Kaiser Ferenc: az USA nem hagyhatja magára Ukrajnát, és nem is fogja

A médiában egymásnak ellentmondó hírek keringenek arról, miként is áll az orosz-ukrán háború. Egyik platformon ukrán előretörésről olvasni, a másikon pedig orosz stratégiai területszerzésről. Lehetséges eligazodni a háborús hírek tengerében, hogy miként is állnak most az erőviszonyok? 

A front egyes szakaszain az oroszok vannak támadásban, más szakaszain pedig az ukránok, és mind a két félre igaz, hogy nagyon nehezen és igen kevés teret nyernek. Mindkét fél a számára fontos célpontokat igyekszik támadni. Az oroszok az egyik fő hadászati célja, hogy teljes terjedelmében el tudják foglalni Donyeck és Luhanszk oblasztot, azaz a két legkeletibb ukrán megyét, majd Oroszországhoz tudják csatolni. Az ellenőrzés azonban egyik esetében sem 100 százalékos. Ezeken a területeken az oroszok támadnak inkább. Bár Bahmut térségében van egy most már lecsengőfélben lévő ukrán ellentámadás. A déli frontvonalon, Zaporizzsja megyében az egykori Nova Kahovka-i tározótól keletre fekvő területeken főleg Robotine térségében pedig már hónapok óta főleg az ukránok próbálnak meg mérsékelt sikerrel előretörni. Mindkét fél elég nehézkesen támad, viszont nagyon sikeresen védekezik a jól előkészített, kiépített védelmi vonalakon.

Eltekintve a tragédiát jelentő súlyos veszteségektől, lehetséges azt mondani, hogy ez így egy türelemjátékká alakult át, hogy majd ki rántja el előbb a kormányt? Kinek kedvez az idő?

Mindkét fél valamilyen szempontból nyerni akar. Az ukránok relatíve gyorsan is. Oroszországot viszont nem sürgeti annyira az idő. Az ukránoknak a saját területükön zajlik a háború, az ukrán infrastruktúra pusztul, azt bombázzák az oroszok. Bár a nyugat által átadott légvédelem a támadó orosz robotrepülőgépek, drónok és ballisztikus rakéták jelentős részét „leszedi”, de azért még mindig elég sok támadóeszköz célba talál. Az ukrán termőföldeket lepik el az aknák és a fel nem robbant lőszerek. Moszkva tehát sokkal inkább ráér, mint Kijev. Ukrajna szeretne előbb győzni, de nem tud. Innentől kezdve, tényleg egyfajta türelemjáték is, hogy ki bírja tovább. Ukrajna esetében elmondható, hogy a konfliktus kezdetén a 42 milliós népességből legalább 8 millióan elmenekültek. Folyamatosan fegyverben tart az ország nagyjából 700 ezer embert. Ráadásul – bár pontos adatokat nem tudunk, mert egyik fél információit sem hisszük el, ugyanis a saját veszteségről irreálisan alacsony számokat közölnek, a másik oldal esetében pedig hihetetlenül magasakat – a halottak és a súlyos sebesültek száma legalább 150 ezer főre tehető az ukrán oldalon, de akár még a 200 ezret is meghaladhatja. Az oroszok veszteségei ugyan valamivel magasabbak, de ők 3,5-szer annyian voltak a konfliktus kezdetén. Az Oroszországi Föderáció népessége 141,5-142 millió fő volt tavaly februárban. Valóban olybá tűnik, hogy az idő inkább az oroszoknak dolgozik.

Mi a helyzet az orosz hátországban? Az életek feláldozásán túl, milyen veszteségekkel kell számolni az ő részükről?

A nyugati büntető szankciók és a háborús igénybevétel miatt az orosz gazdaság nagyon komoly problémákkal küzd. Ugyan – főleg a nagyvárosokban – minden nyugati árucikk is beszerezhető, de jóval magasabb áron, mint a háború előtt, mert kerülőúton, lényegében állami szintű csempészettel jutnak az üzletek polcaira. Moszkva geopolitikailag egy sor, számára fontos területről kiszorult, kiszorul. Ha nem gyengült volna meg ennyire a föderáció, akkor Azerbajdzsán aligha vette volna a bátorságot, hogy lerohanja Hegyi Karabah-ot, amibe még az is belefért, hogy öt vagy hat orosz katonát, úgymond „békefenntartót” megöljenek az akció közben. Moszkva ezt lábhoz tett fegyverrel nézte végig, mert nem tehetett mást. Ezzel párhuzamosan pedig a közép-ázsiai térségben, Kazahsztánban, Türkmenisztánban, Üzbegisztánban vagy Tádzsikisztánban Kína szépen lassan szorítja ki az oroszokat. Moszkva mindent megtesz azért, hogy a Nyugatot távoltartsa Ukrajnától, és ebbéli erőfeszítése közepette gyakorlatilag maga ágyazott meg annak, hogy Közép-Ázsiában Kína éppen az ő rovására terjeszkedjen. Ezt pedig az orosz értelmiség, a középosztály éppúgy látja, mint a nyugati elemzők.

