Intézményesített földrablás: akié a föld, azé az ország 

A nemzetek modernkori biztonsága ma már nemcsak a honvédelemtől, annak erejétől, színvonalától, hanem nagy mértékben attól is függ, hogy milyen állapotban és kinek a kezében vannak azok a természeti erőforrások, amelyekkel az alapellátások – az élelem-, az ivóvíz- és energiaellátás – biztonsága megteremthető. Ezek között is kiemelt szerepet játszik az élelmezési és élelmiszer-biztonság, valamint a nemzeti szuverenitás egyik legfontosabb alapeszköze, egyben a magánvagyonok gyarapításának is forrása, a termőföld. Nem véletlenül tartja a népi bölcsesség, az évezredes hagyomány, hogy „akié a föld, azé az ország” – írja elemzésének bevezetőjében a szerző.   

A jövőt illetően is fontos tanulságokkal szolgál, ahogyan a 2010-es választások után az Orbán rezsim megszervezte, előkészítette, lebonyolította és a klientúra-építő, hűbéri, félfeudális, birtokadományozó rendszer működtetéséhez felhasználta a földet. Ez a folyamat pontosan illeszkedik abba a rendszerbe, amelyet a NER egyik stratégája, a Századvég Alapítvány elnöke, Lánczi András megfogalmazott: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája, amelyet a hazai nagyvállalkozói réteg létrehozásához, valamint a nemzeti tőke megerősítéséhez, legalizáláshoz eszközként vett igénybe.”

Tanulságos a programot kísérő állami propaganda is. A kormányzat részéről először hírzárlat övezte, majd a szándék nyilvánosságra kerülését követő tiltakozások hatására a közvéleményt félrevezető csúsztatások, valótlan állítások, egyenesen hazugságot tartalmazó bejelentések láttak napvilágot, mondván, az emberek úgysem ismerik a tényeket. „Magam a leleplezés szándékával kezdtem évekkel ezelőtt a vizsgálataimat, és a program nyilvánosságra került hivatalos tényadatai elemzésének eredményeit 19 megyei jelentésben tettem közzé. A megyei jelentések adatait és eredményeit is felhasználva állítottam össze a sorozat jelenlegi, záró, III. országos összegzését” – írja Ángyán professzor.

A program hivatalos adatait a kormányzat nemcsak különböző adatbázisokban és közvetlenül elemezhetetlen formátumban hozta nyilvánosságra, hanem az árverések befejeződése nyomán igyekezett azokat gyorsan el is tüntetni, hogy ezzel ellehetetlenítse az utólagos elemzés lehetőségét és a programmal kapcsolatos kormányzati állítások helytállóságának ellenőrzését. Szerencsére a földárverési hirdetményeket az NFA honlapjáról még idejében sikerült letölteni, mert azok mára már a jogutód – a NFK – honlapjáról is nyomtalanul eltűntek, és a program alapadatbázisai a hivatalos kormányzati portálok egyikén sem találhatók meg. De ugyanilyen sorsra jutott számos, a földügyekkel, nemzeti földvagyonunk klientúraépítő bérbeadásával majd dobra verésével, az ezeket érintő kormányzati lépésekkel foglalkozó kritikus írás, elemzés is, amelyeket eredetileg az azóta a rezsim által felszámolt, ellehetetlenített, vagy bekebelezett médiumok, internetes portálok adtak közre. 

Az Orbán-rezsim – a 2011-es állami földbérleti rendszer indításán, majd az Alaptörvény 2012-es földügyi módosításán, valamint a rablóprivatizáció kereteit megteremtő földforgalmi törvény 2013-as elfogadásán át – eljutott a „Földet a gazdáknak!” fedőnevű állami földprivatizációs program kezdeményezéséig. Jogi kereteit szinte statáriális gyorsasággal teremtették meg, hirdették ki, ennek nyomán pedig meg is történt a nemzeti földvagyon dobra verése és kiárusítása. „Mindezt ma már csak intézményesített földrablásként lehet értelmezni” – jelenti ki a tanulmányban az Orbán-kormány korábbi államtitkára. 

Vizsgálatai eredménye alapján egy olyan korrupt, legújabb kori feudális, hűbéri birtokadományozó, klientúraépítő, jutalmazó/büntető rendszer képe rajzolódik ki, amelyben az állam a gazdálkodó családok, helyi közösségek helyett a „nemzeti tőke erősítése” jelszavával, politika-közeli, üzleti, rokoni, baráti körökkel és nagybirtokos „zöldbárókkal”, továbbá a spekuláns tőkével, annak hazai és külföldi „oligarcháival” kötött szövetséget, alakított ki stratégiai partnerséget. Egyre több jel mutat arra, hogy e hierarchikus rendszer működtetése révén Magyarországon, a „Földet a gazdáknak!” fedőnevű program keretében egyáltalán nem a kormány által hangoztatott „néppárti stratégiaváltás, a földön és a földből élő családok és helyi közösségek megerősítése és helyzetbe hozása” zajlott, hanem államilag támogatott földspekuláció, intézményesített földrablás. 

Hátterében a formálisan különböző politikai pártokhoz kötődő, ám a magánvagyon gyarapításában közös érdekű, nagy gazdasági érdekcsoportok alkotta hálózat áll. A mindenkori politikai hatalom 2010 után igen hatékonyan segítette a háttérből a mások – általában a közösségek – által felhalmozott értékek, a nemzeti vagyon és a közös kasszák kirablását. E közös tőkeérdekeltségű háttérhálózat a gazdaságpolitikát, illetve a döntéshozókat úgy befolyásolta, úgy tette gazdaságilag is „érdekeltté”, hogy a számukra kedvezőbb piaci, jogi és intézményi feltételeket alakított ki, elhárított minden akadályt a magánvagyon gyarapításának útjából. A hasznon pedig megosztoztak. Találóan állapítja meg erről a helyzetről az elemzés: amíg egy normálisan működő állam esetében a kormányzati intézmények működtetnek hálózati struktúrákat, addig a rablóbandák fogságába került állam esetében a maffiahálózatok működtetik a kormányzati intézményeket. 

A helyzet kezelésére a NER hátérintézményeiben kidolgoztak egy „barát/ellenség” felismerő és megkülönböztető mechanizmust, amelyet mára az állami működés szinte minden szegmensében alkalmaznak. A támogatott vagy a háttérbe szorított szereplőket „baráti érdekeltség”, illetve „nem baráti érdekeltség” kategóriába sorolják, attól függően, hogy az illető milyen viszonyt ápol a Fidesz vezető köreivel. A „barátokra” gyökeresen más szabályokat, eljárásrendet alkalmaztak, ami az állami földbérleti és privatizációs rendszer működésében és eredményeiben is világosan tetten érhető. A „baráti” érdekeltségek a kormányzati politika finanszírozása fejében részesednek a nemzeti vagyon és a közkasszák megrablásának hasznából, cserébe az állam minden eszközével, törvényeivel, költségvetésével, intézményeivel segíti zsákmányszerzésüket.

 A korábbi államtitkár a földügyekkel kapcsolatban ennek különféle megoldásával is találkozott. Amint kifejti, a „baráti” státuszt élvező érdekeltségek az államtól rendkívül kedvező kondíciókkal bérelhettek földet, amely tartós állami tulajdonban maradt. Azokat nem bocsátották árverésre, sőt, hosszú futamidejű földbérleteiket, egyéb kedvezményeiket erős törvényi garanciákkal szavatolták. Az állam segítségével ezek a személyek a kormányzat „stratégiai partnereként” a támogatások és az erőforrások monopolhelyzetű birtokosaivá, gazdaságaik pedig olyan kivételezett „mintagazdaságokká” válhattak, amelyek – a visszaosztó szövetkezeti modellel szemben – maguk alá gyűrhették, „integrálhatták” az élelmiszergazdaság teljes vertikumát. Kiszívva, elvonva a vidéktől és a helyi közösségektől annak teljes hasznát. Példaként a professzor a Csányi Sándor agrárérdekeltségeit összefogó Bonafarm csoportot, a Mészáros Lőrinc agrárérdekeltségeit összefogó Talentis Agro Csoportot, vagy éppen a német nagyvállalkozó Braun-család és annak feje, Ludwig Georg Braun érdekeltségébe tartozó céget, a Hubertus Agráripari Bt.-t említi meg. 

A „baráti” érdekeltségek esetében szembetűnő, általános jelenség az is, hogy a bérelhető területekből – vélhetően nem ritkán magukkal a bérlőkkel egyeztetve – jobbára csak azokat bocsátották árverésre, amelyeket azután részben, vagy egészben a bérlők maguk vásároltak meg. Ide sorolja Dorogi Árpádot, a Helmut Gsuk és Zászlós Tibor érdekeltségi körébe tartozó GSD csoport „zászlóshajóját”, a Mezőfalvai Mezőgazdasági Zrt.-t, a Fidesz alapító „37-ek” egyikének, Szajkó Lóránt közgazdásznak az érdekeltségébe tartozó Fertődi ÁG jogutód agrárholdingot, a Mészáros Lőrinc tulajdonában lévő Agrosystem Zrt.-t és a  Búzakalász 66 Felcsút Mg. Kft.-t, valamint a Fazekas Sándor volt miniszter által pártfogolt, karcagi nagybirtokos, Besenczy Zoltán, Szarvas volt kormánypárti alpolgármestere által alapított Art-Farm Kft.-t. 

