Kovács Zoltán: Orbánt a konfliktusok – és az EU – tartják életben

– Vannak sokkal jelentősebb események, mind itthon, mind pedig a világban, mégis hadd kezdjem ezzel: mit mutat meg neked a magyar politikai helyzetről az SZFE története; eleje, közepe, és sajnálatos vége?

– Tíz éve élünk egy politikai nyerészkedő kormányzása alatt. Amit ebben az egyetemi konfliktusban bemutatott, semmi új nincs. Előzetes egyeztetés nélkül kinevezett embereket, majd arról beszélt, hogy volt egyeztetés. Ezt még akkor is tartja, amikor egyetlen embert sem képes fölmutatni állítása igazolására. Orbán azért teheti mindezt, mert erősnek érzi magát. Ezt azzal éri el, hogy folyamatos megtévesztésben tartja az ország egy jelentős részét, egy másik részével meg elhitette, hogy ha nem őt választják, akkor nem lesz munkahely meg közmunka. És persze ezt harsogják egykor talán a világra nyitott, érdeklődő fiatalokból mára magukba fordult politológusokká lett pártkommunikátorok, meg a Századvég nevű kormánycég ideológiai beszállítói. A másik oldal, a színművészeti hallgatói és tanárai, meg a mellettük álló szimpatizánsok megtettek mindent, amit lehetett, sőt, ennél többet is: reményt ébresztettek sokakban. A kormány lépése erre pontosan olyan, amilyen a kormányfő meg az emberei: inkább elköltöztetik az egész egyetemet, asszisztálásukkal megy szét az oktatói kar, de akkor sem engednek. Gyönyörű, szívet melengető napok voltak még akkor is, ha az egész olyan, mint amikor egy pillangó átrepül a rovargyűjtemény fölött. 

– Azért kezdtem ezzel, mert a rendszerről kérdeztelek és arra válaszoltál, de ha előretekintek: elárul-e valamit ez az eseménysor abból, hogy milyen politikai húzásai lesznek még a Fidesznek 2022-ig? 

– A kormány a másfél évvel ezelőtti önkormányzati választásokig képes volt elhitetni, hogy az országban minden megváltoztathatatlan. Ezt szerette volna kihúzni 2022-ig, de végül is nem sikerült. Ettől kezdve, korábbi magabiztossága megszűnt, nagyszájú és fölényeskedő politológusai ugyan ma is nagyszájúak és fölényeskedőek, de ők tudják a legjobban: baj van. Az ellustult apparátustagok egymásnak ellentmondó állításokat tesznek, a párt tele van korrupciós üggyel, szexbotrányok különféle változataival Kaleta gyermekpornó-gyűjteményétől kezdve, Borkain keresztül Szájerig – utóbbi mégiscsak a párt identitáspolitikusa. Mindeközben Orbán lehetetlen konfliktusba keveredett Brüsszellel. A pártról és a kormányról alkotott összkép már egyáltalán nem hasonlít a két évvel ezelőttire. Hogy a Fidesznek milyen húzásai lesznek még a választások előtt, az beláthatatlan. Elemi érdeke, hogy kormányon maradjon, ezért bármire képes. Hangsúlyozom: bármire, de nem biztos, hogy az elég lesz már. Mindenesetre látjuk, hogy az SZFE egész hallgatóságát minden lelkiismeret-furdalás nélkül lehetetlen helyzetbe hozta, most kezét mossa és sajnálkozik. Van ennél alávalóbb?

– Alapjában véve optimista vagy. Már a korábbi választások előtt is volt benned remény, mégis Békesi Lászlót kell idéznem. Azt nyilatkozta nekünk, hogy valójában lehetetlen leváltani a Fideszt a korlátlan erőforrás, a szélesre duzzadt klientúra és a gátlástalanság miatt. Egyetértesz ezzel?

