Kökény Mihály: egy egészségügyi reformhoz először a túlcentralizációt kellene megszüntetni

Takács Péter, a Belügyminisztérium egészségügyi államtitkára az Inforádiónak adott interjúban azt mondta, Magyarországon elmaradt a rendszerváltás az egészségügyben, amely így fejnehéz. Valóban rendszerváltásra lenne szükség ma a magyar egészségügyben?

Azt gondolom, hogy az elmúlt 32 év a magyar egészségügyben komoly változásokról, reformokról szólt. Persze, voltak elszalasztott lehetőségek, befejezetlen reformok, és nagyon sokféle – köztük nagyon pozitív – változás is. Éppen a Fidesz-kormány volt azonban az, amely visszafordult a rendszerváltás előtti időkbe, és egy túlcentralizált, túlállamosított rendszert hozott létre. Ez pedig még rosszabbul működik, mint ami az államszocializmus utolsó éveiben működött. A ’90-es évek elején, amikor létrehozták a társadalombiztosítást, a népegészségügy szervezett rendszerét, a háziorvosi rendszert, bevezették a teljesítményfinanszírozást az egészségügyben, akkor nagyon fontos, tényleg paradigmaváltás jellegű változások történtek. Ne felejtsük el, hogy a maga idején, 1997-ben egy rendkívül progresszív, előremutató egészségügyi törvény született. Az egészségügy szakágazataiban is jelentős változások voltak. Néha nagyon gyorsan történtek ezek, néha rögzítés nélkül, de azt mondani, hogy most még egy rendszerváltásra lenne szükség, szerintem ez Fidesz-módi. Vagyis tagadjuk meg, felejtsük el a múltat, és önkényesen értelmezzük mindazt, ami történt. Ez egy kicsit olyan, mint az Árpád-házi királyoknál volt annak idején: amikor jött az új király, annak megfelelően újra kellett írni a történelmet, hogy mit diktált az érdeke. Hála istennek, van kollektív emlékezet, vannak komoly szakemberek, és vannak a magyar egészségpolitikában közreműködő emberek, akik pontosan tudják, mi minden – jó is, rossz is – történt az elmúlt 32 évben.

Takács Péter szerint a fő cél, hogy a magyar egészségügy ne betegegészségüggyel foglalkozzon. „Az ellátórendszer is a későn felismert betegségek kórházi kezelésére készült. A prevenciós szemléletet hozzuk be, hogy valóban egészségügy legyen” Mindez nem azt a célt szolgálja, hogy eltakarja az orvoshiányt, a szakdolgozói hiányt, az ügyeletek megszervezésének lehetetlenségét, a kórházak már januárban meglevő tízmilliárdos adósságát, amit tovább fognak terhelni az energiaárak és az egyéb inflációs kiadások?

A magyar egészségügyben egy csomó mindenre nincs – vagy nincs jó – válasz, nem azért, mert a válság ellenére nem lehetne, csak nincs rá politikai akarat, hogy legyen. Amiket ön fölsorolt, mind súlyos problémák. Ugyanakkor számomra megmosolyogtató, amit Takács Péter a prevenció fontosságáról mondott, mert éppen a Fidesz volt az, amely szétverte az egységes Állami és Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot (ÁNTSZ). Szó nincs arról, hogy a kormányban egyáltalán felismernék, hogy az emberi egészség nem az egészségügyben keletkezik, nem is ott vész el, hanem a mindennapi élet színterein. Gyakorlatilag az egészségre való ösztönzés, mindaz, amit ma prevencióban korszerűnek tartunk, az egészségügyön kívüli ágazatok felelőssége, és összkormányzati akciók kellenek. Például mit tesznek ma azért Magyarországon, hogy a klímaváltozás egészségügyi hatásaira jobban figyeljenek az emberek? Mit tesznek a mértéktelen alkoholfogyasztás visszaszorítására, miközben fideszes politikusok a nyilvánosság előtt a pálinkát, mint igazi hungarikumot népszerűsítik? Amit kitaláltak, pusztán jól hangzó jelszó, de gyakorlatilag nincs prevenció az egészségfejlesztés területén, vagy épp csak nagyon minimális. Lehet azt mondani, hogy éljünk egészségben, hosszabban, de ha megnézzük a statisztikákat, épp a megelőzhető betegségek okozta halálozásban kullogunk a lista végén.

A prevenciós szemlélet hangsúlyozása nem azt eredményezi, hogy a lakosságra, a betegekre lehet majd hárítani a felelősséget?

