L. Ritók Nóra: a gyerekszegénység megváltoztatásához strukturális változásra van szükség

Ön még 2015-ben írta azt a HVG-ben: „a XXI. századi gyerekszegénység nem olyan, mint amiről a Kincskereső kisködmönben olvashattunk. A ruházaton látszik a legkevésbé, de ott van a komfort nélküli lakásokban, a személyes tér hiányában, a minőségi éhezésben és a szegregált oktatásban, ami nemhogy esélyt teremtene, de bebetonozza a szegény gyerekeket oda, ahonnan jöttek.”  Történt-e azóta érzékelhető változás ebben az ügyben?

Úgy érzem, azóta romlott a helyzet, a szegregált oktatás egészen megszilárdult a magyar oktatási rendszerben, és nem látok semmi olyan intézkedést, ami arra irányulna, hogy ezzel az egésszel kezdjenek valamit. Nem történt változás a lakhatási szegénységben sem, hiszen azok a családtámogatások, amelyek a kormánytól jöttek, nem ennek a társadalmi csoportnak lettek kitalálva, így azok elérhetetlenek számukra. A helyzetet tovább rontotta a szakemberhiány, ami szolgáltatáshiányt eredményez vidéken, egészségügyi, oktatási és szociális területen is. Hozzáteszem, az biztos, hogy gyerekszegénység nincs önállóan. Ez csak a családok szegénységében értelmezhető. 

Az oktatás segíthetne a gyerekeken?

Most már akkora a probléma, hogy a gyerekek esélyét az oktatás önmagában nem tudja megváltoztatni. A jó iskola nélkülözhetetlen, de már messze nem elég, ráadásul az oktatásban már kialudt az „esélykiegyenlítő funkció” lámpája. Persze ott van, hogy „de hát mennyit áldoz az állam a tanoda rendszerre”. Ez emblematikusan mutatja a rossz struktúrát: van egy esélykiegyenlítésre alkalmatlan iskolarendszer, és ahelyett, hogy azt megváltoztatnánk, beállítunk mellé egy másikat, aminek a feladata azokat pótolni, amit az nem tud. A finanszírozás párhuzamossá válik, a probléma pedig marad. A tanodára persze ebben a helyzetben szükség van, nekünk is van. Hiszen mérsékelni akarjuk a bajt, az oktatás hiányait. Bennünket ugyan nem finanszíroz az állam, de a mi logikánk szerint úgy lenne helyes, ha az állam úgy szervezné ezt a „pótlékot”, hogy néhány év alatt épüljön be az adott iskolába, számolja fel magát. Így a módszertana az iskola falain belül lehetne, és egy esélykiegyenlítő intézményben működne az oktatás, nem azon kívül.

Ugyanígy nem tartom jónak az iskolarendőrséget sem, mert nem összeegyeztethető a pedagógia és a fenyegetettség. Az erőszakos rendtartás csak addig működik, amíg jelen van az erőfölény, és nem változtat az okokon, amelyek azokból a szocializációs mintákból jönnek, amiket a gyerekek otthonról, a közösségeikből behoznak magukkal az iskolába. Konfliktuskezelési technikákat, vagy motivációt nem lehet erővel kialakítani. Az egész rendszernek az a legnagyobb problémája, hogy ügykezelő fókusszal működik, mindenki „ügyintéző” a saját keretein belül, akár az iskolát, akár a szociális ellátást vagy épp az egészségügyet nézzük. Igazából nincsenek meg a kapcsolódások, és nem látom, hogy foglalkoznának az okokkal, amik miatt kialakul a gyerekszegénység. A hatások nincsenek összehangolva, elcsúszik egymás mellett még az is, ami hatékony lenne. A hatósági szemlélet a meghatározó, és egyre inkább azzá válik.

Idehaza minden ötödik gyerek szegény, több mint 160 ezren közülük veszélyeztetettek, százezernél is többen pedig nem kaphatnak orvosi ellátást helyben – állapítja meg a Hintalovon Alapítványnak a tavalyi évet összegző gyermekjogi jelentése, amit a Hírklikk is bemutatott. Ez azt jelentené, hogy állandósultak a problémák az elmúlt hat évben?

Nyilván mindannyian, akik gyerekekkel foglalkozunk, ezekért kiabálunk tulajdonképpen évek óta, de úgy tűnik, nincs változás. Azért fontos, hogy ez a gyerekjogi jelentés – ami egy tendenciát mutat –, egy olyan kutatásmódszertannal készült, aminek az adatait talán már nem kellene, mert nem lehet megkérdőjelezni. Ha összehasonlítjuk a korábbi gyerekjogi jelentésekkel, akkor világosan látjuk: nem, hogy nem változik, hanem romlik a helyzet.

Ferge Zsuzsa szociológus már 2010-ben – a szegénység elleni küzdelem európai évének megnyitásakor tartott konferencián – azt mondta: Magyarországon a gyerekek szegénysége magasabb az uniós átlagnál. Magas a munkanélküli szülők száma, növekszik a cigányság leszakadása és a falusi gyerekszegénység. Akkor a többgenerációs szegénységet hat-nyolc százalékra becsülte. Ez a szám azóta nőtt, vagy csökkent?

Nem tudom, hogy ez a becslés azóta változott-e, nem láttam ilyen adatot. A Hintalovon Alapítvány az uniós átlaghoz viszonyítja azt. Eszerint vannak még nálunk is szegényebb országok, de nem tudom, mennyiben vigasztaló az, hogy Bulgária, vagy Albánia esetében rosszabbak a mutatók. Szerintem a tendenciát, a változásokat kell nézni, ami azt mutatja, hogy növekszik a védelembe vett, az SNI-s gyerekek száma, azoké is, akik nem érnek el megfelelő egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat. Ez mind összefügg a szülők képzettségével, munkalehetőségeivel, eladósodásával, vagy a lakhatási szegénységgel. Ha ezt tendenciájában nézzük, és hozzátesszük, hogy ez Magyarországon földrajzilag is erősen meghatározott, hiszen az északi, a keleti és a déli megyéket érinti leginkább – nem tagadva, hogy a fővárosban és Nyugat-Magyarországon is előfordul –, azért zömében ezekre a leszakadó térségekre igaz. Az észak-alföldi régió benne van a tíz legszegényebb uniós régióban. Mivel mindez tendenciájában nézve, nem pozitív változásokat mutat, szerintem óriási kockázata van az ország jövőjére nézve.

Ön szerint mit kellene a legsürgősebben tenni?

Én elég régóta mondom, mára akkora lett a probléma, hogy ezt strukturális változtatások nélkül nem lehet megoldani. Abban a struktúrában, amiben ma az oktatás, a szociális ellátás, az egészségügy, a foglalkoztatás, meg a gazdaság- és vidékfejlesztés működik, nem érnek össze a szálak. Tele vagyunk hamis, sikert mutató képekkel, információkkal, amelyek nagyon messze vannak a valóságtól. De, hogy ne csak a leszakadásról beszéljünk, a sportkörökbe járó gyerekek száma kilenc év alatt negyedére csökkent, miközben jónéhány stadion épült. Kérdés az is, vajon jó tendencia-e az, hogy 1800-szorosára növekedett az egyház szerepvállalása a nevelőszülői hálózatban. Kellene azzal is foglalkozni, miért gondolja azt bárki, hogy csak a valláson alapuló rendszerekben működtethető az a fajta szakmaiság, ami a leszakadáshoz, vagy a veszélyeztetett gyerekhez köthető. Ezek szerintem nagyon kirívó dolgok, amelyek azt mutatják, hogy ez a rendszer a gyerekeknek nem jó. Amikor 2013-ban egy jogszabály újra értelmezte a hátrányos helyzetű (HH) és a halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) gyerek fogalmát, az adatok azt mutatták, csökkent az érintettek száma. Ezzel együtt az oktatási szegregáció nehezebben kimutathatóvá vált. Mi viszont, akik a családokkal dolgozunk, pontosan látjuk, hogy az élethelyzetekben semmilyen változás nem történt. Van egy jogszabályi háttérrel megtámogatott valami, ami inkább arra jó, hogy elfedje a problémát, nem pedig arra, hogy megoldást keressen rá.