ehhez semmi közöm, egyszerű üzleti ügyről van szó.  Ahogy azt is mondhatja, semmi közöm nincs ahhoz, mit csinál Vidnyánszky Attila. Ez a mai szituáció, miközben teljesen világos, hogy valójában mi történik.

– Ha az oktatás leépül, akkor az ország is leépül. Ez pedig nem most fog komoly károkat okozni az országnak, hanem 20-30 év múlva…

– Miközben zajlik ez a leépülési folyamat – bár épp a szakképzésben már ellenkező irányú tendenciákat is láthatunk –, aközben az úgynevezett elit oktatásban a kormány előre akar lépni. Itt két személy szerepe meghatározó: a gépészmérnök akadémikus Palkovics Lászlóé, aki pontosan tudja, hogy bizonyos ágazatoknak ez a fajta alacsony kvalifikáltságú munkaerő nem megfelelő, valamint Matolcsy Györgyé, aki elég világosan látja, hogy ezzel a szinttel nem lehet az általa megfogalmazott, egyébként irreális célokat elérni.

Egy kiemelt elitképzést akarnak ezért létrehozni, s, emellett az is nagyon jól látható, hogy a társadalomtudományok területén egy egyházias, nacionalista, új értelmiség kinevelése a fő céljuk. Az, hogy a történész-, a közgazdász társadalomban, az irodalomtudomány területén teljes átstrukturálódás történjen, és ily módon megteremtsék a szellemi fölényt – vagy legalábbis a vélt szellemi fölényt –, a kulturális hegemónia megerősítése érdekében.

Ily módon végérvényesen elszakad egymástól a tömeg- és a kiemelt elitképzés. Az utóbbi területen az egyházi fenntartású gimnáziumoknak és egyetemeknek van szerepük. Mindennek tetején ott áll a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE), ahol lényegében a diplomatáktól kezdve, a katonatiszteken át, a közigazgatási szakemberekig képezik az új állam számára döntő fontosságú pozíciók betöltőit. És egy 2020. áprilisi döntéssel létrehozták a Magyar Diplomáciai Akadémiát a Külgazdasági- és Külügyminisztérium, illetőleg az NKE közös működtetésével, feltehetően annak érdekében, hogy lecseréljék a régi karrierdiplomata kart.

A rendszer tehát négy meghatározó prioritással rendelkezik. Az első a nemzeti burzsoázia feltőkésítése volt – döntően uniós forrásokból –, a második az államapparátus  megerősítése és az NKE-n keresztül egy teljesen új hivatalnoki, katonatiszti, diplomáciai kar kialakítása, a harmadik pedig az egyházaknak, mint az állam ideológiai apparátusának pénzügyi támogatása. Ezek mellett, negyedik elemként megjelenik a sport, mint a nemzeti identitást erősítő, nemzetpolitikai tényező.