Jobbágyként akarunk élni
Elegem van, mondja a barátom, befejeztem. Nem nézek több hírműsort, nem érdekelnek a politikai elemzések, megmaradok a jól bevált netflixes sorozatoknál. Pedig a barátom, mondhatni, közszereplő, ő maga is részese elemző műsoroknak, de mint mondja, kiszáll. Ki, mert nem tudtunk, nem tudunk mit mondani a társadalom nagyobbik részének; rossz úton jártunk és nem is látszik, hogy egyhamar megtaláljuk a megfelelő irányt.
Beszéltünk az embereknek jogállamiságról, mélyállamról, Európai Unióról, Putyinról, meg persze folyamatosan Orbánról, de egyszer sem találtuk el, mi az, ami valójában érdekli őket. Még hogy jogállamság; vagy nem is tudja, mi az, vagy nem is nagyon érdekli. Hogy mi az, ami érdekli: hogy legyen közmunka, meglegyen az a kevés pénz, amit a Fidesz biztosított számára, ráadásul ezért még nem is kellett olyan nagyon megdolgoznia. Nem vettük észre, hogy a Fidesz az elmúlt tizenkét évben klasszikus feudális viszonyokat alakított ki a vidéken; hatalmába kerítette a polgármestereket, a helyi munkaadókat, semmiben nem különbözött a rendszer a hajdani földesúr-jobbágy viszonyoktól. Nekünk, így a barátom, fogalmunk sem – és ötletünk sem – volt arra, miként szakítsuk szét ezt a szövetet, ráadásul észre sem vettük, hogy szét kellene szakítani, így aztán annak mikéntjére sem volt gondolatunk.
A barátom egyébként jól ismeri a gazdasági folyamatokat, valamennyire ismeri a vidéket, alapítványt is működtet, hogy munkát kapjanak a szegények, a leszakadtak. És mégis: még az ő alkalmazottja is leszavazott a Fideszre, egészen pontosan Orbán Viktorra. Egy sor olyan történetet tud, ahol funkcionális analfabéták adták a voksukat – mások segítségével – Orbánékra; egyszerűen megmondták nekik – mondjuk így: a helyi földesurak –, hogy kire kell szavazni. Mert ha nem azt teszik, könnyen elveszíthetnek mindent, ők meg a családjuk is.
Hát így. Hát így állunk két héttel a választások után. Más ez a helyzet, mint évekkel ezelőtt, amikor azon csodálkoztunk, miként nyerhetett a Fidesz újra, mikor akikkel találkoztunk, mind azt mondták, hogy ők bizony az ellenzékre szavaztak. Most nincs ilyen. Inkább azzal találkozunk, amit a barátom is hangsúlyoz: az elkötelezett baloldaliak totális tanácstalanságával. Hogy tényleg csak végignéztük, ahogy Orbán az elmúlt tizenkét évben a társadalom zömét maga alá rendelte, egyszerűen nem volt a településeken olyan emberünk, aki ott élve meg tudta volna szólítani, meg tudta volna szervezni a lakosokat, akiknek többet is tudtak volna mondani, hogy Magyarországon megszűnt a jogállam. „Mi dolgom nekem evvel” – tették volna fel a kérdést, ha kialakult volna egyáltalán párbeszéd, de nem alakult ki. Orbán, igen, már a kilencvenes évek közepe óta építkezett, igyekezett kialakítani a függőségi viszonyokat, szoktatta hozzá a „hűbéreseket”, hogy megtanulják – amit történelmileg és családilag is tudtak –, kit kell szolgálniuk, kinek a kérését kell teljesíteniük. A baloldali emberek – gondolkodók – kikoptak a vidékről; azt hallják, amit a helyi és az országos hatalom közvetít nekik. Azt hallják, hogy csak Orbántól fognak munkát kapni, csak ő tudja biztosítani a gyermekeik jövőjét. Ezt mondja nekik a „földesúr”, és ezt a tévé, meg a rádió. Ráadásul ez a háború külön kockázat: elviszik a gyerekeiket harcolni, egy másik országba, amelyhez nekünk – Orbán megmondta – semmi közünk. Ezek az emberek elhitték azt is, hogy a járványt jól kezelte a kormány, nekik ezt mondták, igaz, meghalt a szomszéd, rosszabb esetben a papa a családból, de hát neki balszerencséje volt, meg amúgy is beteg volt, szóval hozzájuk csak az jutott el, hogy a kormány mindent megtett, mindenkit megmentett, akit lehetett. Még azt is látták, hogy Orbán maga, személyesen járt el, hogy nekik ne legyen bajuk. Vagyis: rendben van itt az egészségügy, meg az iskola is, végső soron a gyerekek már megtanulnak írni-olvasni, jut pénz a tévére, meg a mobiltelefonra, mi más kell?
Nagyjából idáig jutunk a barátommal a beszélgetésben, amelynek végére csak megerősödik benne a kezdeti állítása: elege van. És nem fogadja el az érvemet: ha így gondolkodik, akkor esélyünk sincs a változásra, a változtatásra. Nincs, válaszolja, az én életemben már nincs. A baloldalnak mindent elölről kell kezdeni, megtalálni hozzá a partnereket, a vállalkozókat, akik hajlandók és képesek is azt a bizonyos szövetet szétszakítani .Ehhez azonban azt is el kell érni, hogy tudatosuljon az emberekben: jobb szabadon élni, mint jobbágyként.
A mai Magyarországon, a sokaság így hiszi, jobbágyként jobban boldogul; ez az ő szabadsága.
