Kissé elsietett győzelmi jelentés a márciusi infláció kapcsán…

„A kormány antiinflációs politikája”

Nagy Márton a Világgazdaságnak adott interjújában (április 12.) azt hangsúlyozta, hogy „a szankciós infláció nem csökken, hanem csökkentjük az inflációt”. Szerinte „eredményes” a szankciós infláció ellen beadott kormányzati „vakcina”, amin a következőket értette:

• kamatstop, élelmiszerár-stop;
• olcsó források folyósítása a vállalkozások számára;
• energiaintenzív cégek támogatása;
• a munkába járás költségeinek magasabb dotálása. 

Az utóbbi három intézkedés költségvetési forrásokat igényel, ami elsődlegesen jövedelem-kiáramlásokat eredményez, s csak idővel járul hozzá (ha egyáltalán) a kínálat bővüléséhez. A kereslet ily módon történő élénkítése éppen az infláció fűtését, nem pedig a hűtését eredményezi (Nagy Márton terve szerint 3000 milliárd forintos nagyságrendben; csak viszonyításként: a tavalyi választási pénzszórás ennek hozzávetőleg a fele volt). 

A kamatsapkák felhúzásának ugyanez a hatásuk, hiszen nagyobb vásárlóerőt hagy kinn a piacon, mintha az adósnak a megemelkedett kamatokat fizetnie kellene vagy/és – a betéti kamatsapka esetében – a megtakarítások enélkül a kereslet nagyobb részét szippanthatnák be. Az élelmiszerár-stopok direkt inflációs hatásáról az üzletekben naponta megbizonyosodhatunk; az MNB szakértői néhány hónappal ezelőtt három-négy százalékra becsülték. Azt is mondhatjuk, hogy a sapkahúzások szembemennek a jegybank dezinflációs (inflációt letörő) törekvésével.

Remélem, a fentiek alapján világos, hogy az alcím miért került idézőjelek közé. 

Miért kellett volna márciusban nagyobb zsugorodásnak bekövetkeznie az inflációban?

A KSH jelentése szerint a múlt hónapban a fogyasztói árak drágulása mindössze 0,2 százalékponttal csökkent a februári év/év indexhez képest (25,4 százalékról 25,2 százalékra). Ezt a mértéket nyugodtan tekinthetjük a statisztikai hibahatáron belüli „javulásnak”, azaz a februártól várt lefelé tartó trend megtörésének. Az előzetes adatok szerint márciusi inflációnk Európában továbbra is a legmagasabbnak minősült, 20 százalék fölöttit már egyetlen országban sem mértek, és a mi mikroszkopikus „inflációhűlésünkkel” szemben, az eurózónában februárhoz mérten 1,6 százalékponttal mérséklődött a drágulás. 

A hazai infláció nagyobb ütemcsökkenésének egyébként meglettek volna a feltételei:

• hónapok óta mérséklődtek a lakossági vásárlások (keresletszűkülés);
• hónapok óta zuhantak az energiaárak a világgazdaságban;
• hónapok óta erősödött a forint árfolyama;
• a nagy cégek húsvét előtt számos terméknél beindították az árversenyt;
• ebbe az irányba hatott a Fogyasztóvédelmi Hatóság és a Gazdasági Versenyhivatal adminisztratív nyomásgyakorlása is. 

A KSH jelentése szerint a teljes fogyasztói kosár mintegy 28 százalékánál márciusban vagy csökkentek az árak, vagy változatlanok maradtak februárhoz képest. Ebből a nagyon magas arányból erős dezinflációnak (inflációhűlésnek) kellett volna bekövetkeznie. Ám nem így történt, ami arra utal, hogy a többi áru és szolgáltatás körében a dezinfláló hatásokat felülmúló infláció érvényesült. Az adatok azt jelezték, hogy a piaci szolgáltatásoknál ebben a hónapban felerősödtek az átárazások. (Egyébként figyelve a Statisztikai Hivatal által kimutatott áreséseket, korántsem állítható, hogy azok folytatólagosak lennének. A sertéshús, a margarin, a gyermek felsőruházat, a sportszer és játék, a színház, a külföldi nyaralás árszintjének februári mérséklődése után, például a felsoroltak körében az árszint márciusban újra emelkedett.)

Mi jelzi az inflációcsökkenés elakadását?

Az előző év azonos hónapjához mért drágulást (hosszú index, év/év alapú) a megelőző hónaphoz képest bekövetkező áremelkedés (rövid index, hó/hó alapú) határozza meg, esetünkben a márciusi áremelkedés februárhoz viszonyítva. A rövid indexről keveset szoktunk beszélni, és általában nem is ezzel jellemezzük az infláció nagyságát (hanem a hosszú, év/év indexszel), holott valójában ez dönti el az éves adatok alakulását (a többi adat ugyanis ezen kívül a múltból következő adottság). A lényeg tehát az infláció trendjét illetően, hogy egyik hónapról a másikra miként alakulnak az árak. Vizsgált esetünkben azt találjuk, hogy februárról márciusra pontosan ugyanakkora (0,8 százalékos) volt a drágulás, mint februárban januárhoz mérten. 

Ám, ha a KSH nem gondolta volna immár negyedik hónapja azt, hogy a háztartások egyre szélesebb körében rendre csökken a vezetékes gáz fogyasztása és emiatt az ára is, akkor a márciusi drágulás nagyobb, egy százalékos lett volna. Ez esetben a tavaly márciushoz mért index (hosszú) nem csökkenést, hanem erősödést jelzett volna. (25,4 százalékról nem 25,2 százalékra esett volna az infláció, hanem 25,5 százalékra emelkedett volna.)