– Most is az a véleményem, hogy már 2018-ban nyerhetett volna az ellenzék, de akkor semmiféle együttműködés nem jött létre, a pártok magukkal voltak elfoglalva. Most annyiban más a helyzet, hogy többek között az elmondottak miatt, kormányváltó hangulat van, ami erősödik. Ezt is el lehet persze rontani, különösen meggondolatlan és egészen abszurd ötletekkel, mint például a százezer forintos oltási és újrakezdési prémium. Még jó, hogy elég hamar, a választások előtt sok idővel durrant. Amúgy is azt gondolom, az ellenzéki együttműködés lényege, hogy nem rohangál senki előre. A pártok – saját arcuk megtartása mellett – lényeges kérdésekben egyeztetnek, és valamiféle egységet mutatva lépnek elő. Ebben az ügyben nagy veszélyt látok a túlmozgásos emberekben, gondolok főként Fekete-Győrre és Gyurcsányra. Ha szabad kérni: nyugi. A választók akkor szavaznak egységesen, ha az összefogó pártok is egységet mutatnak – legalábbis alapkérdésekben. Ebben az esetben úgy gondolom, a Fidesz verhető. 

– Túl vagyunk az USA új elnökének beiktatásán: hiszel abban, hogy – átmenetileg – leáldozóban van a populista, diktatórikus hajlamú vezetők időszaka?

– A diktatórikus hajlamú vezetők száma Trump vereségével csak eggyel csökkent, de ez nagyon fontos volt. Orbán-szerű figurák időről-időre fölbukkannak, nagy károkat okozhatnak, komoly konfliktusokat, de hiszem, hogy a világ rendje mindig helyreáll. 
 
– A jelek szerint – és az SZFE példája is ezt mutatja –, Orbán, ha már nem sikerült igazi világpolitikai tényezővé válnia, itthon próbálja megerősíteni a saját kis diktatúráját. Egyesek úgy vélik. változás csak akkor lehet, ha a Fidesz belülről képes lebontani az Orbán-rezsimet. Van erre esély? 

– Lehet kis ország vezetője is világpolitikai tényező, de a példák azt bizonyítják, hogy azok általában nem olyan konfrontatív alakok, mint Orbán Viktor. Egy időre ugyan behülyítette a visegrádi országokat is, és maga mögé állította őket néhány kérdésben, de mára ez a mutatvány véget ért. Maradt Lengyelország, bár a vétó-ügy után úgy érzem, van min elgondolkodniuk, mi is volt ebben a gyalázatos játékban a rájuk osztott szerep. Vagy vállalt szerep, mindegy. Szerintem a Fideszt nem belső erő bontja le, ilyen erőt nem is látok. Főembereinek ilyen eszükbe sem jut, jól elvannak a hatalom sáncai mögött. Az úgynevezett belső erő rendszerint akkor lép elő, amikor nincs tovább, amikor a bukás már biztos. Jellem kérdése az egész.

– A járvány esélyt kínált volna Orbánnak egy társadalmi konszolidációra, ő azonban az ellenkező irányba ment, megy. Miért teheti?

– Orbánt a konfliktusok tartják életben, az ő politikusi gondolkodásában a konszolidáció ismeretlen fogalom. Ilyen eszébe sem jut. Talán ezért is nem lehet igazán nagy, korszakos politikus. Komoly politikus azért vív konfliktusokat, azért megy bele kemény csatákba, mert tudja, hogy miután ezeket megnyerte, majd konszolidálnia kell. Még azon az áron is, hogy a végén akár meg is bukhat. Mint például Szlovákiában Mikulás Dzurinda. Reformokat hajtott végre, az ország belépett az euro-övezetbe, és a végén ugyan megbukott a választáson, de a rendszerváltás utáni legsikeresebb szlovák politikusok egyike. Ahogy az akkori mondás tartja: amit Dzurinda megcsinált, Fico sem ronthatja el. Megnézhetjük, hol tart az általunk egykor lesajnált Szlovákia.

– Orbán viszont,  a koronavírus leple alatt tovább koncentrálta hatalmát és feltehetően a vagyona is gyarapodott. Lesz majd valaha olyan helyzet Magyarországon, hogy józanul – értsd ahogy akarod – lehet megítélni a tevékenységét?

– Biztosan lesz, de azt valóban józanul kell megítélni. A tíz év alatt nyilván voltak hasznos lépései, de ma, 2021-ben kiszámíthatatlan, hova keveredik az ország. Az unió biztonságot ad, de ne feledjük, Orbánt az unió nem volt képes megfékezni, sőt, hovatovább rendszerét épp az unióból jövő pénzek tartják életben, ami még akkor is így van, ha ez igen szomorú.

