Júniusi ébredések

Mindennek a belátásához elegendő talán egy futó pillantást vetnünk a júniusi gazdasági folyamatok legtöbbet emlegetett jelenségeire. Az inflációra, az árstopra, a különadókra, a jövő évi költségvetési elképzelésekre, valamit a négyszáz forintot is elérő árfolyamra. E terjedelmi keretek között legfeljebb egy-két összetevő sorsának alakulását tudjuk szemügyre venni.

További részletek itt, itt, itt, itt, itt és itt.

Egy hosszabb kitérő az áremelkedésekre, mint politikai problémára

Ma már világos, hogy az infláció tartós jelenség lesz és aligha akadhat e hazában olyan család, vállalkozás, kis és nagyüzem, amelynek ne kellene számolnia akár a több évre is elhúzódó áremelkedésekkel. Júniusban egy-két napra közéleti sokkot váltott ki a két számjegyű infláció hivatalos közlése, ám ezt az egyszeri kellemetlen élményt is háttérbe szoríthatta némely olyan összefüggés, amelynek súlya jóval nagyobb, mint az egyszeri kellemetlenség érzése.

• A közvélemény jelentékeny része azon háborgott, hogy a mindennapi vásárlásokban és fogyasztásban tapasztalható áremelkedést a hivatalosan beismert inflációnál jóval nagyobb mértékűnek érezni, s ebben van is némi igazság. Az élelmiszerárak és a mindennapos szolgáltatások körében ugyanis valóban sokkal erőteljesebb az árdrágulás, és e tapasztalat meglehetősen nagy tömegekből hívja elő azt a fajta „történelmi emléket”, miszerint a mindenkori kormány átveri az embereket az inflációs adatok szépítgetésével. További részletek.
• E gyanakvásra főként azért érdemes nagyobb figyelmet fordítani, mert a választásokat megelőző időszak példátlan méretű jövedelem-kiáramlásának vélt politikai hasznát éppen ez az élmény foszlathatja szerteszét. A sok-sok béremelés, egyszeri jutalom és kedvezmény, adó-visszatérítés és egyebek fölötti öröm ma már a múlté, mert a többség csak arra emlékezhet, hogy e pluszjövedelmeket azóta már régen felemésztette a megállíthatatlanul növekvő infláció. További részletek itt, itt, itt és itt.
• Mindebből a kormány – ha késve is, de – levonta azt a következtetést, hogy a többség előbb-utóbb ezekért a kabinetet fogja hibáztatni. E hatások gyengítésére egyelőre kettős játékot kezdett folytatni. Egyfelől óriási médianyomással elkezdték a „háborús infláció” kifejezést sulykolni, amellyel közvetett módon is igyekeznek elhárítani az eddig követett gazdaságpolitika inflációt erősítő szerepének beismerését. A háború és az inflációs jelenségek összekapcsolhatósága amúgy természetes élménye lehet mindenkinek, hiszen a nagy áremelések mindennapos mivolta valóban e tavaszon válhatott tömegessé. S arra is bizton lehet számítani, hogy a lakosság egészen elenyésző hányada lesz képes a gazdasági összefüggésekről legalább egy év fejleményeit is átfogó módon gondolkodni. A másik kormányzati megoldás a korábban bevezetett árstopok jelentőségének megállás nélküli felértékelése. Június közepén megint maga a kormányfő jelentette be személyesen azt a jó hírt, miszerint meghosszabbítja a korábbi árbefagyasztásokat, majd a következő napoktól kezdve, a hírekben ezerszer lehetett hallani, hogy ezen intézkedések NÉLKÜL hány százalékkal lenne magasabb az infláció… Hogy világosan is értsük: nem azt hallhatták minden nap, hogy MENNYI is az infláció, hanem AZT, hogy a kormány lépései NÉLKÜL mekkora lenne? (Abba a problémakörbe ezúttal bele se mernék bonyolódni, hogy a hangoztatott virtuális szám valóban annyi-e, mint amennyiről beszélnek, mert a lényeg nem is ez, hanem az a fajta elkötelezett vakhit, hogy az infláció ellen is lehetséges kommunikációs eszközökkel eredményesen harcolni…)
• S végül egy bekezdés erejéig feltétlenül utalnunk kell arra is, hogy a háborúnak valóban óriási szerepe lehet az infláció megerősödésében, s ezt ma már az egész világgazdaságban is érzékelni lehet. Ám az igazság az, hogy e globális hatásoknak a hazai árakra majd csak később lesz igazán erőteljes hatásuk, s ma még azt sem tudjuk pontosan előre jelezni, hogy mely árucsoportokban. Minél tovább tart a háború, annál többet fog fizetni érte a világgazdaság egésze – így a magyar is. 

Azért, mi töretlenül optimisták maradunk…

Ilyen körülmények között kifejezetten derűlátó az a megoldás, hogy hazánk kormánya ezen a nyáron is benyújtotta és a hónap végén meg is vitattatta a parlamenttel a jövő évi költségvetést. Egy olyan év derekán, amikor még a legfontosabb adatok alakulását is a legteljesebb homály fedi. Egy olyan év kellős közepén, amikor a hazai gazdaság legfontosabb jelzőszámainak változásai még az új kormány tagjainak is hetente okoznak meglepetéseket. Egy olyan évben számolnak 2023-ra 377 forintos árfolyammal, amikor az euró ára éppen a javaslat benyújtásakor is elérte a 400 forintot. 

További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.

