Kökény Mihály: az orvosi bérek emelésével nem lehet az egészségügy pénzhiányát rendezni

A tavalyi év utolsó előtti napján majdnem változatlanul jelentek meg a Magyar Közlönyben az egészségügy jelentős részének működését átíró részlet-szabályok. Melyek ezek közül a legfontosabbak, és kiket érint?

Tavaly december 7-én fogadták el azt a salátatörvényt, amely ellen sokan tiltakoztak is, főleg az orvosi kamara.  A törvény egy csomó kérdést nyitva hagyott, és az év végén az egyes részletszabályok jelentek meg. Még nem tudjuk, hogy ezeket milyen módon fogják alkalmazni. Ami ez ügyben mégis meglepőnek tekinthető, hogy nagyon úgy tűnik, néhány területen a kormány – lehet, hogy csak átmenetileg – visszakozott. 

Milyen területeken?

Két szabály nem jelent meg, de lehet, hogy csak egyelőre. Az egyik, hogy azt mondták, bevezetnek bizonyos teljesítményindikátorokat, teljesítményt mérő eszközöket jelölnek ki. Az, hogy milyen mutatókat fognak figyelni, a háziorvosok esetében meg is jelent. Például, hogy egy adott praxisban hány magas vérnyomásos beteget látnak el, vagy hány hatvan év fölötti kap influenza elleni védőoltást, és hasonlók. Ezek – és egy csomó más mutató – alapján akarnak majd teljesítményt mérni. Hasonlókat ígértek a szakellátás és a kórházak területén is. Azt nem láttam, hogy az utóbbi esetben megjelent volna valami hasonló mutatórendszer, úgy tűnik, hogy az még nincs meg, a rendelet várat magára. Azt mondták, hogy aki jól teljesít, az a besorolási bérhez képest 40 százalékkal kaphat többet, ha meg rosszul teljesít, akkor 20 százalékkal kevesebbet. Tulajdonképpen ez az eltérítés, és az erre vonatkozó előírás sem jelent meg. Úgy tűnik, egyelőre visszahőköltek attól, hogy a béreket csökkentsék a teljesítménymérés alapján. Hozzáteszem, még nem is lehet tudni, hogy a kórházakban hogyan fogják egy sebész teljesítményét mérni. Az ugyanis nem csak tőle függ, mennyit műt, hanem attól, hogy van-e épp műtő, van-e elég asszisztens stb. A másik – ami nem is annyira a törvényhez kapcsolódik, de a tervezetét közzétették –, hogy a magánegészségügyben dolgozó orvosok működési engedélyének meghosszabbítását attól tennék függővé, teljesít-e havi 20 órát az állami egészségügyben. Az orvosi kamara és az államtitkár közötti, a közösségi médiában közvetített konzultáció alapján lehetett sejteni, hogy már nem egészen így gondolják, hiszen az államtitkár akkor már csak 16 óráról beszélt. Most végül is elhagyták ezt a rendelkezést, illetve a mindenhez értő, Miniszterelnökséget vezető miniszter azt közölte, hogy tudatosan mérlegelték, és sok jogos kritika hangzott el, ezért ez kimaradt ebből a rendeletből. Még várnak újabb javaslatokat, és januárban majd mérlegelik, hogy mit kellene csinálni. Ez szerintem egyelőre nem látható rombolással fenyegetett a magánegészségügyben is, végül elhagyták. Amit viszont mindenki láthat, hogy a szakdolgozói béremelést egy fél évvel elhalasztották. Ez azt jelenti, hogy az orvosi és a szakdolgozói jövedelmek között az olló tovább fog nyílni. A korábbi megállapodás alapján, az orvosok még kapnak 11 százalékos béremelést, miközben a szakdolgozók semmit. Ők majd júliusban kapnak, de pontosan nem lehet tudni, hogy mennyit. Ez nagy csalódás, és igen komoly gondokat is fog jelenteni. 

Mi az, ami még változik? 

Változik például a háziorvosi körzetek kialakítása, amely az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) kezébe kerül. Van egy minimumszám, és a határokat az OKFŐ, vagyis egy központi hivatal jelöli ki.  Hogy ez pontosan mit jelent, még nem tudjuk, a gyakorlatban még nem működik. Módosították a szakmai minimumfeltételekről szóló rendeletet. meghatározták, hogy mit nevezzünk városi és vármegyei kórháznak. A városi kórháznak legalább két alapszakmában kell alapellátást nyújtania, a belsebészet, szülészet, és a sürgősségi szakellátás területén. A vármegyei kórháznak legalább öt alapellátásban kell színvonalas ellátást nyújtania. Én úgy látom, hogy ebben is van egy csomó kompromisszum, visszalépés. Hogy ez pontosan mit jelent majd, még nem lehet tudni, hiszen szinte mindenhol egyre jelentősebb a szakemberhiány. Amit a betegek – főleg vidéken – gyorsan észre fognak venni, az a központi ügyelet átalakítása. Budapesten ez nem változik, de vidéken az Országos Mentőszolgálat kezébe kerül az ügyelet szervezése, amelyet a háziorvos és a házi gyermekorvos szolgálatok részvételével biztosítanak majd. A háziorvosokat arra kötelezik, hogy havonta legfeljebb kétszer részt kell venniük majd benne, hétköznapokon délután 4 és este 10 közötti időszakban, hétvégén és ünnepnapokon reggel 8-tól délután 2-ig. Ez azt jelenti, a háziorvosoknak be kell menniük a kijelölt járási központba, és ott kell szolgálatot teljesíteniük, illetőleg szükség szerint a mentőszolgálat által biztosított járművel, eszközökkel ki is kell menniük a területre a beteghez. Nekem komoly kétségeim vannak, hogy azok az idősebb háziorvosok, akik már nagyon régóta nem teljesítenek ügyeleti szolgálatot, ezt hogyan fogják majd megtenni. Sok minden van még, amiről nem látjuk, hogyan fog történni. Például azt sem, miként, és milyen módon adják át a szociális rendszerbe azokat a betegeket, akik csak ápolást igényelnek. Az egészségügy helyzetét szerintem ebben az évben az fogja meghatározni, hogyan alakul az állami egészségügyben az orvosi, és a szakdolgozói létszám. Ebben nagyon sok a bizonytalanság.

