A gyűlölet megbetegíti a társadalmat
A mai magyar politika oxigénje a félelem, üzemanyaga a gyűlölet, és lassan mindannyian fuldokolunk ebben - véli Bódi Ferenc szociológus, a Politikatudományi Intézet tudományos főmunkatársa. A rendszerváltás utáni versengő demokráciából fokozatosan lett totális kampányüzemmód, ahol a másik nem ellenfél, hanem hazaáruló, idegen ügynök, „nem közénk való”. A 2000-es évek riogató kampányaiból, népszavazási gyűlöletakcióiból és ellenzéki–kormányzati hisztériaciklusokból nőtt ki az a logika, amely ma már mindent zéró összegű játszmává fordít: ha „nekik” jó, „nekünk” biztosan rossz. Így lett normává a démonizált ellenségképek sorozatgyártása, a folyamatos ostromállapot, ahol kisebbségek, civilek, sajtó, Brüsszel vagy épp „a magyarok egy része” kerül célkeresztbe. A mai magyar politika nyelvét és napirendjét tartósan a félelemre és az ellenségkijelölésre épülő logika határozza meg. A gyűlölet- és félelemkeltés csökkentéséhez egyszerre lenne szükség intézményi korlátokra, átlátható kampányfinanszírozásra, független médiaszabályozásra, szakmai normákra, például sajtóetikai szabályokra, politikai felelősségvállalásra. És nem utolsó sorban lassú, generációs szintű kulturális változásra, amely a vitaképes, pluralista politikai kultúrát értékeli.
A mai magyar politikai kampányokban nagyon erősen jelen van a félelem- és gyűlöletkeltés. Szociológusként hogyan látja, ha egyszer ez a hangulat eluralkodott, van-e esély szakítani ezzel?
Őszintén mondom, ezt nem egyszerűen hibának tartom, hanem súlyos vétségnek. Sőt, bűnnek. Még akkor is az volna, ha lenne valami halvány oka, de nincs más mögötte, mint egyszerű hatalomféltés. A politikai vezetőknek még a legkiélezettebb helyzetben is az lenne a feladatuk, hogy nyugtassák az embereket, ne pedig pánikot keltsenek. Elég egy banális példát említeni: ha gond van a repülőgépen, a pilóta nem azt mondja, hogy „na most aztán tényleg félni kell”, hanem igyekszik megnyugtatni az utasokat. A társadalomban is így kellene működni: aki vezető szerepet vállal, nyugalmat sugározzon. A rendszerváltás idején az MDF Francois Mitterrand, korábbi francia elnök kampányából vette át a „nyugodt erő” szlogent, ami akkoriban nagyon bölcs jelszó volt. Egy kormányzásra aspiráló, vagy kormányon lévő politikai erőnek ehhez kellene közelítenie, nem pedig az ezer forintos benzinnel, a háborúval, a besorozott gyerekek képével riogatni. Ezek ostoba, de egyben nagyon káros üzenetek, mert az emberek egy részére – főleg azokéra, akik egy adott információs buborékban élnek – erősen hatnak, és a szó legszorosabb értelmében a fiziológiai létezésükre is kihatnak. Szorongást váltanak ki, megbetegítenek. Az embereket félelembe kergetni és gyűlölködésbe szorítani komoly bűntett.
A kampányban látott atrocitások, az aktivisták bántalmazása, a standok elleni támadások, mind ebből a gyűlöletkeltésből nőttek ki?
