2026: a végstádiumú propaganda éve

A klasszikus demokratikus keretek között a politika nem élet-halál harc, hanem egy olyan versengés, ahol a felek ellenfélként tekintenek egymásra, ezért kölcsönösen elismerik egymás politikai létezéshez való jogát, illetve a játékszabályok érvényességét. Ilyen rendszerben a küzdelem célja a hatalom legitim megszerzése, nem a másik megsemmisítése, ezért ez biztosítja a plurális, kompromisszumra képes rendszer stabilitását.  Amikor viszont a politika kilép ebből a szabályozott keretből, az ellenfél arcából mindig valamilyen ocsmány ellenségképet csinál. Ennek következtében a másik fél már nem legitim rivális, hanem a Mi Szeretett és Védett Közösségünk létét, kultúráját vagy biztonságát fenyegető eltaposandó tényező, mondjuk poloska. Ezért aztán a küzdelem nem a választási győzelemről szól, hanem a másik (az ellenség) erkölcsi hiteltelenítéséről és teljes politikai kiiktatásáról. Ezt addig lehet alakítgatni, amíg elérik azt, hogy a „másik” sikere a mieink pusztulását jelentse. Ez polarizálja a társadalmat, az emberek fejben és lélekben kiköltöznek a lövészárkokba, és onnan „irtják” egymást mindenféle értelmes párbeszéd nélkül.

Érdemes felismerni azokat a jeleket, amikor az ellenség-világ felé fordulnak a folyamatok. Ez bekövetkezik, amikor a társadalmi vita kilép a racionális szakpolitikából, és beözönlik az identitás és az erkölcs érzelmi síkjaira. 

Az első nagy lépés az, amikor morálisan megszüntetik az ellenfél legitimációját, azaz az érveit már nem szakmai tévedésként cáfolják, hanem morális bukásként állítják be. A riválisuk így már nem lehet egyszerűen csak „másképp gondolkodó”, hanem „gonosznak”, „hazaárulónak” kell lennie. Ezt követi az egzisztenciális fenyegetés felé való eltolódás, amikor a politikai cselekedetek tétje (ideértve az egyszerű véleménynyilvánítást is) már a „túlélés” lesz. Ezt úgy kommunikálják, hogy az ellenfél (ellenség) győzelme nem csupán kormányváltást fog eredményezni, hanem a nemzet pusztulását, a biztonság elvesztését vagy a megszokott életmódunk teljes felszámolását jelenti majd. Ha ez is megvan, akkor jöhet a dehumanizáció, amikor az ellenségnek nem lehet jó szándéka, és megkérdőjelezik az „emberi mivoltát” is. Elvész a valódi egyén, helyébe „idegen ügynök” és „bábu” kerül, s ezt kiterjesztik az őt követő támadó, fenyegető tömegre is. Végül a politikai rendszer akkor vált át tudatos ellenségkép-gyártásra, amikor a kormányzat a saját teljesítménye helyett a védelem ígéretét teszi a választási programja, illetve a legitimációja alapjává. Itt már semmi észszerű nem érvényesül: a hatalom az általa előállított „veszélyek” elhárításával igazolja önmagát.

Az ilyen stratégia három fő eszközt használ.

Első a populista retorika: a társadalom két kibékíthetetlen tábor, ahol szemben áll egymással a „tiszta és erényes nép” és a „gonosz, korrupt elittel” vagy mondjuk a „sötét külső erőkkel” (gondoljunk a plakáterdőre szerte az országban).

A második az állandó mozgósítás: A választó már nem polgár, hanem „katona”, akit folyamatos harci készültségben kell tartani, ezért a kampánynak nincs vége: ostrom-pszichózisban tartják az embereket (például a DPK-k).

A harmadik a kérdések és a válaszok mikroszintre lemenő módon való radikális egyszerűsítése: minden fekete és fehér, azaz összetett globális vagy helyi problémákat egyetlen, könnyen azonosítható, s így energia befektetés nélkül gyűlölhető bűnbakra vezetik vissza (Soros, Brüsszel, migráns, Magyar Péter, háború). 

