Luxemburgi Zsigmond és követője: Orbán Viktor

Luxemburgi Zsigmond (1387-1437), magyar király és későbbi német-római császár, hatalmának megszilárdítása érdekében a megkoronázását követő öt évben elzálogosította vagy/és örökbirtokként szétosztotta a királyi uradalom felét, miáltal új főurak léptek a színre. A Zsigmond által kinevezett bárók fele újdonsült volt, és a leggazdagabbak körében is ez volt az arány. A birtokadományok fejében a király lojalitást várt. Az uradalmak eladományozása következtében, az udvar bevételei megcsappantak, de ez nem tartotta vissza Zsigmondot attól, hogy a költséges hadjáratok és a pazar udvartartás mellett, ne kezdjen nagyszabású építkezésekbe: a királyi székhely Budára helyezésébe, majd a pozsonyi székhely feltételeinek megteremtésébe, továbbá tatai vadászkastélyának és új váraknak az építésébe. A kincstár hiányzó forrásait hitelből pótoltatta: elzálogosította néhány magánbirtokát, továbbá a brandenburgi tartomány és 13 szepességi város is erre a sorsra jutott (az utóbbiak csak 1772-ben kerültek vissza Magyarországhoz), illetve szisztematikuson rontotta az ezüstpénz értékét. Ez utóbbi következménye lett a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés.

És ma

A hatszázötven évvel ezelőtt uralkodott király szellemét azért idéztem meg, mert tettei sok hasonlóságot mutatnak mindazzal, ami 2010 után Magyarországon történik. Az uralkodó, Orbán Viktor, saját hatalmát támogató oligarchákat és intézményeket épít ki, megvásárolva azok lojalitását uniós pénzekből, a költségvetés forrásainak gyakorlatilag kontroll nélküli osztogatásából, az állami vagyon mozgatásából, az MNB forrásaiból és alapítványai révén, a köréhez tartozó bankok segítségével és a forint gyengítésével. Mindehhez az elmúlt évben újabb forráshoz is hozzájutott az unió jóvoltából. Brüsszel ugyanis a vírus- és a gazdasági válság elleni védekezés elősegítése érdekében három szigorú szabályt is feloldott. Időlegesen felfüggesztette az államháztartási hiány három százalék alatti tartásának kötelezettségét, korlátlanná tette a cégek állami támogatását és felemelte az állami garanciavállalás határát.

Az Orbán-kormány – némi hezitálás után – élt e lehetőséggel, aminek következtében az államháztartás önkormányzatokon kívüli hiánya 2020-ban a tervezett több mint tizenötszörösére, a GDP 12 százalékára duzzadt. Az így kitermelt 5549 milliárd forintos deficit megnövelte az államadósságot a devizatartalékok feltöltésére felvett euróhitelekkel együtt. A Pénzügyminisztérium tavaly év végi várakozása szerint az államadósság a GDP 81,2 százalékra emelkedett, de ennél is magasabb lehetett, mert Vargáék a jelentésükben a ténylegesnél 150 milliárd forinttal kisebb hiányt prognosztizáltak. Mindez azt jelentheti, hogy az államadósság rátája – a tervezett csökkenéssel szemben – 16 százalékponttal magasabb lesz a 2019. évinél. Ekkora növekmény egyetlen év alatt!. Hasonlót a „szocik” csak hat év alatt tudtak összehozni. (Hiába, az Orbán-kormány jobban teljesít.) Ha ehhez még hozzávesszük azt, a Surányi György számításai szerinti implicit adósságot, ami a nyugdíjrendszerben a magán-nyugdíjpénztári vagyon bedarálásából és rendszerének felszámolásából keletkezett, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy

a regnáló kabinet történelmi adósságcsúcsot állított be a forint történetében.

