Inkei Péter: politikai befolyás híján vált nagyvonalúbbá az MMA
Van autonómiája a Magyar Művészeti Akadémiának. Mivel érzékelik, hogy súlyuk nincsen, ezért a meglévő – igaz, korlátozott – autonómiával kicsit élnek. Így reagált a Hírklikknek az akadémia múlt heti tisztújításán történtekre Inkei Péter, a CEU Press főszerkesztője. Szerinte jelzik azt, hogy ők nem csak egy előretolt orbánista helyőrség, hanem a saját értékeiket mégis megvalósítják. Ez azonban ahhoz képest, hogy a mai magyar politikai valóság egy önkényuralom, csekély fejlemény – tette hozzá az interjúban. Emlékezetes, a szervezet élére Turi Attilát választották, L. Simon László közbeavatkozását követően, azonban a leköszönő Vashegyi György végül nem lett tiszteletbeli elnök.
Tavaly az együttműködő hat ellenzéki párt önt bízta meg azzal, hogy gondozza a kultúrpolitikára vonatkozó kormányprogram-javaslatot. Ahogy akkoriban feltérképezték a magyar kulturális infrastruktúrát, benne a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) helyzetét, változott valami?
Újra átnéztem és átgondoltam a tavaly tavasszal készült kultúrpolitikai javaslatnak azon részét, amelyet a Magyar Művészeti Akadémiáról írtunk, végigolvastam a testülettel kapcsolatos friss híreket, és továbbra is azt gondolom, hogy ez a terület szinte érinthetetlen. Reménytelen bármit is elérni, módosítani. Sokszor még megtudni is alig lehet ezekkel a monstrumokkal kapcsolatban, mint az MMA, az NKA, Demeter Szilárd közalapítványa vagy a kultúrpolitika bármelyik intézménye.
Ha befolyásolni így semmit nem is lehet, akkor a hatalomtól független kulturális életben nem is nagyon foglalkoznak azzal, ami az MMA-val történik?
Befolyásolni semmit nem lehet. Alkalmazkodni viszont kell. Ez engem szerencsére nem érint, mert én a CEU kiadójának vagyok a főszerkesztője, tehát semmilyen magyar támogatási formához nem kapcsolódom, de az ismeretségem természetesen igen. Az MMA-val kapcsolatban eljutottak hozzám olyan vélemények, amelyek kedvező képet festettek. Amikor ugyanis Demeter Szilárd és Schmidt Mária befolyása megnőtt a kulturális szférán belül, akkor az MMA háttérbe szorult, és ehhez ők igazodtak. Semmilyen módon nem csökkentek az ő adminisztrációs és pénzügyi kondícióik ugyanis, egyszerűen a politikai befolyásuk gyengült. Részben azért is, mert Vashegyi György tényleg nem politikus, hanem egy művészember, igazából kijáró, érdekképviselő szerepet töltött be, és nem beleszólót. Ezért talán úgy érezhették – elnézést a pszichologizálásért –, hogy megengedhetik maguknak a nagyvonalúságot. Az érzékelhető a különböző rendezvényeiken, a kommunikációjukban és a pályázataikban – a Fekete György fémjelezte időszakhoz képest egyértelműen, de a korai Vashegyi-időszakhoz képest is , hogy nagyvonalúbbak lettek. Ennek olyan magyarázata is lehet, hogy már minden hívük kapott támogatást, így nem feltétlenül érzik szükségét a lojalitás kizárólagosságának. Néha meglepő döntések is születnek azzal kapcsolatban, hogy nem feltétlenül NER-kompatibilis szervezetek és személyek kapnak támogatást.
Túlzott kremlinológia azt a kérdést felvetni, hogy mi lehet annak a kis vitának a hátterében, ami az MMA tisztújítása, és elsősorban a tiszteletbeli elnök megválasztása körül történt?
Tartok tőle, hogy ez L. Simon László önmozgása volt. Ő fékezhetetlen, mert nem irányítják sehonnan. Az elmúlt időszakban az érzékelhető, hogy egyrészt hihetetlen stallumot kapott a Magyar Nemzeti Múzeummal, és azon kívül is mindenhol izeg-mozog, másrészt azonban megvannak a korlátai, mert nem jutott vissza Demeter Szilárd vagy Schmidt Mária szintjére. Ezt a mostani befolyásolási akcióját az MMA tisztújítása körül önérvényesítő akcióként értelmezem. Ami a NER-ben ugyanis fontos, az minden Orbán Viktor döntése és akarata, de az MMA tisztújítása feletti bábáskodásnál nem egyfajta központi politikai akarat érvényesülését látom.
Van egyfajta autonómiája a Magyar Művészeti Akadémiának a kormánnyal szemben, vagy ezt illúzió volna feltételezni?
Van. Mivel érzékelik, hogy súlyuk nincsen, ezért a meglévő – igaz, korlátozott – autonómiával kicsit élnek. Jelzik azt, hogy ők nem csak egy előretolt orbánista helyőrség, hanem a saját értékeiket mégis megvalósítják. Ez azonban csekély fejlemény ahhoz képest, hogy a mai magyar politikai valóság egy önkényuralom. A hatalom egyik leágazása lehet, hogy most kicsit humánusabb, ennek örülni lehet, ezt meg is tettem, de ebből sok nem következik. Ez az autonómia soha nem mehet olyan messzire, amiből komolyabb kultúrpolitikai változás és új konstelláció jönne létre.
A korlátozott autonómián és (inkább talán korábban) a hatalomhoz való lojalitáson túl van, amivel nem ért egyet az MMA működésében?
Engem személy szerint kultúrpolitikai elemzőként hihetetlenül bosszant az átláthatatlanság. Vashegyi György leköszönő írásában legfontosabbként az ösztöndíjasaik körét emelte ki. Erre rögtön megmozdult egyrészt bennem az aggodalom, hogy itt alakul egy intézményesített művészháttér, hiszen az ösztöndíjasok azok jellemzően fiatalabbak vagy pályájuk közepén levők. A feltörekvőket gyűjtik tehát maguk köré. Elhatároztam, hogy megnézem, kik is lehetnek ezek az ösztöndíjasok, akiket Vashegyi megjegyzése szerint a jövőben is meg akarnak tartani, csakhogy a hatodik kattintásra sem lehetett kilétüket megtalálni a honlapon. És ez más kérdésekre is jellemző. Az igazán fontos ügyek azok eltűnnek. Az előtérbe pedig az önfényezés kerül ezektől a nagyobb részt középszintű művészektől, mert a csúcs az nincs az MMA-ban. Saját művészeti tevékenységük kirakatba helyezésében erősek, de a lényeges kérdésekről nagyon nehéz bármit is megtalálni.