Ezzel kapcsolatos hír volt a napokban, hogy Németországban járva, Kazahsztán elnöke kijelentette, nem segíti Oroszországot a szankciók kikerülésében. A német kancellár ráadásul a kazah vezetőn túl, más közép-ázsiai országok képviselőit is vendégül látta. Mi a jelentősége ennek a találkozónak?

Tokajev elnök úr mindig tudja, hogy mikor mit kell mondani. Ez a térség lényegében üllő és kalapács között van. Az egyik oldalon még ha Ukrajnában kicsit „beégett is”, de egy katonailag még erős, politikailag agresszív és autoriter Oroszország, a másik oldalról, kelet felől pedig egy nagyon erős gazdaságú, egyre erősebb haderejű és szintén tekintélyuralmi berendezkedésű Kína van. S mindkettő atomhatalom is. „Szerencse a szerencsétlenségben”, hogy a térség összes állama maga is autoriter. A közös demokratikus értékek alapján – ironikusan fogalmazva – könnyebben találnak szót egymással. Összességében nem nagyon van kitörési lehetőségük. Déli irányban pedig ott van Pakisztán, Afganisztán és Irán… A térség országainak nem nagyon van arra lehetőségük, hogy jobban függetlenedni tudjanak Moszkvától és Kínától. Pici balanszírozási kísérlet lehetett ez Kazahsztán részéről, igyekeznek Nyugaton is kapcsolatokat építeni, de én nem gondolnám, hogy Kazahsztán hirtelen látványosan egy nyugatbarát állam lenne. Arról nem is beszélve, hogy ahhoz egy demokráciát kellene kialakítani, márpedig Kazahsztán, mióta szétesett a Szovjetunió, sosem volt, nemhogy igazi, hanem még félig-meddig demokrácia sem. Egy egyszemélyi uralomról beszélünk ott is. Ez önmagában  korlátozza a NATO-hoz vagy az EU-hoz közeledés lehetőségét.

Másik fontos hír volt a napokban, hogy míg az EU külügyminiszterei Kijevben találkoztak, addig Joe Biden magyarázkodni kényszerült, mert a költségvetést csak úgy tudta elfogadtatni, hogy abból kikerült az Ukrajnának szánt támogatás. Előfordulhat az, hogy az Európai Unió magára marad az Ukrajna melletti kiállásban?

Biztosan nem. Nyilván Európának is érdeke az, hogy Oroszország gyengüljön. Nyilván Európának is fontos, hogy Moszkva ne tudja elfoglalni Ukrajnát, hogy ne terjeszkedjen az „orosz birodalom”, mert akkor jöhetne Moldva, és utána akár NATO-tagállamra is szemet vethetne az „orosz medve”. Putyin maga is gyakran szokta hangoztatni azt az érvet, hogy azoknak a területenek, amelyekért orosz vér hullott, vissza kell kerülniük Oroszországhoz, azaz ami egykor a miénk volt, az mindig a miénk lesz. Az Egyesült Államoknak viszont komolyabb érdekei fűződnek ennek a konfliktusnak az uralásához. Európa csak Európát nézi. Az USA globálisan gondolkodik. Ha Oroszországnak engedjük Ukrajnát, akkor Kínának engednünk kell Tajvant. Vagy Iránnak engednünk kell, hogy Irak síita lakta területeit „felszabadítsa”. Egy nagyon veszélyes precedens teremtődne, ha Oroszországnak hagynánk, hogy fegyveres erővel annektáljon területeket, szuverén államokat csonkítson meg, vagy akár foglaljon el teljesen. A támogatások leállása szinte biztosan azzal járna, hogy Moszkva katonailag egész Ukrajna területét megszállná. Ez milliós migrációs áradatot indítana el azon felül, ami eddig elindult. Ha Bucsára, vagy Mariupolra gondolok, az ukránok – pláne, hogy eddig nagyon sikeresen védekeztek – nem számíthatnak az oroszok jóindulatára. Hasonló dolog zajlott le Hegyi Karabah-ban, amit egynapos villámháborúban kvázi megszerzett Azerbajdzsán, és jelen állás szerint az ott élő több mint százezer örmény mind el fog onnan menekülni. A döntő többségük már el is hagyta a területet. A posztszovjet térség nagy részében sajnos teljesen bevett megoldás a problémák kezelésére az etnikai tisztogatás. 