– Ha már itt tartunk: Orbán a legutóbbi száz esztendő legsikeresebb tíz évének minősítette uralkodása mostani szakaszát – még a járvány utáni súlyos gazdasági visszaesést követően is. Te hogyan foglalnád össze ezt a tíz évet?

– Tovább mélyült az ország korábban is létező megosztottsága. Orbán annyit rontott a helyzeten, hogy kormányzati hatalmat állított a szimpatizánsai mögé, és aki nem értett egyet vele, azt nem egyszerűen ellenségnek tartotta, de ahol tudta, megbélyegezte, idegennek állította be. Elvárta, hogy mindenki szégyellje magát, aki nem vele ért egyet. Lényeges változás, hogy eluralkodott a kormányzati hazudozás. Csak példaként: a nyugdíjpénztár háromezer milliárd forintjáról először azt kommunikálta, hogy a kormány kölcsönveszi rövid időre, aztán később hosszabb időre, majd, hogy ezt már nem fizetik vissza. A parlament kontrollszerepe megszűnt, a társadalmi kommunikációt felváltották a minősíthetetlen tartalmú, úgynevezett konzultációs levelek – ezek egyébként egykor majd a lakosság semmibevételének és megtévesztésének elrettentő dokumentumai lesznek. Ezt a politikai szétesettséget nem a vírusválság okozta, mert már előtte is voltak súlyos jelei. A kormány helyzetét kétségkívül nehezítette, de a korábban mutatkozó bizalmi deficit ettől csak nagyobb lett. A pandémia őszi-téli időszaka folyamatos összevissza beszéd. 

– Látjuk, hogy nem pusztán a történelem átírása volt folyamatos, az utolsó években a kultúra megszállása is; ennek része az SZFE és a többi egyetem elfoglalása. Vajon megszállható-e a kultúra, bár tudom, hogy erről már egyszer beszélgettünk, de azóta sokat romlott a helyzet. És persze mi lesz az egyetemeinkkel?

– A kultúra ideig-óráig megszállható, de folyamatos és hosszú távú uralásához különlegesen tehetséges emberek kellenek. És a végén azok is megbuknak. A pénz ehhez kevés, ha egyszer olyan kontárok vannak vezető helyzetben, mint mondjuk Demeter Szilárd, vagy olyan, szakmájukban elismert, de hentesmunkára alkalmatlan emberek, mint Vidnyánszky Attila. Ráadásul ők is megosztó alkatok. Igaz viszont, hogy Orbánnak ilyenek kellenek.

– Az Élet és Irodalom megőrizte sziget jellegét, de a magyar sajtó hovatovább teljesen elveszett. Miért lett ennyi, a – te szavaddal élve – sajtómunkás? 

– Sajtószabadság akkor van – ahogy Eörsi István írta –, ha az ember azt írja, „ami a bensőből fakad.” De hát ezt csak akkor lehet művelni, ha az újság maga szabad. Az ilyenek száma csökken, igaz, ezt ellensúlyozza néhány ellenzéki portál. Amíg persze tudja csinálni, és föl nem bukkan Vaszily, az újság-vásároló rém, mert akkor ott is befellegzett. A jégtábla pedig egyre kisebb lesz, van, aki küzd még, de van, aki beáll a kormányzati médiába, vagy abbahagyja az egészet. Tőkeerős iskolákat a pártcsatornákká züllött úgynevezett közmédia indít, el lehet képzelni, azokból milyen szakmai, de főleg morális útravalóval lép ki a kezdő újságíró. Nézem néha az M1 politikai műsorait, ahol fiatal, jóarcú emberek olyan kérdéseket tesznek föl a velük szemben ülő, nyilvánvalóan kormánypárti politikusnak, hogy lehetetlennek tartom az őszinte, mélyről jövő érdeklődést. És nem hiszek egyik napról a másikra korábbi önmagukkal szembeforduló kollégákban sem, mert szerintem ilyen sincs. Mindenkinek joga van az ellenkezőjét írnia annak, amit tegnap írt, de – maradjunk Eörsinél -– mégis, melyik az, amelyik a bensőből fakadt: a tegnapi, vagy a mai? Vagy mégis, inkább a holnapi? Azért, ezt gondoljuk meg, proletárok! És persze: az elején indult a romlás, amikor a rendszerváltozás hajnalán egymást gázolták le a lapok, hogy vásárolják meg őket ilyen-olyan tulajdonosok. Kicsit többet kellett volna akkoriban szenvedniük a kollégáknak, mert a szabadságnak tényleg ára van. Látjuk, mi lett ebből.