Az eladósodást nem tartom ördögtől valónak, mint vallotta ezt még háromnegyed  évvel ezelőtt is Orbán Viktor. Lehet a hitelfelvét áldás, ha felgyorsítja a gazdaság fejlődését, és lehet átok is egy ország számára, ha a hitelek úgy költődnek el, hogy még a kamataikat sem képesek kitermelni. Ekkor kerül lefelé tartó adósságspirálba az ország, mint történt ez az előző rendszer utolsó évtizedeiben. Vagyis az adósságnövekmény minőségét az dönti el, hogy a kölcsönöket mire és miként helyezték ki. Ebből a szempontból korántsem lehetünk nyugodtak a tavalyi kiugró deficitet illetően. Úgy semmiképp, mint amiként a pénzügyminiszter indokolta a bődületes méretűre duzzadt hiányt: „A kormány felelős döntése értelmében nem lehet pénzügyi akadálya annak, hogy bárki megfelelő egészségügyi ellátást kapjon, vagy munkahelyét megtarthassa. Ennek érdekében a költségvetés vállalta a legnagyobb kiadásokat”.

Mit védett Orbán Viktor?

Még ha az egészségügyet és a munkahelyeket védte volna a „kormány felelős döntése”! De nem, Orbán Viktor végre úgy érezhette magát, mint ahogy mindig is szerette volna: legyen mozgástere, a költekezését ne korlátozzák. Nem is korlátozta sem a Költségvetési Tanács, sem az Állami Számvevőszék, holott kötelességük lett volna legalább megszólalni. A kormány az egészségügy és a munkahelyek védelmére fordította a legkevesebbet. És erre a védelemre hivatkozva, magát védte. Kifelé, a németek és az USA felé a hatalmas hadiipari megrendelésekkel, befelé pedig potenciális szavazóbázisának extra megtámogatásával. A hitelből kiszórt pénzek irányultságuk és kihelyezésük módja miatt sem lesznek képesek kitermelni a visszafizetés forrásait. Az új és régi oligarchák több száz milliárd forintos kistafírozása ingyen pénzekkel – mint az előző rendszerből tudjuk – nem támaszt erős megtérülési követelményt, innovációs kényszert a befektetésekkel szemben. De a 2022-es választások megnyerése Orbán Viktornak minden pénzt megér, csak nekünk fog Orbán túl sokba kerülni, hisz' adósságspirálba hajszolta az országot (s ekkor még nem szóltunk a két behemót, soha meg nem térülő, ám igen drága kölcsönökből készülő beruházásról, Paks II.-ről és a Budapest-Belgrád vasútról).

És akkor 2021?

Miként az várható volt, füstbe ment tervnek bizonyult az a 2021. évi költségvetés, amit tavaly nyáron fogadott el a parlament, és amit 250 minisztériumi munkatárssal, 150 ezer munkaórával állítottak elő. A Covid kiváltotta teljesen átláthatatlan körülmények közt, ezúttal teljesen értelmetlen volt ragaszkodni ahhoz az Orbán bevezette gyakorlathoz, amely az előrehozott költségvetés-készítéssel szeretné – állítólag – kellő időben informálni a gazdaság szereplőit. Erre – mint mondani szokták – a 2021-re beterjesztett költségvetés alapból nem volt alkalmas. A világ szégyene volt, hogy előirányzataihoz bázisszámokként azokat a 2020. évi tervadatokat másolták be, amelyeket még az előző évben fogadtak el, a négy százalékos növekedés feltételezésével. Ennek az imaginárius költségvetésnek, ami semmire sem volt használható (a Költségvetési Tanács erre is rábólintott) szükségképpen meg kellett buknia, s ez hónapokon belül be is következett. Persze az orbáni „pávatánc” módszerével: úgy bukott, hogy nem bukott. Nem bukott, mert nem lett beterjesztve helyette más, új, a parlamentben. Csak éppen e költségvetés tartalma lett felismerhetetlenségig össze-vissza kaszabolva.

