Magyar agrárium: útkeresés a 21. században

A miniszterelnök ritkán beszél a magyar mezőgazdaság helyzetéről, ha mégis megteszi, azt mondja, hogy az elmúlt száz évben az utóbbi tíz volt a legsikeresebb időszak. Ön is így látja?  

Amikor ezt hallom, nem értem, hogy a magyar agrárértelmiség, a gazdasággal foglalkozó szakemberek, kutatók, tudósok miképpen képesek ezt szótlanul hallgatni. Ha már minősíteni próbáljuk az elmúlt évtizedek agrárgazdaságát, nyugodtan állíthatjuk, hogy a '70-es, '80-as években volt a hazai agrárium a legstabilabb állapotban. Akkor voltunk a legközelebb Európához, meg lehet nézni a számokat. Különösen két fontos jellemzőt szeretnék kiemelni: akkor jöttek létre a mezőgazdasági termelési rendszerek, a magyar élelmiszer-gazdaság 10 millió ember helyett 15 millió élelmezését biztosította; ugyanakkor az ágazat állami támogatások nélkül működött, nettó befizetője volt a költségvetésnek. Azokban az évtizedekben nem arról szólt a dolog, hogy mindenféle támogatásokkal éppen csak a felszínen kell tartani az ágazatot, mert azok a termelési rendszerek, amelyek idehaza létrejöttek, világszínvonalon működtek. Gabonában, szántóföldi növényekben Európában az elsők között voltunk, kukoricatermelésben a világon a másodikak, de az élelmiszer-gazdaság fejlődési dinamikájában is az elsők közé számítottunk.

Ha jól értem, mindezt annak tulajdonítja, hogy a mezőgazdaság átgondoltan működött…

Magyarországon a rendszerváltás után nem volt átgondolt agrárpolitika, amit jól jellemez, hogy az ágazatot vezető minisztérium nevét – mezőgazdasági és élelmezésügyről – földművelésre változtatták, ami önmagában is jelez egyfajta visszalépést. A különbség abban volt, hogy a '70-es évektől a gazdasági mechanizmus az agrárium számára is új lehetőséget biztosított. Az oktatási rendszer egyrészt megteremtett egy felkészült, fiatal agrárértelmiséget, 41 ezer felsőfokú végzettségű dolgozott az ágazatban, másrészt a mezőgazdaságot az akkori miniszter, Dimény Imre irányította, maga is tudós ember, és képes volt megfelelően képviselni az ágazat érdekeit. Harmadrészt az 1970-es évek elején létrejött termelési rendszerek létrehoztak a gyakorlatban is működő tudományos kapacitást, az ismereteket tovább tudták adni az üzemekben dolgozó szakembereknek. A termelési rendszerekben létrejött alkotó műhelyekben arra törekedtek, hogy megteremtsék a termelést befolyásoló tényezők komplex összhangját. Meghatározónak négy szakmai területet tartottak: a humán és a műszaki tényezőket, a biológiai kérdéseket és a kémiai tényezőket. A fejlődést az biztosította, hogy a termelést befolyásoló tényezők közül mindig azt fejlesztették, ami az adott pillanatban a legalacsonyabb szinten volt. Ez a „minimum törvény” a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a tevékenység színvonala folyamatosan javult, és az ágazatban foglalkoztatottak közül egyre többen ismerték meg és alkalmazták a gyakorlatban a korszerű technológiákat. A négy tényező közül a legfontosabb a humán tényező, látványosan pedig a műszaki tényező jelent meg, hiszen rövid idő alatt a világ legkorszerűbb technikája költözött be a hazai mezőgazdaságba.

Az agrárgazdaságban dolgozók ezt tudomásul is vették?

Az ágazat vezetési struktúrája is alkalmazkodott a korszerű követelményekhez és az irányítás egy többszintű tudásközponton keresztül is érvényesülhetett. Amikor valaki megérti, mit, miért és hogyan kell csinálnia, ha elfogadja a tanácsokat, ha belátja, hogy azok a hasznára válnak, akkor könnyű egy irányba terelni az amúgy önálló gazdasági vezetőket. Az lett az eredménye, hogy egyrészt átalakult az egész ország, az emberek érezték, látták a munkájuk értelmét. A falu gazdagodott, a mezőgazdasági üzemek létrehozták a saját építőipari vállalatukat, a melléküzemágakat. Tulajdonképpen egy olyan komplex rendszer jött létre szinte minden faluban, ami egyrészt horizontális, másrészt vertikális integrációra támaszkodott.

