Kényszerpályán csatázik a Fidesz és a Tisza
Magyar Péternek most kifejezetten olyan szakértőkre van szüksége, akiket nehéz hitelteleníteni. Vagy azért, mert a Fidesz saját maga építette fel őket, vagy azért, mert korábban kitüntette, fontos állami posztokra jelölte. Ezzel magyarázta a Hírklikknek Novák Zoltán politológus, miképpen választja ki szakpolitikai jelöltjeit a Tisza Párt elnöke. A másik oldalról a kormánypárti kommunikáció következetesen azt sugallja, hogy Magyar Péter, illetve környezete „régi fideszesekből” áll, akik csak a pozícióvesztésük után váltak rendszerkritikussá. A hét elején Szijjártó Péter külügyminiszter keményen beleszállt a külügyekre jelölt Orbán Anitába, a történész Schmidt Mária pedig Kapitány Istvánba, a gazdaságpolitika és az energetika felelősébe. A megszólalásokban gyakori a lejáratási szándék, a karaktergyilkosság. A Méltányosság Politikaelemző Központ projektigazgatója úgy látja, kommunikációs szempontból ez a stratégia rövid távon a Fidesz törzsbázisának szól, az „egykori saját emberek” hiteltelenítésével igyekeznek elvágni őket a kormánypárti tábor szavazóitól. Ugyanakkor az a tény, hogy a Fidesz ilyen intenzíven támadja a korábbi fideszes szereplőket, azt is jelzi, hogy a hatalom valódi politikai fenyegetésként tekint rájuk és most defenzív kommunikációs kényszerben van.
Az elmúlt hetekben egymás után jelennek meg a volt fideszes vagy a Fideszhez valamilyen módon kötődő szakértők Magyar Péter körül. Hogyan kezeli a hatalom ezeket az embereket?
Az elmúlt tizenhat évben rengeteg olyan szakértő vett részt a kormányzásban különböző időszakokban, akik alapvetően a saját szakmájukat próbálták képviselni. Ideig-óráig ez sikerült is nekik, aztán vagy ők léptek ki, vagy kiszorultak a rendszerből. Az alaphelyzet minden ágazatban ugyanaz: a politikai ráció és a szakpolitikai megfontolások nagyon könnyen ütközhetnek. Amikor ez a kettő egybeesik, nincs gond, de amikor a politikai érdek felülírja a szakmai szempontokat, akkor a szakértők óhatatlanul konfliktusba kerülnek a politikusokkal. Elég csak sorra venni a névsort Ángyán Józseftől Holoda Attilán át Chikán Attiláig, jónéhány oldalt meg lehetne tölteni azokkal a nevekkel, akik valamilyen szinten részt vettek a kormányzásban, majd távoztak. Volt, aki azért, mert új szakmai kihívást talált a piacon, másoknál egyértelműen a hatalompolitika és a szakpolitika ütközése volt a kiváltó ok. A kormányzati oldalról nézve, mindenki potenciális áruló, aki elhagyja a hajót.
Mit ért az „áruláson”?
A logika nagyon egyszerű. Ha valaki csendben elvonul és visszamegy a piaci szférába, abból nem lesz nagy ügy. Ha viszont átáll az ellenfélhez, vagy akár csak nyilvánosan kritizálja a rendszert, akkor azonnal beindul egy „árulástörténet”. Magyar Péter esetében is ugyanezt látjuk. A Tisza elnökének önértelmezése egy klasszikus „megtérés-történet”: egy pontig kormányközeli társutas volt, együtt élt a rendszerrel, majd bekövetkezett egy meghasonlás, és átállt a másik oldalra. Ő úgy állítja be, hogy a „jó oldalra”. A hatalom oldalán viszont ugyanez mindig árulásként jelenik meg. Ugyanaz az életút egyik oldalon morális megtérés, a másikon hálátlan árulás. Ez a kettős keretezés teljesen tudatos. Ami Magyar oldaláról személyes és politikai megvilágosodás, az a Fidesz kommunikációjában hűtlenség. Szembefordulás. Hálátlanság. Ennek megfelelően beszélnek róla és mindenki másról is, aki onnan érkezik. Bárki kerül most a felszínre a Tisza körül, automatikusan ebbe az árulás-narratívába csöppen.
Ez azokra is érvényes, akik sosem voltak „bent”, mint például Kapitány István?
Itt lép be a második ellenségkép. Kapitány sosem volt tagja a Fidesz politikai garnitúrájának, nem állt mellettük, nem ült kormányzati pozícióban. Multinacionális cégvezetőként, Magyarország szempontjából is fontos energetikai megállapodások résztvevőjeként, kitüntetett üzletemberként része volt a kapcsolati hálónak, de nem lehet árulónak tekinteni, mert soha nem „váltott oldalt”. A Fidesz kommunikációja számára mégis kell egy keretezés. Ha az árulás nem működik, akkor jön a „globalista” címke. A globalista itt nem egy pontosan definiált elméleti kategória, hanem egy politikai jelző: bármit képviselhet, csak a magyar érdekeket biztosan nem.