Ilyen szintű erőszak korábban nem volt jellemző Magyarországon. A 90-es években előfordult, hogy a plakátragasztók összevitatkoztak, ha az egyikük munkáját leragasztotta a másik, ez kellemetlen, de bizonyos fokig a „szakmai féltékenység” kategóriájába tartozik. Az, hogy politikai meggyőződésért embereket ütnek meg, kergetnek el, megfélemlítenek, „minőségi” ugrás. A demokrácia lényege, hogy mindenki szabadon kinyilváníthassa a véleményét, a másiknak nem kell örülnie ennek, elfordulhat, otthagyhatja, de nem bántalmazhatja miatta. A rendszerváltás után a versengő pártrendszer fokozatosan úgy alakult, hogy a legitim politikai ellenfelet egyre inkább a nemzetre veszélyes elemként, kvázi ellenségként kezdték ábrázolni. Már a kezdetekkor megvoltak ennek a magjai, de senki sem gondolta, hogy ennyire mélyen gyökeret ver majd. Az ellenfél teljes diszkvalifikálása - mintha egyáltalán nem lenne legitim helye a politikai térben - ellentmond a demokrácia alaplogikájának, amely szerint a másik felet legitimnek fogadom el. Nem kell szeretnem, nem kell rajonganom érte, de ez még nem ok a haragra, sem a gyűlöletre. Az ilyen vad érzelmek elsősorban azt károsítják, aki hordozza, aki elveszíti a józan ítélőképességét. Az ilyen túlfeszült embereknek elég egy kis provokáció, és „felforr” bennük valami.
A kompromisszumkeresésnél egyszerűbb az ellenségkeresés…
Inkább azt mondanám, hogy a gondolkodásnál egyszerűbb utat engedni a nyers érzelmeknek. Ez a gondolkodás hiánya, és bizonyos értelemben neveletlenség kérdése is. Civilizált körülmények között az „ember” ott kezdődik, hogy uralkodik a saját ösztönein és érzelmein. Ez nem elfojtás, hanem normális viselkedés. Elég megnézni, hogyan közlekedünk, hogyan állunk sorba, hogyan viszonyulunk egymáshoz a buszon vagy a metrón. A legkisebb dolgokban is ott a feszültség, az agresszív gesztus, a bocsánatkérés hiánya. Erre pakol rá a politika, amikor a másik oldalt „poloskának”, „hazaárulónak”, „bérencnek” nevezi. Ilyenkor az emberek egy része felhatalmazást érez arra, hogy ő is így beszéljen, így viselkedjen a piacon, a tömegközlekedésben vagy egy kampánystandnál. Ha az ország első, második, harmadik embere így beszél, akkor „nekem is szabad” – gondolják.
Nem volna szükség intézményi korlátokra? Átlátható kampányfinanszírozásra, független médiaszabályozásra, erős sajtóetikai normákra? Talán akkor mindez nem fajulna idáig.
Ezek fontosak, de szerintem az első a mintaadás. Láttam én már magyar politikust, aki egy rendezvényen leállította a saját tábora skandálását, amikor az ellenfelét bántó jelszót kezdtek kiabálni, és azt mondta: „Mi nem ilyenek akarunk lenni, mi a nemzetet egységben szeretnénk látni.” A maihoz hasonlóan feszült politikai klímában nagyon helyénvaló egy ilyen gesztus. Az ellenfél dehumanizálása, amikor már nem is „másik emberként”, hanem valami kártevő, poloskaszerű lényként beszélnek róla, minden határt átlép. A párthovatartozás végső soron hitkérdés, az emberek ugyanúgy hisznek valamilyen politikai pártban, mint ahogyan különböző felekezetekhez is tartoznak. Ahogy egy református nem nézi le pusztán ezért a katolikust vagy a zsidó vallású embert, ugyanúgy tiszteletben kellene tartani a másik politikai kötődését is.
Ha ennyire beleivódott a politikai kultúránkba a gyűlölet, mennyi idő alatt lehet ebből kigyógyulni?
Nem gondolom, hogy egyetlen 16 éves kormányzati ciklus „rontotta meg” a magyar társadalmat. Az erkölcsök és ízlések nem változnak ilyen gyorsan, a romlás jelei korábban is megvoltak. Az viszont ártott, hogy hosszú időn át nem volt valódi mintaadó magatartás.
A kiút? Az erények gyakorlása. Ezek nem velünk születnek, tanulni és gyakorolni kell őket. Ebben a családnak, az iskolának, minden tudatformáló intézménynek, és igen, a politikának is, nagy szerepe van - kormányon és ellenzékben egyaránt.
A KlikkTV Na csuma! című műsorának 2026. február 15-i adása:
