Lecsúszásban a magyar gazdaság

Mi állt a visszaesés mögött?

Nagy Márton szerint egyrészt külső hatások, másrészt a magas reálkamatlábak, azaz olyan tényezők, amelyekről ő és kormánya nem tehet. Ezt a külső okokra hivatkozást már megszokhattuk tőle és kormányától. Tény, hogy a külső konjunktúra is lanyha volt a fő piacainkon, de az unió egészében nem beszélhettünk recesszióról. Az előzetes adatok szerint az EU 27 államában a GDP 0,5 százalékkal emelkedett. A mi visszaesésünk távolodást, lecsúszást jelent az unió átlagához képest. Ugyanakkor Romániában, Bulgáriában, Horvátországban, Szlovákiában – a teljesítményrangsorban mögöttünk álló államokban – emelkedett a bruttó hazai termék, ami más oldalról is rámutatott relatív helyzetromlásunkra. Annál is inkább, mert az unióban nálunk volt a harmadik legnagyobb recesszió. Nagy Márton a kedvezőtlen külső körülmények közt eminensen a német gazdaság gyengélkedését jelölte meg, ami kétségtelen. De ez egyfelől régiónk valamennyi országának teljesítményét befolyásolta, másfelől pedig a német gazdaság 2024-ben is gyengén fog muzsikálni, ami felveti a kérdést: miért gondolja a nemzetgazdasági miniszter az idei évre a magyar gazdaság belendülését négy százalékra vagy még e fölé is. 

Most sem mulasztotta el Nagy Márton, hogy ne vágjon oda az MNB-nek, nyomást gyakorolva annak kamatpolitikájára. Szerinte ugyanis az inflációt meghaladó kamatok (pozitív reálkamatláb) akadályozzák a növekedést. Ebben van némi igazság, de egyrészt a beruházások 2022 második félévétől zuhannak, amikor még fordított volt a helyzet, negatív kamatlábak érvényesültek, az előjel csak 2023 második felétől vált pozitívvá. Másrészt a növekedés motorját jelentő beruházások beindulásának a kamatokon kívül számos más, lényeges feltétele van. Ilyen például, hogy a kormány ne fagyassza be a beruházásokat, kiszámítható gazdaságpolitikát folytasson, garantálja a tulajdon biztonságát, ne avatkozzon be lépten-nyomon a piacgazdaság mechanizmusaiba, legyen az országban jogbiztonság, ne legyen nagy (és főleg ne nőjön!) az országkockázat, s mindezeken túl, még kedvező piaci kilátásokra és használható kapacitásokra (például munkaerőre) is szükség volna. A felsoroltak a közelmúlt magyar gazdaságából rendre hiányoztak, s eredményezték a rossz beruházási klímát.

Ami az elmúlt évben a magyar gazdaságot recessziós pályára lökte, az elsősorban a kormányzati politika volt. A bruttó hazai termék a közelmúlt évtizedeiben csak külső válságok hatására esett vissza, így a világgazdasági válság 2009-es mélypontján, majd 2012-ben az európai adósságválságban, és 2020-ban a világjárvány idején. Most ilyen külső válság nem volt, a recessziót magunk termeltük ki. Erre utal az is, hogy a belső kereslet omlott össze, a fogyasztási és a felhalmozási. Az első háromnegyed év adatai alapján, a nettó exportot (az export és import különbsége), a külső tényező öt százalékponttal ellensúlyozta, javította a belső kereslet zuhanását, amely mértékre 1996 óta (1995-öt követően EU-konform a GDP-számításunk) közel sem volt példa.

Recessziónk tényleges oka

A kormány hatalmi szempontokat követő politikájának következménye az, hogy a magyar gazdaság elkanyarodott az unió átlagos növekedési pályájától és régiós pályatársainkhoz képest is más növekedési (és eladósodási!) mintázatot követ a legutóbbi időkben. Ebben eminens szerepe volt annak, hogy a kabinet a 2022-es választások megnyerése érdekében többezer milliárd forintos többletkeresletet engedett ki, ami az infláció felfűtőanyagául szolgált. Majd az emiatt kiszakadt költségvetés befoltozása miatt kikényszerült adó- és beruházási megszorítások – miközben tovább növelték az inflációt – visszavetették a kibocsátást. A kabinet további számos, az infláció letörése elleni és/vagy piacellenes fellépése is bővítette a keresletet, szembemenve az MNB keresletszűkítésre koncentráló, infláció elleni fellépésével. Emellett nem tett komoly erőfeszítéseket az uniós források mielőbbi becsatornázására, sőt, hektikus, ötletszerű piacgazdasági beavatkozásaival, továbbá a tulajdonbiztonság aláásásával elriasztotta a nyugati befektetőket. Ráadásul laza fiskális politikát folytatott, ami szintén fűtőanyagául szolgált az inflációnak. 

Az unió éllovasává vált magyar infláció lemorzsolta a jövedelmeket, és a megtakarítások egy részének felélése sem volt elégséges ahhoz, hogy a háztartások fogyasztása ne zuhanjon nagyobb mértékben, mint a sokszor elátkozott Bokros-évben, 1996-ban. (Ugyanakkor Romániában és Bulgáriában a múlt évben nőtt a háztartások végső fogyasztása.) Így bedőlt a belső kereslet fő támasza. 