Olyan veszély mindig van, hogy rámutatunk az egyénre: hiába mondta az orvosod, ne hízz el, fogyjál le, sportolj, egészségesen táplálkozz. Ez az a bizonyos áldozatot vádoló szemlélet, amelyik egyáltalán nem felel meg a korszerű prevenciós elveknek. A valódi prevencióban igenis arról van szó, hogy milyen feltételeket, körülményeket tud teremteni az állam, hogy a mindennapi gyakorlatban az egészségesebb megoldás választása legyen a könnyebb. Ez lenne az elsődleges megelőzés, az egészségügyön kívüli ágazatok feladata. Egy egészségügyi minisztérium kellene ahhoz, hogy a lehető legnagyobb erővel tudja ezt képviselni a kormányon belül, vagyis az ipar, az agrárium és mindenféle más ágazat érdekeivel összehangolva képviselni az egészségügyi szempontokat. De napjaink kormányülésein a belügyminiszter tud ilyet képviselni? Nem is ért hozzá, fogalma nincs róla. Ma az egészségnek számtalan meghatározója van, és ebből csak egy kis rész az, ami az egészségügyi rendszerre tartozik. A többi a társadalmi környezet, a kereskedelmi determináns, és még sorolhatnám. De ezek a determinánsok az egészségügyi ágazaton kívül formálódnak. Ezért gondolom azt, hogy ezeket az érdekeket csak egy egészségügyi miniszter tudja képviselni.

Ha valóban reformra lenne szükség az egészségügyben, mi lenne annak a lényege?

Legelőször egy mély levegőt kellene venni, és mindenekelőtt meg kellene szüntetni az egészségügyi átalakulást, az egészségügyi intézmények működését gúzsba kötő túlcentralizációt. Vissza kellene állítani egy önálló társadalombiztosítást. Arról a szakma és az ellenzéki pártok régóta beszélnek, hogy önálló egészségbiztosítási rendszer kell megfelelő hatáskörökbe. El kell választani a szolgáltató, és a szolgáltatást vásárló funkciókat. Rendbe kéne tenni a magán- és a közegészségügy viszonyát. Ez egy csomó olyan kérdés, amit nem sikerült megoldani, de egy ilyen agyonállamosított rendszerben nem is fogjuk tudni megoldani. Ahhoz, hogy egyáltalán beszéljünk a szerkezeti, a szükséges pénzügyi, finanszírozási rendszerbeli átalakításokról, először azt kellene megnézni, hogy kikkel oldjuk meg. Jelenleg hihetetlen munkaerő-válság van az egészségügyben, és szinte nincs olyan egészségügyi dolgozói csoport – a háziorvostól kezdve a nővérekig –, ahol már ne lennének iszonyatos hiányok. Ezt nagyon gyorsan meg kellene oldani, és vonzóvá tenné a pályát. Az elmaradt bérintézkedéseket – elsősorban a nem orvosi területeken – minél hamarabb meg kellene hozni. Annak, hogy egyáltalán reformokról, további átalakításokról beszéljünk, előfeltételei vannak. Egy egészen más filozófia kellene az egészségügyről, nem az, ami jelenleg van. Egy olyan kormányzati magatartás kellene, amelyik valóságos partnernek, érdekegyeztetéseken együttműködő partnernek tekinti mindazokat a társadalmi, szakmai, civil szervezeteket, amelyeket a kormány jelenleg leginkább csak eligazítás, vagy parancshirdetés céljából rendel magához.

A Független Egészségügyi Szakszervezet (FESZ) sztrájktárgyalást kezdeményezett Orbán Viktornál. Levelükben elfogadhatatlannak nevezték, hogy a szakdolgozók bérét nem az idén januártól, hanem csak júliustól és jövő év márciusától emelik. Ezután az ágazat többi szakszervezete is közölte, hogy ők is tárgyalni akarnak a koronavírus járvány miatt három éve felfüggesztett követeléseikről. Ezekről azonban keveset tudni és kevéssé várható, hogy támogatni fogják a FESZ törekvéseit. Vagyis maguk az érdekvédelmi szervezetek is megosztottak…

Nyilvánvaló, hogy a kormány ki is használja a nagyrészt általa teremtett megosztottságot, mert olyan személyt keresett, akivel vég nélkül el tudja húzni a tárgyalásokat. Ilyenkor valahonnan a süllyesztőből előszedik Cser Ágnest, a Magyarországi Munkavállalók Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnökét, akiről egyébként már hónapok óta nem lehetett semmit sem hallani. Ez egy bevált módszer arra, hogy éket verjenek az egyébként is nagyon megosztott egészségügyi társadalomba. Ennek megint csak az lesz a következménye, hogy minél inkább elhúzódnak a bérintézkedések, annál többen fogják elhagyni a pályát és az ágazatot. Ennek pedig a betegek isszák meg a levét.