Tekintsük át az Orbán-rendszer 2010–2026 között tevékenységét az ellenségkép-gyártás szempontjából. 

A miniszterelnök 2010 után tudatosan szakított a konszenzusos demokráciával, és a barát-ellenség dichotómiára építette fel a Nemzeti Együttműködés Rendszerét (NER).  Orbánék Joseph Goebbels (1897-1945), Adolf Hitler nemzetiszocialista Németországának propagandaminisztere útmutatásait követve, a kormányzás tizenhat éve alatt az ellenségképet rugalmasan változtatták a politikai igényeknek megfelelően. Íme néhány, ma itthon tökéletesen alkalmazott goebbels-i gondolat: 

„Az egész birodalmi politikának arra kell épülnie, hogy centralizáljuk, amit centralizálni kell, de amit decentralizálni lehet, azt decentralizáljuk….A világnézeti államoknak az az előnyük a polgári államokkal szemben, hogy egyértelmű ideológiai alapjuk van….A rádió ma sokkal fontosabb az egész nép számára, mint bármikor is volt. A németek egész estéjüket a rádió mellett töltik, innen kapnak bátorítást és eligazítást. Ezért kell nagyon ügyelnünk arra, hogy lélektani hibákat ne kövessünk el. Erősítjük a Franciaországba és Angliába irányuló pánikpropagandát. Hatása már érezhető az ellenséges sajtóban és rádióban.” 

Hitler jól értette a miniszterét, a Mein Kampfban azt írja, hogy „A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebből a szóból azt, amit akarunk.” 

Akkor lássuk, ellenséggyártás szempontjából mivel töltötte Orbán, Rogán és a többi ideológus az elmúlt másfél évtizedet:

2010–2014 között az ellenség „az elmúlt nyolc év”, és az „IMF”, meg a bankok voltak. Erről úgy kommunikáltak, hogy ez „a gazdasági szabadságharc kora”, amiben az ellenzéket tették felelőssé a válságért. 2015–2019 között a fő ellenségek a migránsok, Soros György, és Brüsszel voltak. A kommunikációban itt járatták csúcsra az „identitáspolitikát”, s ennek hatására a választókat azzal tömték tele, hogy a fenyegetés külsővé és globálissá vált. 2020–2022 között a brüsszeli bürokraták, és az LMBTQ-lobbi kapta meg a magáét leginkább. Akkoriban a harcot a „woke” és a kulturális szuverenitás ellen folytatta Orbán. 2022–2026 között pedig a „háborúpártiak”, a „dollárbaloldal” és Ukrajna vált fő ellenséggé, és mindent lebutítottak a béke és háború kérdésére. Ezért miközben a NER érdeke a folyton pótolandó katonái életével mit sem törődő orosz agresszor, és a hátszőr-állító módon csapongó Trump támogatása, mégis az ellenzéket állították be a külföldi érdekek és a háborúskodás szolgálójának. Eddig bejött nekik, és nem véletlenül.

Az előbbi taktika minden történelmi korszakban működik: az egységteremtés mítoszát kelti, (összetartja a táborát), eltereli a figyelmet a súlyos társadalmi problémákról, a „háborús pszichózis” alatt lehetetlen számon kérni a kormányon a teljesítményét, és morális fölényt is keletkeztet, hiszen aki a nemzet ellenségeivel harcol, az erkölcsileg érinthetetlen.

A 2026-os választások felé közeledve az ellenzék már egyértelműen nem politikai ellenfél, hanem súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent a propagandában, ezért is legeltetik oly nagyon sok pénzzel és megjelenési lehetőséggel a hatáskörrel nem rendelkező Szuverenitásvédelmi Hivatalt. A NER a végstádiumában már csak a haza hamis védelmére hivatkozva kampányol, ahol „minden eszköz megengedhető”: akár szembetalálkozhatunk a fantáziakeltető politikai kannibalizmussal is. 

Erős hetek állnak előttünk. Tartsa meg az erőnket az a tudat, hogy mi a fideszes szavazóknak is jót akarunk egy új, mindenki által élhető, igazi haza-szerű köztársaság megalapításával.