A riogatás önmagában nem döntheti el a választásokat
A Fidesznek a családtámogatások köré épülő félelemkeltő kampánya szervesen illeszkedik a kormány elmúlt másfél évtizedes kommunikációs stratégiájába, amely mindig kijelölt valamilyen fenyegetést, és ehhez kötötte saját hatalmon maradásának szükségességét – mondta a Hírklikknek Kovács János politikai elemző. A riogatás logikája nem új. A Fidesz az utóbbi évtizedben rendszeresen épített olyan félelmekre, amelyekben a migrációtól a háborúig, a rezsicsökkentés eltörlésétől a „brüsszeli megszorításokig” mindig volt egy külső vagy belső ellenség, aki és amely „el akar venni” valamit a magyaroktól. Így a megszorítások, a rezsicsökkentés eltörlése vagy a „brüsszeli beavatkozás” után most a Tisza pártból próbálnak ellenségképet formálni, és azt állítani, hogy kormányra kerülésük esetén „elveszik” mindazt, amit a családtámogatási rendszerben 2010 óta felépítettek.
Amikor a kormány a Tisza Pártot a családtámogatások esetleges „megvágásával” igyekszik kedvezőtlenebb színben beállítani, akkor az ellenzéki pártot egy kalap alá hozza azzal az általános adóemelési, megszorítási narratívával, amellyel a korábbi baloldali kormányok és a Bokros-csomag megszorító intézkedéseire emlékeztet. Kovács János szerint egyértelmű: a választói emlékezetben rögzült félelmeket akarják újra aktiválni. Ennek a kommunikációnak kettős célja van, egyrészt a bizonytalan szavazókat abba az irányba terelni, hogy a „már ismert” kormányzati erőt válasszák a bizonytalannak beállított ellenzékkel szemben, másrészt a kormánypárti tábort megerősíteni abban a hitben, hogy ha a Fidesz nem tud újrázni, akkor az eddig elért eredmények mind elvesznek.
Az elemző emlékeztetett rá, a Fidesz családpolitikájának kulcsa, hogy hosszú ideje következetesen „családbarát kormányként” mutatja be magát, amit érdemi intézkedések sorával igyekezett alátámasztani. A CSOK-ot, a babaváró hitelt és a családi adókedvezmények rendszerét említette olyan programként, amelyekre a kormány hivatkozhat, amikor azt állítja, hogy „történelmi léptékben is sokat tett a családokért”. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy ezeknek a programoknak az értékelése vegyes, miközben ténylegesen segíthettek fiatal pároknak első lakáshoz jutni, közben közgazdasági értelemben hozzájárulhattak az ingatlanárak emelkedéséhez is. A fideszes „családbarátság” kritikusai szerint ezek az intézkedések elsősorban a módosabb, középosztálybeli és felső-középosztálybeli családoknak kedveztek.
Az ellenzéki oldal ritkán vállalta nyíltan azt az álláspontot, hogy ezeket a támogatásokat meg kellene szüntetni vagy kivezetni. Kovács János szerint ezt nem is lehetett volna elvárni, mert politikailag eleve vállalhatatlan volna. Az ellenzéki oldal pártjai inkább azt hangsúlyozták, hogy a jelenlegi rendszer nem elég kiterjedt, nem veszi kellően figyelembe a jövedelmi viszonyokat, a szociális státuszt, és hogy az adórendszeren keresztüli kedvezmények gyengítik a rászorultsági elvet.
Kovács szerint a vitának van egy mélyebb, filozófiai dimenziója is. Az állam szempontjából a gyermek „közjószág”, ezért teljesen legitim törekvésnek tartja, hogy a kormány családpolitikai eszközökkel próbálja ösztönözni a nemzet fennmaradásához elengedhetetlen számú gyermek születését. Úgy fogalmazott, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a családok támogatásának csak egyféle módja lehetne. Történhet baloldali, rászorultsági logika mentén, ahol a szociális helyzet és az egyszülős, nehéz sorban élő családok erősebb támogatása a fő szempont; vagy történhet jobboldali szempontok szerint, amikor az adórendszeren keresztül nyújtott kedvezmények adják a súlypontot, s a kormány így szükségszerűen a jobb jövedelmi helyzetűeket hozza előnybe. A Fidesz családpolitikáját ez utóbbihoz sorolta.
Mennyire mondhatók „sikersztorinak” az elmúlt másfél évtized intézkedései? A bírálók ilyenkor az ország romló demográfiai mutatóira hivatkoznak, azt hozzák fel, hogy minden erőfeszítés ellenére azok nem javultak látványosan, sőt, mára a termékenységi ráta 1,2 körüli értékre esett vissza, ami sok évtizedes mélypont. Anélkül, hogy minősítené ezt a vitát, Kovács János is azon az állásponton van, hogy ennyi idő után – a Fidesz 2010 óta kormányoz – a születési adatokban már látszania kellene valamiféle stabil, pozitív elmozdulásnak. Ez kétségtelenül elmaradt, de mentségül szolgálhatnak az egymást követő válságok, az infláció, a reálkeresetek csökkenése, a biztonságérzet romlása, amit figyelembe kell venni, mert érthetően visszafogta a gyermekvállalási kedvet. Az is tény – mondta az elemző –, hogy az elmúlt években nagyon sok fiatal ideiglenesen vagy tartósan elhagyta az országot, rengeteg magyar gyerek már külföldön született meg.
Kovács János arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyar háztartások jelentős része ma is óvatos fogyasztói magatartást követ. A fogyasztói bizalmi index ugyan javuló tendenciát mutatott az utóbbi időben, de még mindig negatív tartományban van, ami azt jelzi, hogy a családok nagy része nem érzi elég stabilnak az anyagi helyzetét ahhoz, hogy nagyobb kiadásokba – például gyermekvállalásba – bátran belevágjon. Úgy fogalmazott, hiába remélték többször is, hogy a fogyasztás majd húzza a gazdaságot, ez rendre elmaradt, és nemcsak a kormány várakozásaihoz képest, hanem régiós összevetésben is gyengébben teljesített a magyar belső kereslet. Szerinte ez az általános bizonytalanság az egyik magyarázata annak, hogy a kormány 2026-ban számít a riogatás sikerére, a választók biztonság iránti vágyát erősebbnek tartja. Azt az érzést erősíti az emberekben, hogy jobb a már ismert rossz, mint az ismeretlen, bizonytalan ígéret.
Kikre lehetnek hatással és kikre nem a manipulált, félelmekre építő narratívák? Kovács János úgy vélekedett, hogy az ilyen típusú üzenetek elsősorban azoknál lehetnek eredményesek, akik eddig is szimpatizáltak a kormány politikájával, vagy legalábbis hasznosnak tartották a családtámogatási programokat. E csoportot „jövedelmi középnek” tekinti, mivel szociológiai értelemben a magyar középosztály nagyon szűk, ide az olyan háztartások tartoznak, amelyeknek van mit veszíteniük, ténylegesen profitáltak többek között a babaváróból, az adókedvezményekből vagy a lakástámogatásokból. A magasabb iskolázottság önmagában képes tompítani a félelemkeltő kampány hatását, azok, akik képzettebbek, gyakran kritikusabban viszonyulnak a kormányzati kommunikációhoz, és kevésbé hajlamosak elhinni a támogatások teljes megszüntetéséről szóló, végletes állításokat. Nem lehet kizárni, lehetnek olyan választók is, akik csak mérsékelten tudtak élni a családtámogatási eszközökkel, mégis fontosnak tartják, hogy ezek „napirenden vannak”, és számukra érzelmileg is megfogható a fenyegetés, ha mindez megszűnhet.
Az ellenzéki meggyőződésű szavazókra ennek a kommunikációnak lényegében nincs hatása. Egyrészt nem hisznek a kormány állításainak, másrészt még akkor sem tekintik elég erős érvnek a családtámogatások esetleges átalakítását vagy szűkítését, ha elgondolkodnak rajta, mennyi lehet az ijesztgetés valóságtartalma. Ezeknél a csoportoknál a politikai identitás és az általános kormánykritika jóval erősebb, mint az a félelem, hogy bizonyos támogatások átalakítása őket személyesen hátrányosan érintheti, ez önmagában nem változtatja meg a szavazói preferenciáikat.
Összegzésként Kovács János úgy gondolja, a családtámogatások köré épített félelemkeltés önmagában nem döntheti el a választást, csupán egy fontos eleme annak a szélesebb kormányzati narratívának, amely szerint kormányváltás esetén „összedől a világ”, megszorítás jön, és a 2010 óta bevezetett transzferek, kedvezmények, támogatások mind veszélybe kerülnek. A stratégia szerinte elsősorban a kormánypárti tábor konszolidálását és a bizonytalanok egy részének a „megszokott akol” felé terelését szolgálja, de önmagában ez kevés lehet új szavazók tömeges megnyerésére.