Az elemzés eredményei is azt látszanak igazolni, hogy a „baráti érdekeltségek” a nemzeti földvagyont kezelő állammal folytatott előzetes egyeztetés és – egyes kiemelt megyék esetében „legmagasabb szintű” – megegyezés eredményeként juthattak elővásárlási jogot is biztosító földbérlethez, ami előkészíthette földprivatizációs sikerüket. Ez a rendszer és eljárásmód persze az intézményes korrupció és hűtlen kezelés alapos gyanúját is felvetheti.

Végül megemlíti a szerző azokat az érdekeltségeket is, amelyek ugyan nem tartoznak közvetlenül az uralkodó Fidesz holdudvarához, ám kitapinthatóan, a pártokon átívelő, közös gazdasági érdekhálózat tagjaiként, és feltételezhető politikai háttéralkuk eredményeképpen, földbérleményeik túlnyomó többségére mégis nyertes árajánlatot tudtak tenni. Ebben a gazdasági háttérhálózatban talált MSZP kötődésű tagokat is, akik a Fidesz-korszakban kisebb, egynegyed, egyharmada arányban, részesedhettek a nemzeti vagyon széthordásának és a közös kasszák kirablásának hasznából. Mint megjegyzi: ez az „osztozkodási elv” fordítva is igaz lehetett.

Ilyen példákat több térségben is, de leginkább a Hajdú-Bihar megyei árverések eredményei között talált Ángyán József, ahol úgy tűnik, a Fidesz részben „átengedhette” a földszerzési lehetőségek egy részét például a multimilliárdos agrár-nagyvállalkozó, Bódi László András által alapított és vezetett, Tedej agrárholdingnak, vagy éppen a Forgács Barna vezette menedzsment által privatizált állami gazdaság jogutódaként létrejött Agrárgazdaság Kft.-nek. 

Az „eleve nem baráti” érdekeltségek esetében a földeladás alapvető célja az volt, hogy a bérelt területeik előbb vagy utóbb kormányközeli, „baráti” tőkeérdekeltségekhez, a „nemzeti tőkésosztály” tagjaihoz jussanak, akik azután a tulajdonosváltás okán megváltoztathatják a bérleti szerződéseket. Jelentősen megemelhetik a földbérleti díjakat, ezzel leszoríthatják a „nem baráti” bérlőt a területről, majd az így ellehetetlenített céget – igen jutányos áron – fel is vásárolhatják. Példaként a szocialista kötődésű Leisztinger Tamás érdekeltségébe tartozó Forrás cégcsoport esetét említi, amelyet a NER-lovag oligarcha Garancsi István érdekeltségei kebeleztek be. 

A földpiaci liberalizációval és a területek átminősítésével jelentősen növelni lehetett egyes birtokok értékét, ami megindította a földspekulációt is. A következő lépés a „baráti” érdekeltségek feltőkésítése volt, a kisebb területhez juttatott árverési nyertesek esetén pedig a szavazatszerzés is szerepet játszhatott a nem baráti bérlők területeinek szétosztásában. 

A „baráti” besorolásukat elveszítő érdekeltségek, amelyeknek viszonya valamilyen körülmény folytán megromlott a kormányzattal, illetve annak vezető szereplőivel, azonnal átkerültek a „nem baráti” besorolásba, s ezzel elveszítették korábbi előjogaikat. Az ilyen tőkeérdekeltségek tulajdonosai nagyon nehéz helyzetbe kerültek, a bosszú jegyében politikai, gazdasági és magánéleti támadások célpontjává lettek, az így kialakuló bandaháborús viszonyok közepette helyüket más „barátok” azonnal betöltötték. A földügyekkel kapcsolatban ez egyebek mellett azzal is járt, hogy az államtól rendkívül kedvező kondíciókkal bérelt földjeiket kihúzták alóluk. Jó példa erre a Nyerges-Simicska érdekeltségű Mezort cégcsoport, amelynek bérleményei az „Orbán-Simicska háború” következtében a privatizációs program egyik legnagyobb földalapját veszítették el.

„A felsoroltak is jól példázzák az állam kirablásának módszereit. A NER a rábízott, közös nemzeti földvagyonunkat dobra verte, azt az intézményes magánvagyon-gyarapítási, zsákmányszerzési folyamat részeként kezelte” – fejti ki többek között az állami földprivatizációs rendszer visszaéléseit feltáró tanulmányában a szerző, Ángyán József professzor.