Jaj nekünk, ha a jövőnket az határozza meg, amennyire érdekli az oktatás ezt a kormányt

Azt Nahalka István oktatáskutatótól tudjuk, hogy a közoktatásban Magyarországon 2010 óta nő az esélyegyenlőtlenség, a szelekció az iskolában, 2009 óta romlanak a PISA-eredmények. A 2008-2009-es évek végén a 16 évesek 100 százaléka járt iskolába, ma csak 90 százalékuk. A közoktatási törvényt átnevezték köznevelési törvénnyé, és alapvetően centralizálták a rendszert, a tartalmi szabályozást, a tankönyveket, a fejlesztési folyamatokat. Eltűnt a pedagógusok autonómiája, illetve az intézmények pedagógiai, szakmai, gazdasági önállósága is, ami nagyon sok területen veszélyeztette és veszélyezteti ma is a működést. A közoktatás „éhezik”, nincs elég pénz benne. Nem lenne szabad ezen az úton járni. Mindenhol a romlás jelei láthatók, a meghozott intézkedések nem szolgálták a közoktatás fejlődését. Magyarország a világ fejlődésével ellentétesen halad, és inkább visszafejlődik. A közoktatás rettenetes mértékben le fog romlani. 

Azt, hogy mennyire nem érdekli az Orbán-kormányt, mi lesz az oktatással, mi sem bizonyítja jobban, hogy 13 éves ámokfutását e téren most azzal kívánja megkoronázni, hogy minden áron és minden körülmények között teljesítményértékelésestől, és minden egyéb hibájától függetlenül be fogja vezetni, a pedagógusok feje fölött most még csak keselyűként köröző, de a teljes jogfosztottságot magában hordozó státusztörvényt. 

Neubauer Tamás, a PSZ Győr-Moson-Sopron megyei szervezetének elnöke szerint a hatalmat az sem zavarja, ha a státusztörvény miatt a meglévő 16 ezres pedagógushiány ellenére, még pár ezren elhagyják a pedagóguspályát. Attól még be fogják vezetni. (Pedig a megyei elnök a még mintegy 14 ezres oktatást-nevelést segítő hiányáról nem is beszélt, noha ők is jelentősen hozzájárul(hat)nának az oktatás színvonalának emeléséhez.) Neubauer Tamás szerint legalább 20-30 ezer pedagógusnak kellene ahhoz felállnia, és azt mondania, hogy köszöni, nem kér belőle, hogy érdemi hatása legyen. (Jelenleg több mint 4 ezren jelezték ebbéli szándékukat.) Szerinte az a baj, a többség nem is érti, hogy a távozók helyett az fog dolgozni, aki marad. Meg is teremtik hozzá azt a jogalapot, amivel bármeddig lehet dolgoztatni a pályán maradókat, a 250 túlórától kezdve a 80 helyettesítésig. A megyei elnök szerint a kormány nagyjából készül rá, hogy biztos lesz, aki elmegy a pályáról, de minden ugyanúgy fog tovább folyni, mint most. Az, hogy mi lesz az oktatással, nem számít. 

Neubauer Tamás úgy látja, a magyar kormányt nem érdekli, hogy milyen lesz az oktatás. Abból, hogy a GDP-ből 3,8 százalékot fordítanak oktatásra, ami kevesebb, mint a tao nélkül a sportba ölt pénz, lehet látni, hogy a magyar kormány miként tekint az oktatás helyzetére, az abban dolgozókra, a jövő generációjára, a jövő Magyarországára.

Totyik Tamás, a PSZ alelnöke is úgy látja, a státusztörvényt azért akarják mindenáron bevezetni, hogy a kormány még több pénzt tudjon kivonni az oktatásból. Szerinte, ha megemelik az óraszámokat, s a pedagógusokat még jobban megterhelik, azt fogja eredményezni, hogy a minőségi oktatás teljesen eltűnik, az oktatás a gyermekmegőrzés szintjére korlátozódik. Az ország versenyképessége megszűnik, a diákok tudása az összeszerelő üzemek elvárásának felel majd meg. A diákok egy része örülni fog annak, hogy kevesebbet követelnek tőlük, a szülők pedig majd a „magánszférában” megfizetik, ha több tudást akarnak a gyermekeiknek, és azt akarják, hogy előbbre jussanak.

Bán Mihály, a PSZ Veszprém megyei szervezetének elnöke szerint az új törvényben benne van, hogy napi 12, heti 48 óra lenne a munkaidő. A gyerekeknek nyilván rosszabb lesz, hisz' nem lesz szaktanár. A tanároknak egyre kevesebb energiájuk marad arra, hogy a gyerekekkel foglalkozzanak, pedig látható, hogy a gyerekeknek is egyre több a problémájuk. Egy nagyobb osztálylétszám mellett egy zsúfolt teremben nyilván egyre kevesebb figyelem jut majd az egyes gyerekre. A diák nem kapja meg a fejlesztést, nem kapja meg a szaktudást, egyre fáradtabb és kiégettebb emberek fogják őket tanítani.  