Ez maga lenne az egészségügyi reform? 

Ez jó kérdés. Azt gondolom, hogy itt nagyon sok részletkérdéshez próbálnak hozzányúlni, de ha valójában komoly reformokat akarunk, akkor azokat a szakmai szervezetekkel folytatott hosszabb egyeztetésben, hatástanulmányok alapján kellene valahogy kiizzadni, megtudni, mikor, milyen ütemben és milyen lépéseket kell tenni. Nyilván kellenek szerkezeti átalakulások. Csakhogy eddig a szakmával – lényegében egyeztetés nélkül – olyan típusú konzultációk zajlottak, amelyek jószerivel arra voltak jók, hogy az államtitkárság meghallgassa azt, amit a kamarák, elsősorban az orvosi kamara mond, és nagy részére azt mondja: „rendben van, ti ezt gondoljátok, mi pedig azt.” Ezt így egész biztos nem lehet csinálni. Az orvosi bérek emelésével nem lehet az egészségügy pénzhiányát rendezni. Túl azon, hogy a szakdolgozók és más egészségügyben alkalmazott dolgozók bérét is rendezni kell. Egy csomó minden nincs megoldva, és az egészségügyben nincs pénz rá. Az átalakításnak – ha úgy tetszik – a reformoknak és a forrásoknak kéz a kézben kellene járni. Ezt mindenkinek, aki az elmúlt évtizedekben egészségüggyel foglalkozott, meg kellett tanulnia. Különben a dolgok nem menne előre.

Mennyi pénz kellene?

Most az állami költségvetésnek kevesebb, mint tíz százalékát költjük egészségügyi kiadásokra. Az Európai Unióban alig van olyan ország, amely ilyen keveset költ rá. Az átlag 15-17 százalék között van. Ezt kellene nagyon gyorsan megközelíteni. A másik, amiben szintén nagyon rossz a mutatónk, hogy 1000 egészségügyre fordított forintból 300-350 forint körüli összeget a beteg, vagy a család a saját pénztárcájából fizet ki. Ez irdatlan magas arány, ilyen sincs szinte egész Európában. A két dolog összefügg, mert ha több pénzt költenénk egészségügyre a központi költségvetésből, akkor kevesebben kényszerülnének arra, hogy a magánintézményekhez forduljanak, ha például labort, ultrahangot akarnának csináltatni, vagy nem akarják kivárni a csípőműtét idejét az állami egészségügyben. Egyébként sok mindent a magánegészségügy nem fog megoldani, mert a legfontosabb népbetegségekkel kapcsolatos ellátás nincs meg benne. Nem csak nálunk, máshol sem. Ezek rendkívül költséges, drága és időigényes ellátások, a profitorientált magánegészségügynek nem éri meg ezekkel foglalkozni. Ezeket állami szolgáltatók, vagy állami finanszírozásból működő kórházak végzik máshol is Európában. Magyarországon azonban bár az orvosok és az ápolók próbálnak mindent megtenni, de a szűkülő források mentén, egyre rosszabb infrastruktúra mellett, szinte a véletlenen múlik például, hogy kit hová visz a mentő, ha egyáltalán kiér időben. Ez komoly probléma. Arra nagyon sok javaslat volt, hogyan kellene felépíteni az egészségügyet, hogyan kellene a háziorvosi kompetenciákat érdemben növelni, és a járóbeteg szakellátásnak a kórházon kívüli ellátásban sokkal nagyobb érdekeltséget teremteni. Csak azért, hogy ezzel párhuzamosan lehessen úgy változtatni a kórházi ellátás összetételén, hogy több kapacitás legyen a családokat nagyon is terhelő ápolási kapacitások megoldására. Nem úgy, ahogy most csinálják, hogy kirekesztik ezeket a betegeket az egészségügyből, és odaadják a szociális ellátásnak, ahol ember sincs, érdekeltség sincs, a körülmények sem olyanok, és nem is tudjuk, hogy ezt egyáltalán hogyan akarják végrehajtani. Ez így abszolút nincs rendben. Az olyan reformok, amelyeket fölülről, egy agyoncentralizált központból kényszerítenek rá a betegekre és az ellátókra, azok általában nem működőképesek.