Mindez egyedül a miniszter érdeme volt? 

Egymagában kevés lett volna ehhez. Kellettek hozzá különös tehetségű emberek, mint például a Bábolnai Gazdaságot vezető Burgert Róbert, aki  létrehozta az első termelési rendszert. A horizontális integrációt párosította a vertikális integrációval és a saját gazdasági céljain túlmenően, eredményesen dolgozott a rendszer feltételeinek széles körű megteremtésén. Ennek eredményeként fejlődött a mezőgépipar és a hazai mezőgépgyártás, létrejöttek komplex állattenyésztési technológiák, sőt, ezeket exportáltuk is. Világra szóló eredményt ért el ezzel. Szerencsére nem volt egyedül, hamarosan követői akadtak és így rövid idő alatt széles körben elterjedt a termelési rendszerek gyakorlata. 

Hol siklott ki mindez?

A '90-es rendszerváltás idején az Agrártudományi Egyesület alelnökeként szembesültem első alkalommal azzal az értetlenséggel, ami a mai állapotokhoz vezetett. 1990. márciusában rendeztünk egy nagy konferenciát, amelyen Antall József miniszterelnök is beszédet mondott. Kijelentette, a termelőszövetkezetek a jövőben magántulajdonnak számítanak. Ebből mindenki azt szűrte le, hogy a mezőgazdaságnak, mint ahogyan az egész magyar gazdaságnak, a jövőben a magántulajdon dominanciáján kell alapulnia. Szerinte csak ez a működőképes, ez adhat esélyt a sikerekre. „Arra kell törekednünk, hogy a mezőgazdaságban megmaradjon néhány állami gazdaság, amelyek fajtanemesítéssel vagy mintagazdaságként szolgáljanak. A téeszek pedig legyenek önkéntes alapon működő vállalkozások. A szövetkezeti tulajdon legyen ismét magántulajdon, és annak is kell maradni” – jelentette be. 

Akkoriban ez sok gazdaság felbomlását indította el.   

Igen, mert megjelent a kormány tulajdon- és privatizációs stratégiája is, amelyben az szerepelt, hogy a szövetkezeti vagyon egészét speciális értékpapír-formában nevesíteni kell a tagok között. A földtulajdon reformját úgy kell megvalósítani, hogy a termőföld döntő többsége magántulajdonba kerüljön. Magyarul: szabad a gazda, aki akarja, vigye a maga vagyonkáját és kezdjen vele, amihez kedve van. Ha nem verték volna szét a szövetkezeteket, akkor megmaradt volna a faluszervező funkciójuk, a településeken továbbra is elláttak volna mindenfajta szociális feladatot a közlekedéstől kezdve az étkeztetésig egészen az iskolai buszok üzemeltetéséig.  Az akkori miniszternek és Antall Józsefnek is próbáltuk elmagyarázni, hogy a téeszeket nem szabad bántani, de nem érették meg. Máig nem tudjuk, ki volt a háttérben az, aki megváltoztatta a kormányfő véleményét az agrárstruktúra korábban felvázolt átalakításáról, de ennek következtében tartunk ma ott, ahol vagyunk. Egy sor terményben nem vagyunk önellátók, tulajdonképpen évtizedek óta nincs egy életképes agrárstratégiánk, amely az ország adottságaira, lehetőségeire támaszkodna.  

A szövetkezés szitokszónak számított, egyet jelentett a „kolhozokkal”. Lett volna más út is?

A privatizáció elején hárman kaptunk megbízást arra, hogy az akkor meglévő 114 állami gazdaság anyagait dolgozzuk fel, és tegyünk javaslatot a jövőről.  Leírtuk, ne bántsák, ne verjék szét az állami gazdaságokat. A javaslatot nem fogadták meg, az állami gazdaságok is a téeszek sorsára jutottak. A mai mezőgazdasági tőkekoncentráció sokkal kedvezőtlenebb, mint amilyen a rendszerváltás előtt volt. Ma vannak kis családi gazdaságok, nagygazdák és több ezer hektáros „uradalmak”. Antall József úgy gondolta, hogy akkor lesz korszerű a magyar mezőgazdaság, ha 50-60 hektáros üzemi méret válik általánossá. 

