Kökény Mihály: az egészségügy átalakítása lovasrohammal nem fog menni

Kökény Mihály szerint az új kormány alatt annyi változás biztos lesz az egészségügyben, hogy a rendkívül sokat bírált, és szinte működésképtelen Emberi Erőforrások Minisztériuma – amelyhez a humán szféra minden ágazatának irányítása, menedzselése tartozott – megszűnik, és a Belügyminisztérium alá kerül az ágazat irányítása. Ez egy kakukktojás, hisz' egyetlen olyan uniós ország, vagy ENSZ-tagállam sincs, ahol – az oktatással együtt – a belügyminiszter irányítaná az egészségügyet.  

Viszont azt már tudjuk – több forrás megírta, és nem is cáfolták –, hogy Takács Péter lesz az egészségügyi államtitkár. Ő különböző szervezési funkciókban dolgozott a minisztériumban, legutóbb az Országos Kórházi Főigazgatóságon. Az életútját nézve, nem egy stratégiai gondolkodó, hanem egy végrehajtó típusú vezető. Ebből, valamint abból, hogy parlamenti meghallgatásán Pintér Sándor azt nyilatkozta az egészségügyről: nagy hangsúlyt fektet a rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználására, Orbán Viktor viszont a választások óta egy szót nem ejtett róla. Ebből Kökény Mihály azt a következtetést vonja le, „borzasztó nagy kormányzati figyelem az egészségügyre továbbra sem fog hárulni. Nem lehet azzal számolni, hogy hatalmas, nagy átalakulások lesznek”. Azt mondja, lehet, hogy van rá készség, de óvatosak lesznek, mert nem akarják kockáztatni, hogy még több szakdolgozó és orvos vándoroljon el.  Megpróbálják az egészet majd részben valamilyen sikerpropagandával elfedni, részben – a mit miért nem lehet alapon – a szokásos bűnbakokat megtalálni. Köztük lesznek majd a követelőző szakmai vagy civil szervezetek, természetesen a liberális ellenzék, és a hatalom többi ellensége. Bár jelszavakat be-bedobnak arról, hogy mi mindent akarnak erősíteni, de valójában konkrétumok nem hangzanak el. 

A volt egészségügyi miniszter szerint nem ez az első kormányzati ciklus, amelyben gyakorlatilag nem áll rendelkezésre semmilyen egészségügyi program, vagy bármilyen stratégia. Ilyet utoljára 12 éve Szócska Miklós készített, és vitatott meg a szakmai szervezetekkel. Azt jóvá is hagyta a kormány, aztán mégis a fiókban maradt, el is felejtették. 

Többen felvetették már – köztük Takács Péter is –, hogy a kis kórházakat be kell zárni. Kökény Mihály szerint ez is mindig elhangzik. De az a kérdés, akkor mi lesz helyettük? „Mert az nem úgy van, hogy megszüntetem, és akkor megtakarítok. Ha a kis kórházakat megszüntetem, akkor ott egy nagyon jól felszerelt sürgősségi ellátóhelynek kell üzemelnie helyettük. Persze, megfelelő szakemberekkel, és mint tudjuk, abból nagyon nagy hiány van. Emellett pedig végig kell azt gondolni, hogy az egyre növekvő lakossági hosszú ápolási igényt ki lehet-e elégíteni ezeken a helyeken, át lehet-e alakítani ezeket az intézményeket krónikus osztályokká, vagy rehabilitációs célra. Erre is borzasztó nagy szükség volna. Vagy lehetne-e ezeken a területeken egy napos ellátást csinálni, hiszen a tudás és a technikai felkészültség már nagyon sok helyen ott van. Új funkciót kell adni ezeknek a hagyományos, kis járási kórházaknak. Ez persze mind beruházást, befektetést igényel, és kérdés, hogy akarnak-e erre költeni. Erről nem szól a fáma.”

A volt egészségügyi miniszter szerint talán kellő türelemmel végzett egyeztetések sorozatával el lehet fogadtatni a szakmával, és a lakossággal egy ilyen átalakítást, de lovasrohammal ez nem fog menni. „Ezt mi, akik ’90 óta ott voltunk az egészségügy irányításában már megtanultuk. Hiába türelmetlen a mindenkori pénzügyi kormányzat, akkor is nagyon kudarcos eredményekkel jár az ilyen ripsz-ropsz bezárás, átalakítás. Még akkor is, ha indokolt, és megvan a racionális magva.” Hozzátette, most még egy iszonyú létszámhiány is van, ami megint egy újabb érv amellett, hogy miért is kell például a fekvőbeteg ellátásban egy ilyen átalakítást elvégezni. 

S hogy mi lesz az egészségügyi alapellátással, ami leginkább a háziorvost, a foglalkozás-egészségügyet, a védőnőt jelenti? Kökény szerint a megerősítése elméletileg megvalósítható. „Én csak remélni tudom, hogy ezt nem akarják beszűkíteni, vagy a működési feltételeit tovább rontani. Ezt javítani kellene. A praxisközösség nem rossz irány, de itt sem lehet mindent parancsszóra megcsinálni – óvnám ettől a rendészeti szemléletű belügyminisztert –, elindult ez a munka, de még nincs itt a vége. Az út szükséges és járható. Át kell gondolni az egész ügyeleti rendszert, végig kell gondolni a felszereltséget, a kompetencia-listát. Végig kell gondolni a háziorvosok képzési rendszerét. Nem kell feltalálni az egészet, meg kell nézni, hogy más országokban ez hogyan működik jól. Csak az átalakításhoz forrás is kell. Méghozzá úgy, hogy minden változást az időrendjükkel együtt az illetékes szakmai szervezetekkel közösen próbálják kimunkálni. Emellett én nagyon sokat invesztálnék a járóbeteg szakellátásba is. Nem tudom, mi az elképzelés, időnként fölreppenek olyan hírek – de én remélem, hogy csak rémhírekről van szó –, hogy majd centralizálnak, államosítanak itt is. Azt gondolom, hogy akkor még inkább működésképtelen lesz, ugyanúgy, mint amikor elvették a kórházakat az önkormányzatoktól, és állami kézbe helyezték. Az sem oldotta meg sem a munkaerőhiányt, sem a kórházak adósságát. Még csoda, hogy a pandémia alatt a magyar egészségügy ilyen helytállásra volt képes” – fejtette ki a véleményét.

