Kálmán Olga: Orbán Viktor ezt a békát nem fogja lenyelni (1.)

– Te most politikus vagy?

– Igen.

– Jaj, de büszkén mondod.

– Büszke is vagyok rá.

– Akkor eggyel közelebb kerültünk Demján Sándor álmához.

– Ami?

– Nem emlékszel, azt hiszem említettem egyszer neked.

– Jaj, valamit mondtál, de már nem emlékszem.

– Az ő elképzelése az volt, hogy te legyél a miniszterelnök.

– Drága Demján Sándor… Nagyon-nagyon tiszteltem, kedveltem őt. Most arra vagy kíváncsi, hogy beteljesítem-e Demján Sándor álmát?

– Arra, hogy eggyel közelebb kerültél-e a megvalósításához.

– Akkor erről beszéljünk majd egy kicsit később.

– Jó, beszéljünk később. Majd miniszterelnökként?

– Beszélgethetünk úgy is, hogy ha te leszel a miniszterelnök, én meg a kancellária minisztered.

– Jó, hát ez egy kicsit odébb van még, így aztán térjünk vissza a jelenbe. Abból, hogy oly büszkén vállaltad politikusi mivoltodat, következtethetek arra, hogy magad mögött hagytad az alapszakmádat?

– Ha úgy kérdezed, hogy bejárok-e minden nap egy televíziótársaság épületébe, és ott újságíróként megjelenek kérdezőként egy tv képernyőjén, akkor igen, annak az életemnek vége lett. De ennek már akkor vége lett, amikor a Hír TV-ből kirúgtak. Az azonban, hogy az újságíró létét az ember egyszer csak abbahagyja, olyan nincs. Az a fajta mentalitás, ahogy az ember a közéletet, a politikát, a mindennapi életet megközelíti, abban benne van, hogy huszonöt éven keresztül ebben a szakmában dolgozott.

– De át kellett állítani az agyadat, hogy megfelelj ennek a szerepkörnek?

– Igen, persze. Ezzel együtt, nem mondom azt, hogy átkerültem a másik oldalra, mert ezt nem így gondolom. Annyiban igaz, hogy ha a televíziós közeget veszem alapul, akkor az asztal másik oldalára kerültem. Mégsem érzem azt, hogy ez a másik oldal lenne. Egy politikai újságíró, amíg ezt a szakmát űzi, politikával foglalkozik. Éppen ezért a politika nekem az életem része volt. És most, amikor – ahogy te mondod – büszkén vállalom, hogy politikus vagyok, nem érzem azt, hogy átléptem máshová, hanem megmaradtam abban a világban, amelyikben eddig is voltam, csak most nem csupán kérdezőként, hanem kérdezőként és válaszadóként.

– Kit kérdezel?

– Bármikor, bárkit.

– Csak most másként teszed fel a kérdéseket? És azt sem tudom, hogy most egyszerre vagy-e a kérdező és a válaszadó oldalon. Hisz' benne vagy a főváros elleni kulturális háború közepében, kulturális főtanácsadóként bizonyos mértékű hatalmi helyzetben vívsz harcot a hatalommal, azaz a kormánnyal.

– Szerintem az rossz felfogás, ha egy politikus azt hiszi, hogy neki mindig és mindenkor csak a válaszokat kell megadnia. Kell, de nem csak. Hogy én kérdéseket fogalmazok meg a hatalomnak, vagy az adott terület szereplőinek, az számomra evidencia. Egy politikus nem csak mond, állít valamit, hanem kérdéseket is megfogalmaz, és várja azokra a válaszokat.

– Ugyanúgy kérdezel, mint ahogy riporterként tetted?

– Kálmán Olga nem változott. Ha a stílusomra vonatkozik a kérdésed, azaz őszintén, vagy éppen rámenősen, nem kertelve, saját védjeggyel szólva, egyenesen teszem ezt, akkor ugyanaz vagyok, aki voltam.

– Visszaélhetek azzal, amit az interjú megkezdése előtt mondtál?

– Persze, legfeljebb nem mondok rá semmit.

– Fájt, hogy elveszítetted az előválasztást?

