Krekó Péter: a terrorizmus és a dezinformáció funkciója nagyon hasonló

Azt gondolom, ahogy a fősodorbeli európai közvélemény többé-kevésbé immunissá vált a putyini propagandával szemben, ugyanez a Hamász dezinformációs törekvései esetében nem mondható el. Sőt, talán még tudatában sincs, hogy van ilyen. Első kérdésem tehát, hogy ez valóban így van-e, szakmai szemmel lehet-e erről véleményt alkotni? 

A terrorizmusnak és a dezinformációnak nagyon hasonló a funkciója. Mindkettő a társadalom megosztására törekszik, és arra, hogy kialakuljanak olyan polarizált álláspontok, amelyekben megszűnik az észszerű vita lehetősége. Teljesen természetes, hogy a terrorizmus melegágya a dezinformációnak, sőt, a célja is, hogy gerjessze azt. Míg az orosz-ukrán konfliktusban a fősodratú nyugati médiában az áldozat és az elkövető leosztása talán teljesen egyértelmű (ebből a szempontból a magyar médiahelyzet kivételes), ugyanezt az egyértelműséget az izraeli-palesztin konfliktusban nem mindig látjuk kirajzolódni. Ezért ez a mostani háború még inkább megosztó, mert az izraeli politikának nagyon hangos kritikusai ott vannak az európai mainstreamben. Izrael hivatalos álláspontjaival kapcsolatban is könnyebben merülnek fel kételyek, mint a háború elején az ukránokkal szemben. De azért olvasva a nyugati média különböző felületeit és a nyugati politikusok nyilatkozatait, azt fontos hozzátenni – bár nem vagyok a közel-keleti térség szakavatott ismerője –, az Izraelt ért terrorcselekményekkel szemben egy elég komoly konszenzus alakult ki. A nyugati politikai és média elitben még Izrael, mint állam politikájának a mainstreamhez tartozó kritikusai is külön tudták választani az eseményeket és egyértelműen elítélték a Hamász terrorcselekményét. Az, hogy innen mi következik, az már egy másik kérdés. A válaszcsapások következtében ugyanis a palesztin civil áldozatok számának növekedése törvényszerűen fel fogja erősíteni az Izraellel szembeni kritikát.

A magyar nyilvánosság ebből a szempontból egészen sajátos, hiszen az a kormánypárti médiaudvar, amely eddig vitatta, hogy az orosz-ukrán háborúban ki is az áldozat, nagyon egyértelműen kommunikálja, hogy a mostani szembenállásnál Izrael az áldozat. És ebből a szempontból ismét valamelyest vitába kerül a kormánytól független nyilvánosság szereplőivel, mert ezeken a felületeken nem egyértelmű ezen konfliktus egészében, hogy ki is az áldozat. Ez a fajta teljes összevisszaság mit eredményezhet a magyar nyilvánosságban?

Egyrészről ebben a helyzetben nem feltétlenül legitim elvárás, hogy mindenki teljesen azonos véleményen legyen. Az nyilvánvalóan egy érdekes helyzet, hogy Magyarországon a Fidesz vált Izrael és Benjamin Netanjahu leghangosabb és legegyértelműbb támogatójává, és a jobboldali média is ezt a narratívát tolja. Erről a helyzetről az akár pozitívumként is elmondható, hogy ebben a nagyon irányított kormányzati nyilvánosságban változás történt. Visszaolvasva a 2010 előtti Magyar Hírlapot vagy Magyar Nemzetet, akkor – például Bayer Zsolt publicisztikáiban – még elég vaskos, sokszor az antiszemitizmus határát súroló Izrael-ellenes narratívák jelentek meg, és a palesztin-párti álláspont elég hangsúlyos volt, míg mostanra ez teljesen kikopott a jobboldali médiából. És ez inkább csak a szélsőjobboldal, például a Mi Hazánkhoz közeleső felületeire korlátozódik, illetve néhány globalizációkritikus, marginálisabb platformra. Amit a kormánytól független hazai sajtóban látok, egy jóval heterogénebb nyilvánosság, ott meglátásom szerint a nyugati médiában megjelenő vélemények különböző színárnyalatai köszönnek vissza. Nem fedeztem fel bennük erős tendenciózusságot, Izraellel szemben kritikus irányban sem. Azt sem látom, hogy ez a kérdés a hazai közvéleményt amiatt polarizálná, mert a Fidesz határozottan vállalta az Izrael-barát álláspontot. A pártok pozíciói között sincs olyan éles különbség. Itt a magyar külpolitikára jellemző hagyományos polarizáltság, ami például az orosz-ukrán konfliktusban 100 százalékig tetten érhető, ebben a kevésbé jellemző. Az izraeli-palesztin konfliktusban kisebbek a különbségek a táborok között. Az igaz lehet, hogy talán erősebbek az Izraellel szemben kritikus álláspontok, és az ilyen típusú hírek jobban megjelennek a kormánytól független nyilvánosságban, de ezek megjelennek a nyugati médiában is. Nem látok ebbe bele egy politikai agendát, amelynek közvetlen belpolitikai jelentősége lenne. A „ki a Hamász-barát?” játék persze nemzetközi szinten (például Ukrajna és Oroszország között) és magyar szinten is zajlik. Létezik az a kommunikációs törekvés, hogy az ellenoldalt valamiképp a terroristaszervezet szimpatizánsaként mutassák be, de azt látom, hogy ebben a helyzetben közelebb állnak egymáshoz a táborok.