És számolnak 2023-ra öt százalék körüli inflációval, amikor az idei évi is ennek inkább a duplája lesz. Nem is merülnénk el a részletekben, inkább azon érdemes töprengeni: mi értelme lehet ennek a töretlen derűlátásnak? Természetesen kézenfekvő magyarázat lehet az a szándék, hogy a növekvő nehézségek közepette is szükséges a lakosságot megnyugtatni: „Ugyan mostanában éppen a nehézségek növekednek, de majd egy-két év múlva minden jobbra fordul.” S miért fordulna jobbra? Azért, mert „mi kormányozzuk az országot, s az elmúlt tizenkét évben is sikert sikerre halmoztunk.” 

További részletek itt, itt és itt.

A dicső Múltra való visszautalgatásnak viszont rendre akad egy Achilles-sarka. Mégpedig, hogy ennek az elmúlt évtizednek a „sikereit” mindenekelőtt az uniós források finanszírozták, ám a kormányzati önünneplésekben erről legfeljebb negatív összefüggésekben szokás megemlékezni. Ennek ellenére, a jövő évi optimista kilátásokat a kormány már most úgy fogalmazza meg, hogy eleve feltételezi az uniós források további felhasználhatóságát. A mögöttünk hagyott hónap külpolitikai fejleményeinek ismeretében azonban nem ártana némi óvatosság, mert az idei események láncolatát látva, mintha egyre kevésbé látnánk megalapozottnak ezeket a várakozásokat. Kételyeink pontosabb megértéséhez érdemes egy rövidebb kitérőt tennünk.

Függetlenségi harcok – júniusban is

A külpolitikai eseményeket és kihívásokat továbbra is az a háború határozza meg, ami közvetlenül a szomszédságunkban zajlik, és már több mint száz napja tart anélkül, hogy láthatnánk a befejeződését. E végtelenül bonyolult és nehezen áttekinthető problémahalmazból e legutóbbi hónap kapcsán három összefüggést vélünk részletesebben is megemlítendőnek. 

• A februári kezdetek óta egyre világosabb, hogy ez a háború a globális nemzetközi viszonyok alakulásában létrehozott egy olyan tartós törésvonalat, amely minden európai ország számára illeszkedési, helyezkedési kényszereket teremtett. Ennek részeként az orosz agresszorral szembeni fellépés az újabb és újabb szankciók megteremtésével együtt járó uniós együttműködés kényszerkereteit is kialakította. Ennek a keretei közé a magyar kormány képes a legkevésbé beilleszkedni. A hónap bohózata – és a magyar külpolitika újabb, igen súlyos presztízsvesztesége – volt, amikor Magyarország az újabb szankciókat egy rövid időre egy egészen nevetséges és igen átlátszó ürüggyel próbálta meggátolni. (Kiálltunk a vallásszabadság gyakorlása mellett egy olyan személy – Kirill pátriárkáról volt szó…- és olyan ügy védelmében, amelyben a szánalmas ügynökszerepünk a napnál is világosabban derülhetett ki.) További részletek.
• Két héttel később pedig a régóta húzódó, úgynevezett „globális minimumadó” ügyében kerülhettünk újfent a nemzetközi média címlapjaira, és megint elmondható, hogy meglehetősen átlátszó és kevéssé védhető érvekkel megtámogatott módon. Ugyanis nem annyira az érveink átlátszó mivolta kelthetett feltűnést, hanem maga az a gesztus, amivel megpróbáltuk megakadályozni egy hosszadalmas nemzetközi egyeztetés végső formába öntésének és elfogadásának folyamatát. Magyarán, megint sikerült azt a fajta szerepfelfogást tanúsítanunk, miszerint a mi hazánk bármikor és bármilyen áron… kész az európai együttműködés megakadályozására. További részletek. 
• Mindezzel párhuzamosan zajlik a brüsszeli pénzek megszerzéséért vívott magyar diplomáciai erőfeszítés, amelynek a tétje a mi számunkra ezerszer nagyobb, mint a brüsszeli tárgyaló feleké. E mérkőzés szövevényes részleteit e keretek között aligha lehetséges ismertetni, csupán annyit jegyzenénk meg, hogy a kilátásba helyezett összeg nagysága a magyar költségvetés számára létfontosságú, és az a megérzésünk, hogy a végtelen viták végén engedni kényszerülünk. További részletek itt és itt.
• A magyar kormány – élén a kormányfővel – viszont továbbra is járja a szokásos pávatáncát. Június utolsó napjaiban úgy tűnik, mintha az orosz/ukrán-konfliktus kapcsán hajlandóak lennénk beállni az összeurópai kórusba, és több gesztust is tettünk annak érdekében, hogy világossá tegyük: tudjuk, ki az agresszor… Másfelől viszont nem adjuk fel függetlenségi harcaink alapjait sem. Sőt, a magyar parlament június utolsó hetében megtárgyalt és útjára bocsájtott egy olyan elképzelés-vázlatot, amely az egész uniós együttműködési keretrendszert új alapokra helyezné. Magyar alapokra. Ez az egész lépés valami páratlanul félresikeredett és súlyos szereptévesztésről tanúskodó ötletnek látszik. Szeretnénk alapjaiban megreformálni azt az összeurópai együttműködést és intézményrendszert, amelyhez az elmúlt évtizedben a legkevésbé sem sikerült alkalmazkodnunk. Sovány vigasz, de azért reménykeltő, hogy minden kormányzati szélhámoskodás ellenére, a hazai közvélemény döntő többsége továbbra is unió- és Európa-párti maradt. Mint volt eddig is.

Bizakodva várhatjuk a minden korábbinál forróbbnak ígérkező nyarat…

További részletek itt, itt, itt és itt.