Az infláció alaptrendjét kifejező úgynevezett maginfláció – amely februárban januárhoz képest némileg zsugorodott – márciusban határozott erősödést jelzett az előző hónaphoz mérten, 1,1 százalékról 1,5 százalékra nőtt. (Ráadásul a hosszú indexek szerint kimutatott alapinfláció márciusban nálunk négy és félszerese volt az euróövezetben mértnek, ami inflációnk erős megkapaszkodására utal.) A jelzett számokból leszűrhetjük, hogy a forint inflációja csak azért nem erősödött, mert azt az alapinfláción kívüli áru- és szolgáltatáskör (dohányáruk, feldolgozatlan élelmiszerek, támogatott gyógyszerek, üzemanyagok, háztartási energia) árcsökkenése vagy/és alacsony inflációja visszahúzta. Ez utóbbi, a fogyasztói kosár több mint egyharmadát kitevő csoport inflációt hűtő hatása korántsem tekinthető tartósnak. Vagyis, ha a maginfláció trendje nem változik, nagyon nehezen lesz legyűrhető a hazai drágulás. 

Milyen következtetések szűrhetők le mindebből?

1. Az infláció a vártnál lassabban húzódik le, leghamarabb júliusban kerülhet 20 százalék alá, amiről augusztus elején szerezhetünk majd tudomást. Ha a jegybank tartja magát vállalt elkötelezettségéhez, a kamatlábak várhatóan szeptembertől mérséklődhetnek. Ez szembemegy a kormány növekedést erőltető politikájával, és fennmarad az MNB és az Orbán-kormány közti feszültség – fenntartva a bizonytalanságot a politika irányultságával szemben –, ami drágítja az ország külső finanszírozását. Ha viszont az MNB enged a kormány kamatvágást sürgető akaratának és idő előtt vág bele a kamatmérséklésbe, akkor azt a piac bosszulhatja meg az árfolyam gyengítésével, s ez az infláció újbóli emeltyűjévé válik. 
2. Ha az élelmiszerár-stopok feloldását illetően a kormány tartja a szavát, hogy arról csak érzékelhető és tartós inflációcsökkenésnél lehet szó, akkor az április végére beígért „feloldás” valamikor őszre tolódik. A kiskereskedelemben ekként a veszteségtermelés, illetve az annak kompenzálására irányuló törekvések (inflációs hatás) folytatódnak. 
3. A Nagy Márton vezérelte „antiinflációs politikában” mind nagyobb teret fognak nyerni az adminisztratív lépések, a piacgazdaság működésével ellentétes intézkedések, amelyek növelve az országkockázatot szintén a külső finanszírozás drágulása irányába mutatnak, mind inkább beszorítva a költségvetési politika mozgásterét. 
4. Ha a megbomlott költségvetési folyamatokat a kormány további csomagokkal (adóemelésekkel, támogatások csökkentésével, különadók kiterjesztésével) próbálja helyre állítani – mint szokott volt –, akkor ezzel újabb inflációs lökést generál. Amúgy pedig a kabinetnek egyáltalán nem célja az infláció letörése, különösen a nem várt, meglepetés inflációé – hiszen az infláció megemeli a bevételeket, miközben az inflációval való lépéstartás csak egyetlen kiadási tételnél, a nyugdíjaknál előírás. Erre az év végén szoktak sort keríteni, addig a kormány ingyen használja a nyugdíjasok törvény szerinti jussát. Az infláció továbbá azért is kedvező a kormány számára, mert megemeli a forintban számba vett bruttó hazai terméket, miáltal a kritikus mutatók (deficitráta, adósságráta) kedvezőbbek lesznek (az adósság elinflálása).
5. Ha az Orbán-kormány eddig felmutatott tempóját követi az uniós forrásokért folytatott „hadműveletei” során, akkor irreális lesz a brüsszeli megállapodásokban rögzített pénzek idei becsorgását várni, ami a kockázati felárak emelkedését, a forint árfolyamának gyengülését, a hitelminősítők besorolásainak kedvezőtlenebbé válását váltja ki, összességében pedig az infláció további megkapaszkodását.

xxx

A felsorolt pontokban feltételezésekkel éltem a forint inflációjának alakulását illetően. Ha és amennyiben a kedvezőtlen tendenciák elmaradnak és újabbak nem ütik fel a fejüket, akkor lehetséges, hogy a drágulás az év végére tíz százalék alá szelídül. De korántsem a kormány „antiinflációs politikájának” köszönhetően, hanem azért, mert a 2022. második felétől erőteljesebben felpörgő infláció jelentős áthúzódó hatása felgyorsulva esik ki és kedvezményezi az év/év alapján számított (hosszú) indexeket. (Ezt hívják bázishatásnak.)

Statisztika-technikai mérési szempontból ez nem kérdés. A kérdés az, hogy a 2023 átlagában mutatkozó 18-19 százalékos inflációhoz kapcsolódó béremelési követelések (hátra tekintő indexálás igénye) mellett/ellenére miként lesz megtörhető a bér-ár-spirál. Vagyis hogyan lesz leszorítható a drágulás 2024-ben a költségvetési tervben szereplő és az MNB által is várt négy százalékra.

Lehet, hogy továbbra is a „jó úton haladva” Nagy Márton – miközben felpörgeti a gazdaságot – ezt a Münchhausen bárói feladványt is megoldja. A minapi – márciusi – inflációs adatok kellő mélységű elemzése – az ismert feltételek mellett – kevéssé támasztja alá a gyors győzelemre várakozást.