Ígéretekkel teli a padlás, a politikusi szavak devalválódtak

Jobb lesz-e az egészségügy, miután a kormány és a Tisza szakpolitikusa „vitázott” róla?

Nagyon szomorú voltam, amikor ezt a beszélgetést végighallgattam. Tulajdonképpen nem volt több, mint egy rossz ízű kampánybeszélgetés, hiszen mindketten elbeszéltek egymás mellett. Amiben értelemszerűen az dominált, hogy a folyamatos defenzívába kényszerített egészségügyi kormányzat – ha ma egyáltalán lehet egészségügyi kormányzatról beszélni –, az egyébként köztudottan egyre súlyosabb problémákat különböző adathalmazokkal próbálta a hétköznapi ember számára elfogadhatóvá tenni. A másik oldalon ezt a Tisza egészségügyi szakpolitikusa igyekezett cáfolni. De az a vita utolsó mondatáig sem lett számomra világosabb, hogy egy kormányváltás nyomán jobb lesz-e a magyar egészségügyi ellátás?   

Mit kellett volna ahhoz hallanunk, hogy valamiféle útbaigazítást kapjunk e téren? 

Ami már a kérdésben is benne van: a kormány képviselője is, a Tisza szakértője is úgy állította be, mintha a magyar egészségügy színvonala kizárólag azon múlna, hogy milyen állapotok uralkodnak a kórházakban. Magyar Péter is mindig „hőmérőzik”, a liftet próbálgatja, de azt senki sem mondja ki az egészségüggyel kapcsolatban: a probléma ott kezdődik, hogy Magyarország a 27 uniós tagállam közül arányaiban a legkevesebbet költi az egészségügyre. Ez az első, és ezzel kellett volna kezdeni a vitát is. A második dolog az, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, milyen forrásokból finanszírozzák a betegellátást.  

Valaki bemegy a kórházba vagy a rendelőintézetbe, ott ellátják, az állam pedig kifizeti…

Szó nincs erről. Az állam, anélkül, hogy tudná, hogy hányan fogják igénybe venni az intézmények szolgáltatásait, meghatároz számukra egy összeget, amennyiből gazdálkodhatnak. „Túllépheted, mondja az állam, de ha túlléped, azt én nem fogom neked kifizetni”. Vagyis gyakorlatilag egy rossz értelemben vett keretgazdálkodás folyik a kormány részéről, nem betegellátás. Ha ebből indultak volna ki a vitázók, akkor kialakulhatott volna egy értelmes párbeszéd a megoldás lehetőségeiről. Hiába dobálódzott milliárdokkal az államtitkár, mondhatta, hogy „2010 óta három és félszeresére emeltük azt a forrást, amely a magyar egészségügy rendelkezésére áll. Ekkora emelés egyik kormány idejében sem volt”, de a 15 év inflációját beszámítani eszébe sem jutott. Pedig ez erodálta a finanszírozás rendszerét, úgy, hogy ma már kétfajta finanszírozás létezik: az egyik, amit az intézmény a betegellátásra fordít, a másik, amit az állam ezért a szolgáltatásért az intézménynek kifizet. A kettő köszönőviszonyban sincs egymással.

Minden évben százmilliárdokkal kell utólag kipótolni a kórházak költségvetését, annyi adósságot halmoznak fel.

Na ezt is el kellett volna mondani! Megkérdezhette volna a Tisza képviselője, hogy tessék mondani, mikor lesz értéken finanszírozva az ellátás, mert senki nem gondolhatja, hogy a világon nincs ennyi hülye kórházigazgató, meg gazdasági igazgató, aki ezeket az adósságokat összehozza. Ezek a 100 milliárd forint fölötti úgynevezett „kórházi adósságok” az állam rossz finanszírozását mutatják. 

A rendszerváltás óta örök vita, hogy sok vagy kevés Magyarországon a kórházi ágyak száma.

Akkor lett volna a nézők számára is értelmes és fogyasztható ez a vita, ha szóba kerül, valójában hány kórház, milyen összetételben és milyen rendszerben tudná kiszolgálni Magyarország lakosságát. Ha a két szakértő erről világosan elmondta volna az álláspontját. Takács Péter egészségügyi programja köztudott, olyan, mint a Fidesz bejelentett programja volt 2014-ben...

Mire gondol?

Arra az egyetlen szóra: folytatjuk! Gyakorlatilag én soha nem láttam egyetlen olyan fideszes komplex egészségügyi programot sem, ami lebontotta volna a teendőket a megelőzéstől egészen a rehabilitációig. Az ellenzék részéről volt ilyen, a kormánypárt részéről 2010 óta egyetlen kormányzati ciklusban sem készült ilyesmi. Most is valami ilyet vártam volna Kulja Andrástól. 