– Olyan ostobaságot nem fogok mondani, hogy én azért indultam, hogy veszítsek. Sok éven keresztül tanítottam az újságírói szakmát; iskolapéldaként szoktam elmondani, hogy az egyik legnagyobb butaság az, ha mondjuk, egy sportolótól azt kérdezi az újságíró: gondoltad hogy nyerni fogsz? Erre ugye nem várjuk, hogy azt a választ kapjuk: nem, veszíteni jöttem ide. Egyértelmű tehát, olyat soha nem fogok mondani, hogy nem különösebben érdekelt az sem, ha nyerek és az sem, ha veszítek. Ha így nyilatkoznék, akkor nem gondoltam volna komolyan az indulásomat. Nagyon komolyan gondoltam. Mint ahogy azt is, hogy ez a megmérettetés nagyon kellett a magyarországi politikai kultúrába, az ellenzéki kultúrába, a hazai politikai élet egészének. Megmutattuk, hogy az egyébként azonos oldalon álló, többnyire hasonlóan gondolkodó emberek tudnak egymással intelligensen, a legjobb vitakultúrával vetélkedni. Nem veszekedni, nem rosszízű rivalizálást folytatni, hanem vetélkedni. És ez az előválasztás ennek tökéletesen megfelelt. Éppen ezért, amikor veszítettem, nem azon sopánkodtam, hogy miként bukhattam el; ilyen típusú elkeseredés nem volt bennem. Azért küzdöttem, hogy a szavazók nekem adnak majd bizalmat. De nem ez történt. Ám az, amit kérdeztél, hogy fájt-e a vereség, nem jó kifejezés, ez nem fájdalom volt. Azt éreztem – és végig ez volt bennem az előválasztás során –, hogy fantasztikusan jó dolog, hogy ez megtörtént. Természetesen ettől még nem úgy fogadtam az előválasztás eredményét, hogy na bumm, veszítettem, és akkor mi van?

– Amikor az előbb a visszaélésről beszéltem, arra utaltam, hogy az előzetes beszélgetésünkben azt mondtad: erősen hittél abban, hogy nyerni fogsz.

– Persze.

– Most azt állítod, hogy természetesen a vereség miatt nem éreztél fájdalmat…

– Mert nem fájdalmat éreztem. Ismétlem: a fájdalom szó nem jó kifejezés. Amikor megérkeztek az eredmények, egy másodperc tört része alatt tudtam váltani. Jó, mondtam magamnak, innentől kezdve, a munka nem arról szól, hogy hármunk közül ki lenne a legjobb főpolgármester-jelölt, hanem arról, hogy mindent tegyünk meg Karácsony Gergely győzelméért.

– Amúgy váratlanul ért, hogy Karácsony Gergely megnyerte az előválasztást?

– Azért nem tudok erre válaszolni, mert valóban azonnal arra gondoltam: most az a feladat, hogy elősegítsük az ő végső győzelmét.

– És, amikor Karácsony Gergely megnyerte a Tarlós elleni választást is, tudtad, hogy itt lesz a helyed, a fővárosban?

– Nem, nem tudtam. Akkor sem gondolkodtam azon, hogy mi lesz majd október 14-től. Tényleg nem.

– De azt sem gondoltad, hogy a magánpályádra, a tévézésre, a tanításra kell koncentrálnod?

– Nyáron, az előválasztás után, volt bennem némi bizonytalanság: hogyan is legyen a továbbiakban, de nagyon hamar eldőlt, hogy a politika az én utam. Ha az előválasztás ideje alatt megkérdezték tőlem, van-e visszaút az újságíráshoz, mindig elodáztam a választ, mert nem tudtam. Egyszerűen nem tudtam, hová fog majd kifutni ez az út: vissza az újságíráshoz, vagy a politizálás az én irányom. Nem tartott ez sokáig, mivel nagyon hamar megszerettem a politikában való nyüzsgést, és éreztem, hogy ez az én utam.

– Vagyis, ahogy az elején szóba hoztam…

– A Demján? Haha… Maradjunk annyiban, hogy a politika az én utam, igen. Ennek persze van egy sor más összetevője, nem pusztán az én személyes ambícióim. Hozzátartoznak a jelen Magyarországának újságírói lehetőségei is, mindaz, amit ez a kormány tett a szakmával.

– Magyarul: a szakma szétverése, szétesése.

– Magyarul, az.

– Nézel tévét?