Hogyan védekezzünk az Izrael-Hamász háborúban a dezinformációk ellen?

Fontos azt tudatosítani, hogy a terrorizmus és a dezinformáció nagyon hasonló pszichológiai célokat próbál teljesíteni. Aki nagyon aktívan részesévé válik az agitációnak (jelen esetben, ha a Hamász agendáját tolja), illetve, ha a konfliktusban az ellentétes álláspontok további élezésében vesz részt, akkor maga is a terrorizmus akaratlan eszközévé válhat. A terroristák által sikeresnek elkönyvelt terrorcselekmény hatása azonos a sikeresen elterjesztett dezinformációk pszichológiai hatásával. Van három egyszerű szabály, amelyet érdemes a szemünk előtt tartani, ha erről a konfliktusról olvasunk hírt, és gondolkodunk annak a hitelességén. 1) Ki áll az információ mögött? Tudjuk-e egyáltalán, hogy ki áll mögötte, hogy ki közli azt. A közösségi médiában olvasott információk esetében ez általában ugyanis nem egyértelmű. 2) Mi a bizonyíték a hír állítására? 3) Mit mondanak más források? Annyiban vagyunk jó helyzetben, hogy az izraeli-palesztin konfliktus ugyan nagyon megosztó, de relatíve jól dokumentált helyzet, ahol a legtöbb állítás igazságtartalma reális eséllyel ellenőrizhető. Ez romlani fog, ha elindul a gázai szárazföldi hadművelet, mert ott sokkal kisebb a médiajelenlét, mint Izraelben. De már most is voltak olyan videók, amelyeken szíriai államfő civilek elleni bombázását állították be úgy, mintha az Izrael által kilőtt bombák lennének. Vagy líbiai tűzijátékról állították azt, mintha izraeli rakétaeső lenne. Ezek a típusú videók a dezinformációk legegyszerűbb formái, amelyek azonban elsősorban a közösségi médiában terjednek. Ezzel összefüggésben az is nagyon fontos javaslat, hogy ne csak és kizárólag a közösségi média felületein tájékozódjunk. A koronavírus-járvánnyal vagy az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban és sok más esetben számos kutatás kimutatta azt, hogy aki csak és kizárólag a közösségi médiából tájékozódik, azt sokkal könnyebben megvezeti a dezinformáció. Egészen egyszerűen azért, mert ott a szűrők mégiscsak gyengébbek, mint a mainstream médiában. Kifejezetten az X-en, azaz a régi Twitteren terjednek leginkább ezek a dezinformációs narratívák. Továbbá, ha lehet erre buzdítani az olvasókat, fogyasszuk a nemzetközi híroldalak híreit is. A magyar médiakörnyezet kissé speciálisabb, de e konfliktus ügyében akár a magyar médiában is meg lehet bízni a szokásosnál jobban, éppen azért, mert ezt a konfliktust nem határozza meg olyan erősen a szokásos belpolitikai polarizáltság. A fontos az, hogy ne csak passzív befogadói legyünk az információknak, hanem aktívan járjunk utána. Fontos az is, hogy nem kell mindenről azonnal véleményt formálni. Nem kell mindent azonnal megosztani. Amikor van egy nagyon felfokozott és túlzó vagy hamis állításokkal teli közbeszéd, akkor, ha az ember nem akar maga is a dezinformáció terjesztőjévé válni, akkor olyan tartalmat ne osszon meg, amelynek hitelét illetően kétségei támadnak. Érdemes önmérsékletet tanúsítani, mielőtt a kétes hitelességű információt megosztjuk.