Magyarország, kocsiszín

Marika néni először el sem hitte, hogy mi történik vele. A négyes metrón, amelynek leghátsó szerelvényén utazott, nem nyíltak ki az ajtók a kelenföldi pályaudvarnál. Biztosan belátják, hogy hibáztak, gondolta magában, és akkor majd kinyílnak az ajtók. A szerelvény azonban haladt tovább. Marika néni körbenézett az utastársain, néhányukon értetlenség látszott, volt olyan, akin rémület, de a legtöbben közömbösen néztek maguk elé, ugyanúgy, mint azokon a napokon, amikor megáll a négyes metró a kelenföldi végállomásnál.

Marika néni úgy érezte, hogy nem a térben, hanem az időben utazik. Eszébe jutottak a nagyon sok évvel ezelőtti történetek. Kislány volt még a nagy háború idején, és számos kis barátját soha többé nem látta, a felnőtt bácsik és nénik közül is többen ismeretlen helyre távoztak. Azóta persze tudja, hogy mi lett velük, néhányan, akik szerencsésebbek voltak, túlélték az akkori nagy utazást, de közülük csak kevesen jöttek vissza Magyarországra, a legtöbben idegen országokban kezdtek új életet. Leveleket kaptak tőlük Marika néni szülei, érdekes és színes bélyegekkel ragasztották teli a borítékot.

Még mindig ment tovább a metró, így a forradalomra is volt ideje emlékezni, amit sokáig ellenforradalomnak kellett mondani. Nagylány volt már akkor, egyetemre készült, de zavaros idők voltak, nem lehetett tudni, hogy mit hoz a holnap. Aztán vége lett ennek is, béke lett, szürke, egyformának tetsző évek jöttek. Mindig egy kicsivel jobb lett, de mintha egy láthatatlan kéz gondosan vigyázott volna arra, hogy jó sose legyen.

Aztán egyszer mégiscsak úgy tűnt, hogy jó lesz. Még volt néhány éve a nyugdíjig, amikor megnyitották a határokat, lett több párt, és az országgyűlés sem csupán évente négyszer ülésezett. Nagyon tetszett neki a születőben lévő szép új világ, sokat várt tőle. Azt gondolta, ahogyan a mostani utastársai közül is sokan, hogy a szabadsággal a jólét is eljön. De a szabadsággal nem jött el a jólét, illetve csak keveseknek sikerült több mézet menteniük a madzagra, a többségnek inkább a bizonytalanság jutott. Ezért aztán Marika néni, másokkal együtt, meg is haragudott a szabadságra, úgy érezte, hogy becsapták, amikor jólétet is ígértek neki. Pedig nem ígért neki senki semmit, ha figyelmesebben olvasta volna az apró betűs részeket, másokkal együtt ő is rájöhetett volna, hogy valójában csak ők szerették volna, ha megígérik, hogy mindenkinek jobb lesz.

Felnézett az időutazásból, ekkor vette észre, hogy megérkeztek a kocsiszínbe. Még soha sem járt itt - nem utasoknak való vidék ez. Nem sokat időztek itt, rövid várakozás után elindultak visszafelé. Még annyi ideje maradt, hogy okostelefonjával készítsen néhány fotót, megmutatja majd a fiának és az unokáknak, akikkel a Kelenföldi pályaudvaron találkozik.

A visszaúton már gyorsabban ment minden. Rendszerváltozás, forradalom, világháború – már meg is érkeztek oda, ahova eredetileg indultak, Kelenföldre.

Mi történt, kérdezte a fia, miért késtél? Az unokák arcán is aggódás látszott. Túlment a szerelvény, nem állt meg a végállomásnál, mondta Marika néni. De azután visszafordultunk. Az időutazásról nem szólt semmit, nem akarta fölöslegességekkel traktálni őket. Megmutatta a kocsiszínben készített fotókat. Nagyon király, mondta az egyik unoka. Zsír, tette hozzá a másik.