S hogy időközben a lakossági igényeket figyelembe véve, kifejlődött egy magánszolgáltatói rendszer is? „Én annyira nem nevezném alapellátásnak, de ez is járóbeteg ellátást, adott esetben – nem minden területen - műtéteket is jelent. Ha kapacitáshiány van – és a pandémia után láttuk, milyen várólistákkal kell szembesülni –, akkor az államnak az arra felkészült magánszolgáltatóktól kapacitást kellene vásárolnia. Vagyis a biztosítottak a tb-kártyájukkal mehessenek a magánszolgáltatókhoz is, a műtétjüket ott is el tudják végeztetni, és ne kelljen négy-öt, vagy még több évet is várni rá. Ez nagyon racionális lépés lenne. Amúgy is végig kell gondolni, hisz' a magánszolgáltatót nem lehet időnként ideológiai alapon azzal a sommás ítélettel sújtani, hogy az egészségügy nem üzlet. Nem az a lényeges, hogy kinek a tulajdonában van, hanem, hogy a magánszolgáltatókat hogyan tudjuk bevonni a közellátásba. Hogy az ő jelenlétük az egészségügyben ne jelentse az ellátás végzetes kettészakítását.” Most a magánszolgáltatóhoz az megy, aki meg tudja fizetni, vagy végső kétségbeesésében összekuporgatta rá a pénzt. De a magánegészségügy alapvetően feltételez egy fizetőképes keresletet. Aki nem tudja megfizetni – pont a legrosszabb helyzetben levők –, annak marad a fapados közellátás. 

Ezt a két dolgot nem bonyolult összehozni, a világon mindenhol ki van találva. Nagy feladat, de ha előre lehetne lépni abban, hogy az állam meghatározott szolgáltatásokat igenis kész legyen vásárolni a magánszolgáltatóktól, mert arra az állami intézmény ezer ok miatt nem képes, az a tisztességes ellátás szempontjából igenis fontos lenne.

Ugyan emelték az orvosbéreket, de növelni kellene a kórházak dologi ellátmányát is, növelni kell a járóbeteg szakellátásnál a rendelkezésre álló forrásokat. S bár az alapellátáshoz tartozik, az is elképesztő, hogy a nagyon fontos otthoni szakápolás forrásai teljesen kimerülőben vannak. „Én ezt borzasztó dolognak tartom. Huszonöt évvel ezelőtt hihetetlen nagy innováció volt az otthoni szakápolás, most gyakorlatilag iszonyú forráshiány van. Persze, eltekintve az orvosi bérektől, amerre nézünk az egészségügyben, mindenhol az van. Mi lesz a szakdolgozókkal, az egészségügyben dolgozó többi munkavállalóval? Ez az, amire egyelőre nincsen válasz. Ha ezt nem oldjuk meg, lehet itt akármilyen fantasztikus reformokat csinálni, ki tudja, hány évre titkosított ajánlások alapján, ha ebbe az érintetteket nem vonjuk be, akkor annak nem lesz jó vége. Itt-ott, amott elcsöpögtetnek ezt-azt, de miért nem lehet leülni a kamarákkal, az érintettekkel tisztességesen megbeszélni a dolgokat?” – kérdezte az egykori miniszter. 

Hogy mindennek a hátterében ott van a pénz, ami nélkül nem lehet korszerű egészségügyet csinálni? „Igen, a reform és a pénz kéz a kézben kell, hogy járjon, egyik sem tud a másik nélkül előbbre jutni. Lehet azt mondani, hogy iszonyú államháztartási hiány és gazdasági válság van, ez mind igaz. De akkor azt is tudni kell, hogy egy ilyen válságis időszakban a kormány számára mi a prioritás. Minek adunk elsőbbséget? Továbbra is százmilliárdokat kell ilyen-olyan kommunikációs csatornákra költeni, vagy olyan befektetésekre, beruházásokra, amelyek eddig is vitatottak? Ez a legfontosabb nekünk? Meg kell gondolni, hogy mire költünk. Magyarország kiemelkedően sok pénzt költ élsportra, a bruttó hazai össztermék arányában szinte kétszeresét annak, mint amit az EU-s országok. Közben az egészségügyben – ahogy az oktatásban is – ott vagyunk a sor végén. Úgy vélem, át kell gondolni a prioritási listát is. Sajnos nem látom erre a politikai szándékot, nem látom, hogy a miniszterelnök ezt értené, vagy egyáltalán akarja-e érteni. Iszonyatosan idegenkedik attól, hogy az egészségügy a kormány politikai napirendjére kerüljön. Most már még egy orvosminiszter sincs a kormányban, hanem gyakorlatilag egy rendőrminiszter képviseli az egészségügyet. Ez számomra azt jelenti, hogy a miniszterelnök valahol sorsára hagyja ezt az ágazatot. Nekem rossz előérzeteim vannak, de ne legyen igazam” – osztotta meg a kétségeit a Hírklikkel Kökény Mihály.