– Amikor a Hír TV-s működésem véget ért – a Fidesz áldásos tevékenységének következtében –, akkor a férjemmel leültünk – ő is a szakmában dolgozott – és azon gondolkodtunk, hogy merre tovább, hol lehet egyáltalán szabadon kérdezni. De akkor azt a kérdést is feltettük magunknak, hogy mi például mennyire vagyunk fogyasztói a hagyományos televíziózásnak? Készítjük a hírműsorokat, ez a hivatásunk, de ha éppen nem ezt tesszük, akkor kizárólag online találkozunk a hírekkel, tartalmat nézünk és nem komplett adásokat. Kikopott már az életünkből, hogy jaj, fél nyolckor híradó… Mert itt a számítógépünk, a telefonunk, ráadásul a nap bármely szakában.

– Most hogy érzed magad? A helyeden vagy?

- Igen. Ahogy az előbb említettem, tudtam, hogy az előválasztás után kétszáz százalékkal kell belevetnem magam a munkába. Még akkor is, ha várt rám egy nagy műtét, amelyet a nyáron mindenképpen végre kellett hajtani rajtam. Emiatt csak némi késéssel tudtam bekapcsolódni Gergő kampányába, és ez így lett volna akkor is, ha történetesen én nyerek az előválasztáson.

– Azt terjesztették, hogy megsértődtél és azért vonultál ki a kampányból…

– Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mindenki magából indul ki. Engem ugyanis megismerhettek, a habitusomat, a világhoz, az emberekhez való hozzáállásomat. Akik ismernek, azok nem feltételeztek rólam ilyesmit, egy másodpercig sem. Nem az vagyok, aki ilyenkor duzzogva elvonul.

– Azt mondtad, hogy a helyeden vagy. Ez azt is jelenti, hogy a kommunikációs tudásodat használod is?

– Persze. A kulturális főtanácsadói poszt erre tökéletesen alkalmas. A tanácsadót a lakájmédia igyekszik úgy beállítani, mint aki otthonról néha beüzen, hogy mit tanácsolna az adott helyzetben, és aztán a hónap végén beküldi a számláját. Lehet, hogy az ő köreikben ez így van, itt azonban nem. Én rendes, nyolcórás munkaviszonyban vagyok, minden nap itt vagyok a házban. A munkám egy része viszont nem az irodához kötődik, mert ha kell, valamelyik hozzánk tartozó intézmény vezetőjével, képviselőivel tárgyalok. Rengeteg a munka és a tapasztalatomat nagyon sok irányban tudom hasznosítani. Itt nem az van, hogy mindenféle, soha nem látott cégekkel szerződést kötünk, és egy néhány oldalas dolgozatra akár milliárdokat is kifizetünk a barátoknak. Nem, nekünk nem ez a munkastílusunk.

– Amikor téged kineveztek ebbe a pozícióba, azt hittem, hogy abszolút – és ismét – reflektorfénybe fogsz kerülni, most azonban úgy érzem, mintha nem is lennél látható.

– A tanácsadók nincsenek reflektorfényben. A munkájuk, a szaktudásuk nagyon fontos, de nem ők az ügyek vivői és kommunikátorai.

– Te is azon tanácsadók körébe tartozol, aki megsértődik, ha nem fogadják meg a tanácsát?

– Ugyan már, eleve nem ilyen a kapcsolatom Gy.Németh Erzsébettel.

– Akárhogy is, nagyon nehéz helyzetben van a főpolgármester-helyettes asszony és te is, mivel a gyeplő nem a ti kezetekben van.

– Ha bárki azt hitte volna, hogy a kormány, vagy személyesen Orbán Viktor könnyen lenyeli azt a békát, hogy elveszítették Budapestet és még számos nagy települést, akkor nagyot tévedett, vagy nem megfelelő részletességgel figyelte Orbán Viktor habitusát. Én például nem lepődtem meg azon, hogy a miniszterelnöknek a választás óta már többször volt olyan ötlete – és nyilván lesz még ilyen bőven –, amellyel Budapestet akarja megbüntetni. A kulturális törvény – bárki igyekszik is az ellenkezőjét állítani – konkrét büntetés. Volt már ennek előszele is, amikor belengették, hogy az építési hatósági jogköröket veszik el az önkormányzatoktól. Mondhatja Orbán Viktor, hogy ők csak olyat tesznek, amit a budapestiek akarnak, csak közben elveszik a hatósági jogköröket, vagyis az van, amit a kormány akar. Én annál már rafináltabb vagyok, hogy ne üljek fel a kommunikációs trükköknek. Ezt a békát – Budapest elvesztését – Orbán nem fogja lenyelni.

– Tehát büntetni fog.

– Igen.