Rajtuk pedig még az iskolapszichológus sem fog tudni segíteni, bár a kormányt ez se nagyon érdekli. Ahogy azt az Mfor megírta, egy a parlamentben feltett kérdésre, miszerint mikor lesz elég iskolapszichológus az iskolákban, a Belügyminiszter nevében Rétvári Bence államtitkár azt válaszolta: „Az iskolapszichológusok száma 2010-2022 között közel kétszeresére, 998 főről 1922 főre emelkedett”. A KSH adatai szerint viszont a 2021/’22-es tanévben 322,7 ezer gyermek részesült óvodai nevelésben, 729,3 ezer tanuló általános iskolai, 469,5 ezer tanuló középfokú oktatásban (és akkor a felsőoktatási intézményekbe járó 287,9 ezer hallgatót még bele sem számoljuk, pedig ott is elkélne a pszichológusi támogatás). Vagyis 1,52 millió gyermekre jutott 1922 iskolapszichológus. Még jó, hogy megduplázódott a számuk. Bár ezzel a számmal is van egy kis bibi, hiszen az Iskolapszichológiai Módszertani Bázis vezetője, Borbáth Katalin, az ELTE tanára, gyakorló pszichológus fél éve még úgy nyilatkozott, egy 2016-os saját felmérés alapján épp ennek feléről, körülbelül 1000 óvoda- és iskolapszichológusról tud az országban. 

Pedig az óvodákban, iskolákban a súlyosan problematikus esetek száma várhatóan növekszik majd, hiszen a nehéz társadalmi, és a romló gazdasági helyzet feszültsége a gyerekekre is hatással van. Azonnali változásra lenne szükség az óvoda- és iskolapszichológusok foglalkoztatásában, ám az oktatási rendszer döntéshozói rendre megfeledkeznek erről a szakterületről.

Az iskoláink egyre élhetetlenebbé válnak. Nem egy olyan iskola van, ahol az első osztályban nincs napközis tanár, a többiek látják el felváltva ezt a feladatot. Van olyan iskola is, ahol a történelem szakos tanár tanítja nyugdíjasként a németet. Hogy mennyire tudja a nyelvet? Az biztos, hogy köszönni tud németül. De olyan iskola is van, ahol az igazgató megkérdezte a matematika tanárt, hányasa volt gimiben kémiából. Mondta, hogy kettese. Jó – mondta neki az igazgató –, nem buktál meg, ez elég ahhoz, hogy ebben az évben te fogod tanítani a kémiát. 

Persze lehet vidáman is kezelni a problémákat. A miniszterelnök is ezt tette, amikor 2021. december 31-én a „piros volt a paradicsom nem sárga, Magyarország előre megy nem hátra!” nótával köszöntötte az újévet. Hogy az ország mennyire ment előre, az a 2023. februári évértékelő, és egyben a jövőt is némiképp kijelölő beszédéből látható: egyszer se fordult elő benne a tudás, a tanítás, az oktatás kifejezés. A pedagógus is mindössze egyszer, akkor is csak abban az összefüggésben, hogy itt kell lennie Európa legszigorúbb gyermekvédelmi rendszerének, amihez szükség van rájuk. „Itt mindenkire, szülőkre, nagyszülőkre, édesanyákra és édesapákra, pedagógusokra és nevelőkre is szükség lesz, mert a gender propaganda a gyermekeinkre veselkedő legnagyobb veszély.” Az iskola pedig mindössze kétszer, először szintén gender ügyben: „azt akarjuk, hogy hagyják békén a gyerekeinket, mert ami sok, az sok", efféle dolgoknak semmi keresnivalójuk nincs Magyarországon és különösen nincs az iskoláinkban”. Másodszor, amikor a határon túli magyar oktatási helyzetet emlegette: „Miközben Munkácson levetetik a magyar jelképeket, leváltják a magyar vezetőket az iskoláink éléről.”

Ahhoz, hogy Orbán mi mindent követett el a tudás és az oktatás ellen 13 éves (rém)uralma alatt a 16 évre levitt tankötelezettségi korhatártól kezdve az általa erőltetett és jóváhagyott Nemzeti alaptanterven át a pedagógusok fizetéséig, akkora felület kellene, hogy az még a Holdról is látszana. Szerintem a legnagyobb vétket akkor követte el, amikor úgy gondolta, hogy oktatás és politika egyenlő az oktatáspolitikával. A saját hatalmát fenntartani kívánó, kisstílű, elmaradott és a középszerűségben gyökerező politikából aztán neveléspolitika lett – legyen is az bármi –, ami végül a „puszta hatalom, de mindenáron” Fidesz-politikává aszalódott. Olyanná, ami prioritássá tette, hogy Magyarországnak nem kiművelt emberfők kellenek, hanem szakik, meg olcsó munkaerő. Így sikerült összeszerelő üzemmé degradálnia egy országot, páriává zülleszteni a pedagógiát, a tudást.

Amúgy a kormányt sem izgatta soha annyira az oktatás, hogy abba előrevivő módon avatkozzon be. Pedig jónéhány pedagógus végzettségű honatya és honanya ül a Fidesz-frakcióban, akiknek igazán pontos tudásuk lehetne az oktatás fontosságáról. Az előre vivő beavatkozás ellenkezőjéről, vagyis az oktatás múltba való visszatérítéséről sajnos ez korántsem mondható el, mindent megszavaztak, amit a kormány és Orbán kitalált ez ügyben. Pedig szólhattak volna, mondjuk, a pedagóguslétszám fogyását látva – amire 2016 óta számtalan szervezet felhívta a figyelmét –, kezdhették volna a legkevesebbel, a pedagógusbérek emelésével. Nem tették. Pedig egy ország csak addig lesz ország, amíg képes lesz tanítani az utódait. A mai, magyar, a Fidesz tizenhárom éves kormányzása alatt „megbuherált” köznevelésnek csúfolt közoktatás pedig egyre kevésbé képes rá.

Vaclav Havel cseh író, politikus, előbb csehszlovák, majd cseh köztársasági elnök, a Visegrádi Négyek egyik alapítója a jövőbe látott, amikor a magyar miniszterelnök 2002-es bukása után azt mondta Orbán Viktorról: „Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is.” Az, hogy Magyarországot miért, a fentiekből kitűnik. Az, hogy Európát miért, egy külön összeállítást igényel.