Légy egyforma, ne tűnj ki, maradj észrevétlen!
Hazudni kell uram, tér a lényegre a férfi, aki megszólított a bolt bejáratánál. Ismer látásból, mondja, ő is itt szokott vásárolni, ahol én. Nem látszott bolondnak, nem tűnt térítőnek. Tanár volt valamikor, mondja, mintha kitalálta volna, hogy min gondolkodom. Papíron még most is az, de már senkit nem akar megtanítani semmire. Egyszerűen túl akarja élni azt, ami most van, meg azt is, ami ezután jön. Ez az ő összes vágya.
Ő azt hitte, nem most, hanem évekkel ezelőtt, akkor még, amikor sokan mások is sok mindenben hittek, hogy nem kell többet hazudni. Eltitkolni, hogy mit gondol az ember.
Az a legrosszabb uram, hogy megszoktuk, és már fel sem tűnik, hogy milyenek lettünk. Mi itt, ebben a szomorú, leharcolt országban, gyógyíthatatlanok vagyunk. Túl régen van a méreg a szervezetünkben, több már bennünk a beteg sejt, mint az egészséges. Megszoktuk, hogy alakoskodni kell, néha még szégyelljük is magunkat, amiért gyávák vagyunk, mert ezt legalább nem vették el tőlünk.
Szabadon szégyenkezhetünk.
Alattvalók kellenek a hatalomnak uram, parancsra mozduló katonák. És a tökéletes katonáknak, amilyenekké mi is lettünk, épp ilyen hatalomra van szükségük. Olyanra, amelyik megmondja, hogy mit gondoljunk a világról. Munkáról, pénzről, fociról, szerelemről. Jóságos, gondoskodó vezető kell nekünk, aki nálunk is jobban tudja, hogy nekünk mi a jó. Hogy mikor vagyunk rendes emberek, jó magyarok, tisztességes polgárai a nemzetnek. Aki, ha jók vagyunk, megsimogatja a fejünket. Nem jó rossznak lenni, mert akkor megbüntetik az embert. Ellenszegülni, mást mondani, mint amit elvárnak.
Légy egyforma, ne tűnj ki, maradj észrevétlen!
Nekem ebből már elegem van, uram. Undorodom, és szégyellem magam. Az jár az eszemben, hogyan lettünk ilyenek? Hol romlott el ez az egész, miféle ördögi terv butított bábbá bennünket?
Költői kérdések, tudja ő azt nagyon jól. Nem is vár választ, csak megörült, hogy találkoztunk. És hogy érzem-e én is, hogy jön a tavasz. Nem most, hanem majd valamikor, az ősz és a tél után. Lehet, hogy még sokáig kell várni, ő talán meg sem éli, de a gyerekei biztosan örülni fognak majd, ha egyszer kisüt a nap.