Maga a fogalom aligha érthető a szélesebb szavazói réteg számára...
Értelmiségi körben lehet róla hosszú vitákat folytatni, de a hétköznapi politikai beszédben inkább egy homályos negatív címke. Ezért keresnek mellé egyszerűbb, jobban érthető fogalmakat, olyasmit, mint például, hogy „bankárokat képviselnek”, a „nagytőke kiszolgálói”. Ezeket már mindenki érti.
Tehát ma minden új tiszás szereplő ugyanazokra a kommunikációs vádakra számíthat?
Nagyjából igen. Van egy kész kormányzati „metanarratíva”, amelyben a kormánynak és az ellenzéknek is megvan a maga szerepkészlete. Ha valaki fideszes vagy kormányközeli volt valaha, annak az áruló szerepkör jut, aki sosem volt „bennfentes”, annak a globalista. A dolog lényege, hogy a saját tábor számára értelmezhető, érzelmileg is mozgósító negatív kategóriát találjanak. Az igazi kihívást inkább az jelenti jelenleg, hogy a politika iránt kevésbé érdeklődő, ingadozó választók számára is könnyen fogyasztható, instant nyelvi keretet szolgáltassanak.
Magyar Péter részéről mennyire tudatos, hogy ennek ellenére, ennyire Fidesz-közeli múlttal rendelkező embereket választ?
Szerintem nagyon tudatos. Természetesen vannak tehetséges szakemberek a baloldalon is, de Magyar Péternek most kifejezetten olyan szakértőkre van szüksége, akiket nehéz hitelteleníteni. Vagy azért, mert a Fidesz saját maga építette fel őket, vagy azért, mert korábban kitüntette, fontos állami posztokra jelölte, mondjuk a NATO-ba delegálta. És ez a mindennapi közbeszédben nagyon jól működő ellenérv. Ha valakiről ma azt mondják, hogy globalista vagy a „nemzetközi háttérhatalom” embere, akkor azonnal jön a válasz: rendben, de akkor miért volt jó nagykövetnek, miniszteri biztosnak? Miért tüntettétek ki pár éve? Nagyon nehéz úgy karaktergyilkosságot végrehajtani, hogy az áldozat korábban a saját rendszered sikerembere, jelöltje, delegáltja volt. Ezért látjuk azt, hogy a klasszikus „fekete PR”, amely az elmúlt tizenöt évben szinte mindenkin működött, most sokkal kevésbé hatékony ezeknél az embereknél. A Fidesz saját múltja, saját döntései roncsolják a ma használt toposzokat. Magyar Péter pontosan látja, hogy az a narratíva, amely évtizedek óta arról szólt, hogy a Gyurcsány-korszak visszatérése és a Fidesz között kell választani, nagyon sokáig verhetetlennek bizonyult. Ezt a terepet próbálja most elkerülni. Nem engedi, hogy azzal vádolhassák, vissza akar térni a 2010 előtti világba, és nem engedi, hogy a Fidesz egy „Gyurcsány nélküli Gyurcsány-korszak” rémképével támadja. Ezért kerüli a régi baloldali politikusokat, szakértőket, ezért nem látunk kompromisszumokat a régi ellenzéki szereplőkkel, mert pontosan tudja, hogy ha ebbe beleállna, onnantól a védekezésről szólna az egész kampánya.
Összességében ez egy kényszerpálya. De kié?
Mindkét oldal kényszerpályán mozog. A Fidesznek minden új belépőre ugyanazt a „globalista gazember” vagy „áruló” sablont kell ráhúznia, mert más hiteles negatív készletük egyelőre nincs, a régi mumus – Gyurcsány – közben eltűnt a színről. Magyar Péternek pedig az a kényszere, hogy minden kompromisszumot kerülni próbáljon a régi baloldallal, mert pontosan tudja, ha egyszer rá lehet sütni, hogy visszahozza a „régi világot”, akkor ugyanabba a csapdába sétál bele, amibe az akkori ellenzék tizenöt éven át újra meg újra belefulladt. Hogy ez a kettős kényszer hogyan oldódik fel egy esetleges kormányváltás után? Milyen új pártok, új erjedési folyamatok indulnak majd el? Az ma még teljesen nyitott kérdés. Az viszont már most látszik, hogy akár a Fidesz marad hatalmon, akár a Tisza kerül kormányra, a rendszer nem folytatható úgy, ahogy eddig. A választók nagyon egyértelmű jelzést adtak arról, hogy változást akarnak, csak még nem dőlt el, melyik politikai erő irányítása alatt.