Nem hagyhatja a jelenlegi nemzetközi rendszer, hogy Ukrajna elbukjon, mert akkor Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea, azaz az autoriter rezsimek könnyen úgy érezhetik, hogy visszatérhetnek a 19. századi birodalomépítő politikához, mindegy, hogy éppen milyen ideológiai mázzal leöntve – legyen az mondjuk kommunizmus –, mert akkor vége-hossza nem lenne a konfliktusoknak. Ez pedig Ázsia hatalmainak sem érdeke. Nyilván nem annyira érinti őket, mint az európai országokat, de azért Japán és Dél-Korea is támogatja Ukrajnát. Ha fegyverrel, direkt módon nem is, de például a Dél-Koreából Lengyelországba érkező rendkívül korszerű fegyverek rendszeresítése után felszabaduló régebbi nehéz technikát, harckocsikat, önjáró lövegeket és így tovább, Varsó folyamatosan adja át Kijevnek. Félreértés ne essék, az, hogy az USA-ban a jövő évi választási kampányra készülve csak úgy tudtak megegyezni a költségvetésről, hogy nem tették be az Ukrajnának folyósítandó támogatásokat, az nem azt jelenti, hogy Ukrajna nem fog támogatásokat kapni. Csak egy kicsit más úton oldják meg. Mert az USA-nak a globális hatalmi egyensúly fenntartása szempontjából legalább olyan fontos, sőt megkockáztatom, még fontosabb, mint Európának, hogy Oroszország ne nyerje meg ezt a háborút.

Azt mondják a szakértők, hogy a háború csak szárazföldön dőlhet el. Ott viszont beálltak a frontvonalak. Remélhetünk-e így egyáltalán béketárgyalásokat? Mire számíthatunk a közeljövőben?

Semmi jóra. Nemrég maga Szergej Kuzsugetovics Sojgu orosz védelmi miniszter jelentette be nagy nyilvánosság előtt, hogy ez az úgynevezett „különleges katonai hadművelet” (mert az oroszok kínosan kerülik a háború kifejezés használatát) legalább 2025-ig tartani fog. A legtöbb előrejelzés azt mondja, hogy csökkenő intenzitással ugyan, de ez a háború még évekig is eltarthat. Az orosz hatalmi elit, felső vezetés és személyesen Putyin elnök bármikor abbahagyhatná a háborút. Mindig szoktuk mondani, ha Ukrajna bejelenti, hogy legyen vége a háborúnak, az a jelenlegi orosz álláspont szerint csak úgy lehetséges, hogy Ukrajna megadja magát, és tessék engem megszállni. Tehát ha Ukrajna kér békét, akkor vége Ukrajnának, de ha Oroszország mondja azt, hogy hagyjuk abba a háborút, és üljünk le tárgyalni, akkor csak a háborúnak lesz vége. Márpedig ez Moszkva számára egy nagyon kényelmes helyzet, az ő gazdasága ugyan nem virágzik különösebben, de messze nem pusztul annyira, mint az ukrán. Az emberveszteségei nagyjából tolerálhatók, ráadásul Moszkva főleg a nemzetiségi területekről toborzott, sorozott katonáit, köztörvényes bűnözőket és külföldi zsoldosokat küld a vágóhídra, tehát legkevésbé a klasszikus értelemben vett nagy orosz lakosság érzi meg a háború borzalmait. És az is nyílt titok, hogy amíg Ukrajna háborúban áll, addig a NATO nem tudja, és nem is akarja felvenni, hiszen az atlanti szövetség nem akar megkockáztatni egy nukleáris háborút az oroszokkal. Innen nézve, mivel az oroszok nagyon el akarnák kerülni, hogy Ukrajna NATO-tag legyen, akkor csak annyi dolguk van, hogy ne legyen béke. Oroszország tehát nem érdekelt a békében, ezért nem is akarja azt, emiatt nagyon sokáig nem is lesz. Hacsak valamilyen földcsuszamlás-szerű katonai változás nem következik be egyik vagy másik fél javára, vagy mondjuk Putyin elnök megbukik, aminek a valószínűsége az egy százalékot sem éri el.