A belső kereslet másik tényezője, az állóeszközök felhalmozása, még ennél nagyobb visszaesést jelzett. Bekövetkezett zuhanásukhoz hasonló mértéket utoljára a rendszerváltást követő összeomlás éveiben láttunk a magyar gazdaságban. Az első háromnegyed évben nálunk a beruházások két számjegyű mértékben estek (Romániában ugyanennyivel nőttek!) többezer milliárd forintos kényszerű befagyasztásuk és számos más, a beruházásokat visszafogó (kormány által is generált) körülmény hatására. 

Csak a nettó export említett számottevő pozitív értéke enyhítette a belgazdaság összeomlását, s ez állt a külgazdasági mérlegek javulásának hátterében is. De egy percig ne higgyük, hogy például a külkereskedelmi mérleg exporttöbblete a kivitel megtáltosodásának volt köszönhető. Nem! A külső mérlegek többletei azáltal álltak elő, hogy a belső fogyasztási és felhalmozási piacok zsugorodása/zsugorítása következtében példátlan mértékben visszaesett az import, ami viszont korántsem jelent egészséges, kedvező tendenciát.

Recessziónk folyományai

A vártnál nagyobb reálgazdasági visszaesés a forintban számított bruttó hazai értéket is behorpasztja. A tavaly március végén, másodszorra is felülírt költségvetésben és a 2024-re készítettben is 77.629 milliárd forintos nominális GDP-vel számoltak – akkor még 1,5 százalékos reálnövekedés és a fogyasztói inflációnál alacsonyabb általános árszintnövekedés (GDP-deflátor) feltételezésével. Az utóbbit az első háromnegyed év adatai vissza is igazolták. Ha csak ezzel a deflátorral számolunk, akkor tavaly a nominális GDP 75.106 milliárd forint lehetett, azaz, 2523 milliárd forinttal kevesebb, mint aminek az elosztásáról a költségvetésben rendelkeztek. De ha figyelembe vesszük azt, hogy az utolsó negyedévben a fogyasztói és a termelői szférában is erős inflációcsökkenés következett be, akkor ennél hozzávetőleg 1000 milliárd forinttal nagyobb a különbség. Nem kis összegekről van szó!

A tavalyi nominális GDP bezuhanásból adódóan 2024-ben – a ténylegesnél magasabb nominális GDP-re vetített növekedési (4 százalék) és deflátor (5,6 százalék) adatok alapján – egyáltalán nem termelődik ki az a 85.255 milliárd forint, aminek az elosztásáról a költségvetési törvényben rendelkeztek. Ha a reálisabban várható mintegy 3 százalékos reálnövekedéssel és a szintén reálisabban várható alacsonyabb deflátorral (4,6 százalék) kalkulálunk, akkor nagyjából 4500 milliárd forinttal kisebb bruttó hazai terméket kapunk a tervezettnél, aminek meglesznek a következményei az idei költségvetésben – már csak ebből adódóan is. 

Egyfelől a vártnál nagyságrendekkel kisebb, forintban számított GDP a prognosztizáltnál rosszabb fiskális mutatókat, államháztartási hiányrátát és adósságrátát, valamint nagyobb kamatszolgálatot fog mutatni. Ez pedig felkeltheti a hitelminősítők érdeklődését és előrevetíti, hogy tovább drágul gazdaságunk finanszírozása. Másfelől komoly gondok lesznek az idei költségvetési hiánnyal is akkor, amikor az Európai Bizottság beélesíti a túlzott deficiteljárás, forrásmegvonással, büntetéssel járó gyakorlatát. A GDP 2,9 százalékára tervezett államháztartási hiánymérték egész biztosan nem tartható, de még a nemrég közölt 4-4,5 százalék sem. És ekkor még nem számoltunk azzal, hogy növekedési terveinek teljesítéséhez Nagy Márton fiskális ösztönzést is vár a költségvetéstől, a politika pedig a júniusi választások megnyerése céljából ismét „helikopterpénzeket” szeretne (fog) kiszórni. Mindehhez valóban 7-8 százalékos deficitre volna szükség, mint ahogy ezt a nemzetgazdasági miniszter elvárásként az unió felé meg is fogalmazta. Ám ez azt jelentené, hogy a hiány meghaladná még a Covid idején keletkezettet is, amire az unió bürokratái összevonnák a szemöldöküket. Ám ez lenne a legkevesebb. Ennél rosszabb lenne, ha a hitelminősítők és a pénzpiac szereplői ebben az országkockázat szintet lépő megemelkedését látnák, amiből nagyobb eladósodás, árfolyamromlás, az infláció újbóli felpörgése következne. Vagyis mindaz, amire nem vágyunk kis hazánkban. 

2024-ban a tavalyi mély bázison lehetséges 2-3 százalék közötti növekedés, de valószínűsíthető, hogy ennek az árát meg kell majd fizetni. Az egyensúlyi mutatók romlásában, az infláció megkapaszkodásában, eladósodásunk további emelkedésében, azaz lecsúszásunk folytatódásában. Úgy is mondhatnánk, hogy az alaptalan politikai álmodozások árát a jövőben is velünk, országlakosokkal fogják megfizettetni. Kik is? Hát…az Álmok Álmodói.