Dobjuk ki a guillotine-t?

"Az a fontos, hogy ne toljuk majd át a másik oldalra a guilloti­ne-t."

Az idézet, az éppen kórházban fekvő László Györgytől való, aki a lefejezett rádiósok között van.

Jó volt hallani.

Miközben a kórház falain túl dúl a fejetlen gyilkolászás, s a választás utolsó menetének gongját verik, valaki feltrancsírozva és a vaságyára szegezve, szokásos derűjével elmondja ezt a mondatot.

"Ne toljuk majd át a másik oldalra a guillotine-t, ha visszakerülünk."

Mármint azok tanúsítsanak önmérsékletet, akiket oktalanul, s jogtalanul kiszorítottak a munkájukból, az életükből.

(És persze ne lizingeljék majd a guillotine-t azok a pártok sem – értelmezem én L. Gy. mondatát –, amelyek a választáson győznek, s kormányt alakítanak.)

Szép gondolat. Keresztényi. Emberi. Azon nagyszerű gondolatok közül való, amelyek Magyarországon eddig – talán az egyetlen deáki kiegyezés kivételével – még sosem váltak tetté. "Ne állj bosszút azokon, akik elkergettek és megaláztak. Bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek..." 

Megbocsátani? Kiegyezni? Türelemmel lenni?

A magyar politika szótárában ezek nem kulcsszavak.

Annál inkább a bosszú, a megtorlás, a revans.

Igaz, költőink egy része ezt a bitangoló szemléletet hagyta örökül. Vagy mégsem?...

A minap Petőfi Sándor Di­csőséges nagyurak... kezdetű versét mondta el Mácsai Pál. Emlékeimben a költemény úgy élt, mint gyilkos iróniával megfogalmazott könyörtelen vád és ítélet. "Dicsőséges nagyu­rak, hát / Hogy vagytok? / Viszket-e úgy egy kicsit a / Nyakatok? / Új divatú nyakravaló / Készül most / Számotokra.... nem cifra, de / Jó szoros." Jellemző rám, jellemző kamaszkoromra, amikor enyém lett a vers, hogy csak az első rész gondolatát jegyeztem meg. A dühödt bosszúvágyat. A fenyegetést. Sőt! Egész Petőfiből a kérlelhetetlen fiatal és vad zseni képe maradt meg bennem örök lenyomatként. Bizonyára ezért akadt el a lélegzetem péntek este, amikor Mácsai a "Vas­villára velök, aztán / Szemétre, / Ott egyék a kutyák őket / Ebédre!..." elsüvöltése után hirtelen lehalkította a hangját, és azt mondta: "Hanem mégse..."

És elkövetkezett a felszólítás a megegyezésre, a kéznyújtásra, amely versszakokat talán mások is elfelejtettek e hazában. "Legyünk nagyok, amint illik / Mihozzánk, / Hogy az isten gyönyörködve / Nézzen ránk" – mondja a költő, majd később így folytatja: "Legyünk szemei mindnyájan / Egy láncnak, / Szüksége van mindnyájunkra / Hazának". (Jobb és baloldal 2004, tetszenek hallani?)

P. S., ez a vad és fékezhetetlen fickó a forradalom előtt négy nappal írta a fenti sorokat. Huszonöt éves volt.

Megjegyzem, nem könnyű sarokba hajítani azt a guillotine-t, ha az ember végre a kezébe kaparinthatja. Olvasom az elbocsátott rádiósok írásait: némelyik száján ki-kibukik a megalázottság keserűsége és a gyűlölet. Hogyan lesz ebből megbocsátás?

De meg lehet-e bocsátani például annak az akadozva felolvasó ifjúnak, aki a pártok fórumán arra használta megszólalásának utolsó percét, hogy demagóg frö­csögéssel fellobbantsa az emberégető máglyák lángját?

Vagy meg lehet-e bocsátani a Hét szerkesztőjének, aki az egykor létező szocializmus legsötétebb manipulációs technikáit alkalmaz­za nyüszítő kínjában, hogy az éppen uralkodó pártja győzzön, s megmaradhasson a posztján?

Lám csak, engem is elkap a hév, elhagy a türelem.

Pedig közeledik az idő, amikor bebizonyíthatnánk, hogy abba lehet hagyni ezt a gyilkos történelmi libikókázást, amelyben a "ti öltök, mi ölünk, ti öltök, mi ölünk" folytatódik végeérhetetlenül...

De vajon bebizonyíthatjuk?

És tényleg abba lehet hagyni?

Nógrádi Gábor