Ez tévedés volt?

50-60 hektáron akkor lehet gazdaságosan termelni, ha jól választjuk meg, mit és hogyan termelünk, vagy ha az ilyen méretű tulajdonosok szövetkeznek. Nem „kolhozokra” gondolok, hanem német típusú szövetkezetekre, amelyeknek van saját bankjuk, építőipar cégük, saját üzemanyag és értékesítő hálózatuk. Ha a családi gazdaságok mögött van egy ilyen szövetkezeti háttér, vagy azt helyettesítő szervezet, akkor nyilvánvalóan abszolút lényegtelen, hogy a belépőknek mekkora saját földterületük van. Erre a legjobb példát a német borászoknál láttam. A pinceszövetkezetbe minden gazda beadja a maga szőlőtermését, nem az ő dolga a bor készítése, palackozása. Európa második legnagyobb borászüzemébe négyezer gazda hordja be a szőlőjét, amikor leadja termést, kifizetik a szőlő árának harmadát. A másik kétharmadot akkor kapja meg, amikor borként eladták. Annyit fizetnek neki, amilyen minőségű bort tudtak a szőlőjéből csinálni. Annak idején a Hungarovin volt a világ egyik legnagyobb boripari cége, ahol naponta 400–500 ezer palackot termeltek. Mindenki a csodájára járt ennek az üzemnek, tőlünk tanultak. Már akkor jól működött az az integráció, ami a szőlőtermelés területén megalapozta a boripari fejlett technológiát és az értékesítés széles körű rendszerét. Ezt is felszámolták. 

Lát ebből valamiféle kiutat?

Sok mindent újra kellene gondolni. Nincs rendben a földek értékelése, ma már nem igazi mérce a Ferenc József idején bevezetett aranykorona. A rendszerváltás előtt kidolgoztunk egy százpontos földminősítési rendszert, ami már majdnem kész volt, azóta elfelejtették. Elavult az egész magyar földnyilvántartás, rekonstrukcióra szorulnának a földhivatali nyilvántartások. Változik a klímánk, kénytelenek leszünk alkalmazkodni. El kell, hogy készüljön egy felmérés azokról a hazai mezőgazdasági területekről, amelyeken a klimatikus viszonyok változása miatt a jövőben nem érdemes termelni. A romló talajviszonyok, a talajok vízháztartása, egyáltalán a vízzel való gazdálkodás fontosságát fel kellene ismerni. Most még a huszonnegyedik órában vagyunk, amikor felmérhetjük, hogy mekkora területen nem érdemes mezőgazdasági termelést folytatni. Véleményem szerint akár egymillió hektáron érdemes lenne erdőt telepíteni, amire ma még talán van lehetőség. Ezen keresztül alapvetően befolyásolhatnánk a klímát, és a területek hasznosítását. El kellene fogadni, amit David Riccardo angol közgazdász már a 19. században megfogalmazott a komparatív előnyökről: az országoknak arra kell specializálódniuk, amit a leghatékonyabban tudnak előállítani, a többit cserével beszerezniük. Portugália könnyebben tud bort termelni, mint Anglia, ott pedig a gyapjútermelés versenyképesebb, mint Portugáliában. Akkor nem érdemes fordítva kísérletezni. Mondhatnak bármit a többezer hektáros hazai nagyüzemek tulajdonosai, az orosz és az ukrán gabonatermeléssel nem vehetik fel nyereségesen a versenyt. Lehet ez ellen tüntetni, politikai nyilatkozatokat tenni, de nincs értelme. Magyarország a jövőben nem lesz gabona nagyhatalom. Már régen ki kellett volna találni, hogy miben tudunk speciális előnyökre szert tenni, milyen bioterméket, vagy kisüzemileg, nagyobb hozzáadott értékkel előállított élelmiszereket, vagy olyan gyümölcsöket termeljünk, amiben nekünk a legjobbak az adottságaink. Ma a mezőgazdaságban nincs kellő innováció, nem gondolkodunk a hozzáadott érték növelésében.