Minden kormányzat félti a sorsát attól, hogy reformokat ígérjen. A változások mindig fájdalommal járnak.  

Ez így van. De a maihoz hasonló helyzetben a „magyar emberek” nem jelszavakat várnak, mert azzal teli a padlás. Nem elég mondani valami tetszetőset, azt várják, hogy a változás ígéretének nagyon megalapozott, nagyon alátámasztott, és nagyon is a valóságra épülő háttere legyen. Azért mondom, mert azt hiányoltam leginkább a vitában, hogy a felek tegyék ki a lapjaikat, hogyan képzelik el a változásokat. 

De mitől lenne hirtelen sok ezer működő légkondicionáló az elfekvő betegek kórteremében? Honnan kerülne elő több száz, vagy akár ezernyi orvos, akiknek egyetlen vágyuk, hogy felvegyék őket gyógyítani az orvoshiány miatt bezárt osztályokra? 

Ez is egy olyan kérdés, amire nem kaptunk választ. Aki erre kifejtette volna a maga javaslatát, az biztosan megnyugtatta volna az aggódó „magyar embereket”. Jó alkalom kínálkozott volna Kulja Andrásnak, hogy elmondja: „emberek az a helyzet, ha mi vesszük át az irányítást, akkor ezt meg azt fogjuk tenni, ezt így meg így kell csinálni, mert mi tudjuk a megoldást. Ezek meg azok a tények, amelyek az ígéretünk mögött állnak”. Engem ez érdekelt volna ebben a vitában. Rossz a kórházak elosztása? Oké, hogyan fog megváltozni? Van ötlete a kormánynak? És mit gondol erről a Tisza? Az EU-s támogatásokat csak a hátrányos területek, hátrányos körzetek intézményi felzárkóztatására lehetett fordítani, Takács nem érvelt ezzel, amikor mondjuk az új dél-budai centrumkórház lekerülését firtatták. Nem mondta el, hogy a fejlesztések zömét a vidék kapta, ahol kórházak, szakrendelők kerültek felújításra, mentőállomások létesültek vagy újultak meg. Kulja sem szembesítette az államtitkárt azzal, hogy mennyit is költött az állam valójában a saját költségvetéséből egészségügyre? Nem világosította fel a nézőket arról a fura helyzetről, hogy valóban ad bele egy részt az állam, de legalább ennyit tesz hozzá a beteg is, amikor elmegy a gyógyszertárba, vagy ne adj isten, kényszerből igénybe vesz egy magánrendelést. Állítólag az egészségügyi költségvetésnek a harmada a magán egészségügyben landol. Hihetetlen pénzt fizetnek az államnak a gyógyszergyártók és forgalmazók, hogy a „csipsz adóról” ne is beszéljünk….  Nem így akartam fogalmazni, de kimondom: a politikai közélet prostituálódott, a megszólalóknak gyakorlatilag alig van hitelük. 

Ha 2026-ban kormányváltás lenne, akkor valamilyen formában átrendeződne az egészségügy struktúrája is? Mitől lehet jobb az egészségügy?

Nagyon jó a kérdés. Ezek foglalkoztatják a szakmai közvéleményt is. A most megszólalt Kulja Andráson kívül a Tisza Párt kit tud fölmutatni? Kik állnak a háttérben, akik az egészségügy rendbetételét illetően szakavatottnak tekinthetők? Azt mondja, több mint fél éve dolgoznak „az emberek és szakértők bevonásával” a programjukon. Ha így van, akkor ezek az „emberek” felkészíthették volna olyan témákkal, amikkel sarokba lehetett volna szorítani Takácsot. 

Könnyen rendet lehet teremteni az egészségügyben? Rendelkezésre állnak a szükséges eszközök? 

Óva intenék mindenkit, aki úgy gondolja, hogy egy kormányváltással, egy csettintéssel, az egyik pillanatról a másikra ez megoldható. Több lépcsőben lehet megvalósítani a költségvetés felfejlesztését, ami az anyagi forrás alapját adja a változásnak. Aztán ha rendeződtek a körülmények, fokozatosan vissza lehet majd hívni azokat a szakembereket is, akik eltávolodtak a pályától. Gyakorlatilag lassan egy korosztály hiányzik az orvosi karból, a 30-tól majdnem az 50 évesekig lyuk keletkezett. És akkor még nem is beszéltem arról – mert nem csak az egészségügyre vonatkozik –, hogy az okos, értelmes, felkészült emberek mentek el. Ha nagyképűek akarunk lenni, Magyarország szakember- jövője jelenleg külföldön keresi a boldogulását.