Egyrészt az elfogadását követően meghozott kormányzati döntéseknek köszönhetően, amelyek – becsülhetően – további, több mint ezer milliárd forinttal megterhelték a 2021. évi költségvetést. Ide volt sorolható a külső eladósodás felpörgetése nyomán növekvő kamatszolgálat, az újabb lakáspolitikai intézkedéssorozat, az orvosi béremelés, az iparűzési adó csökkentésének kompenzálása, a KIVA igénybevételi lehetőségének kiterjesztése, 1,5 millió államigazgatási eljárás ingyenessé tétele és további nagyjából 500 milliárd forint vonzatú kormánydöntés.

Másrészt 2020 végén a PM olyan növekedési és fiskális politikai tervezettel állt elő, ami merőben különbözött az elfogadott költségvetésben vázolt pályától.

• Visszavágták, mondjuk, közelebb vitték a realitásokhoz a növekedés mértékét: 2021-re a 4,8 százalékos fellendülés helyett csak 3,5 százalékos GDP többletet várnak gyengébb fogyasztási, markánsan különböző beruházási (növekedés helyett további visszaesés) ütem és erőteljesebb exporthúzó hatás feltételezése mellett.
   
• A 2020 második felében újra gondolt fiskális politikát a kormány 2021-re is kiterjesztette. Felmondta a költségvetés gyors konszolidációjának és az államadósság határozott csökkentésének elképzelését, amit a parlament még 2020 nyarán elfogadott, és ehelyett a többletköltést turbósította fel.
   

= Az eredetileg megszavazotthoz képest a négyszeresére nőtt a költségvetés elsődleges (kamatmentes) hiánya, ami a nagyobb pénzkiáramlás biztos jele.

= Az államháztartás uniós elszámolás szerinti hiánya már nem kerül három százalék alá: a deficitráta 2,9 százalékról 6,5 százalékra nőtt.

= Az államadósság rátája sem csökken 3,3 százalékponttal, mint azt az elfogadott tervezet tartalmazta, hanem ennek csak a töredékével (0,4 százalékponttal).

A 2021. évi költségvetés jelzett jelentős pályaváltása ellenére, a kormány nem vette a fáradságot arra, hogy újat mutasson be a parlamentben. 2020-ra Orbán tavasszal még megígérte, hogy lesz a vírus kiváltotta körülményekhez igazított, újratervezett költségvetés (nem lett!), de most már nem is ígér. 2020 decemberi anyagában a PM csak a központi költségvetés összevont bevételeit és kiadásait mutatta be, az államháztartás egészére kiható változások prezentálásával azonban adós maradt. Pedig készülnie kellett az alrendszerekre vonatkozóan is új számvetéseknek, hiszen tájékoztatást adtak azok várható egyenlegeiről is. Csak azt nem tudni, hogy milyen folyamatok eredményeként jött össze az államháztartás egészére vonatkozó hiánymutató.

 Az eredmény: fokozódik a költségvetés átláthatatlansága, követhetetlensége – amúgy nem kis összegről, hozzávetőleg 20 ezer milliárd forintról van szó – és mindez az Állami Számvevőszék és a Költségvetési Tanács mély csendje mellett. Bár ha megszólalnának, nem gondolom, hogy Orbán Viktor váltana, hisz a 2022-es választások előtt nem véletlenül lazította fel a fiskális politikát.

A 2021 utáni évekre, a 2024-ig kivetített új pályán – a Pénzügyminisztérium prognózisa szerint – a korábban tervezettnél valamivel magasabb növekedés ellenére, a költségvetés és az államadósság konszolidációja sokkal lassabban halad. (Ha egyáltalán halad majd!) A papír szerint az államháztartás deficitmutatója csak 2024-ben éri el 2019-es szintet, az államadósság rátája pedig ekkor még csak a 2017 évit közelíti.

„Szép új világ”!  De hol marad a parasztfelkelés?