– Számos petíció indult már el, legutóbb például Demeter Szilárd ellen tiltakozva, mégsem történt, történik semmi? Miért nincs erejük a kulturális élet alkotóinak sem? 

– Nem mondanám, hogy ezek erőtlenek. Sokakat ráébresztenek arra, mi folyik itt. Csak egyrészt a kulturális élet irányítói kezében rettenetesen sok pénz van. Közpénz – nyilván. Ez az egész addig van, amíg ez a kormány osztogat. Ennél csak az lenne a borzalmasabb, ha egy kormányváltás után ennek az ellenkezője történne, csak más személyekkel: a mostani ellenzék foglalná el a pénzosztó helyeket, és megtorlásokba kezdene. 

– Beszéljünk egy kicsit az ellenzékről is: időben van, vagy elkésett? Tudnunk kellene már többet arról, hogy mihez kezdhetnek a kormányzással?

– Szerintem az ellenzéki megállapodás időben született, több mint egy év van a választásokig. De arra azért ügyelni kellene az összes pártvezetőnek, hogy ezt az összefogást az ellenzéki akarat kényszerítette ki. Legyenek már egyszer végre alázatosak! Nem a választók vannak őértük, hanem ők a választókért. A kampányban különböztessék meg – a dolgok természeténél fogva úgyis előkerülő kampányszöveget a lényeges gondolattól úgy, hogy néhány alapkérdést illetően vállaljanak kötelezettséget, hogy kormányra kerülésük után ezekről törvényt alkotnak. Például az összeférhetetlenségről, az átláthatóságról, és mindenről, amire kötelezettség-vállalásuk kiterjed. De olyanokat ne mondjanak, mint a Fidesz-vezetők tíz éve, miszerint aki lop, annak levágják a kezét. Loptak is, a kézegyenleg mégsem passzív.

– Jogász végzettségű vagy: szerinted van normális, demokratikus megoldás a rendszerváltásra?

– Van, de nehezíti a helyzetet, hogy az ellenzéki pártoknak nagyon szegényes az apparátusuk. Ez részben saját hibájuk, mert amikor lett volna anyagi lehetőségük ennek kialakítására, elmulasztották. A szocialista párt akkor sem foglalkozott ilyennel, amikor volt pénze. Ennek amúgy már Horn Gyula idejében kellett volna elkezdődnie. Most nehéz hatékony szakapparátusokat létrehozni. Az új pártoknak erre lehetőségük sem volt. Mindez nehezíti a helyzetet, de oldják meg, ahogy tudják. Azért lettek politikusok.

– Szerinted az unió meddig tűri el, hogy zsarolják, meddig viseli el, hogy az egyik tagállamban a legalapvetőbb európai értékeket sem tartják be?

– Úgy látom, sokáig. Számomra az unió nagy csalódás. Nem azért, mert onnét kellene leváltani Orbánt, mert ez szörnyű lenne. De az unió hovatovább épp ellenkezőleg: életben tartja Orbán rendszerét azzal, hogy folyamatosan jelentős pénzekkel látja el. Ez a pénz jár Magyarországnak, de az unió szemmel láthatóan nem képes mit kezdeni azzal, hogy ezek oda kerülnek, ahol Orbánnak politikai hasznot hoz. Ezzel kell az ellenzéknek szembenézni.

– És a „magyar emberek” meddig tűrik?

– A magyarok nagy részének fogalma sincs, mekkora támogatást kap Magyarország. Ha ebből akármilyen keveset kap, annak is örül. Ezt pedig a kormány pontosan tudja, ez pedig aljas hozzáállás. De bárhogy is: a választást talán könnyebb lesz megnyerni, mint utána kihozni az országot ebből a lelki káoszból.