Magyarország oktatása lejtmenetben van

– Nagy elvárásokkal indult a kormány a 2020-as év oktatásának, még akkor, is, ha a tanév nem januárban, hanem 2019. szeptember 1-jén indult. Mit hozott ez az év az oktatásnak?

– A három legnagyobb ügy a Covid19 járvány és annak következménye, a Nemzeti alaptanterv bevezetése és a felsőoktatásban, egyes intézményekben bekövetkezett fenntartóváltozás a következményeivel együtt. Természetesen azért sok minden más is történt.

– Jutott-e több pénz az oktatásra 2020-ban, mint előtte?

– Nehéz megmondani, mert annyira átláthatatlanná vált a költségvetési tervezés, hogy ma már közgazdászok, szakemberek sem tudják kihámozni, hogyan alakul az a pénz, amit végül is a központi büdzsé az oktatásnak juttat. Ráadásul nagyon különböző csatornákon keresztül is kerül forint az oktatáshoz, az azonban ezzel együtt is kimutatható, hogy az elmúlt időszakban Magyarországon a  közoktatás finanszírozása csökkent, ugyanakkor a felsőoktatásé növekedett. Csakhogy a felsőoktatás költségvetési kondíciói attól javultak, hogy az ország rendkívül sok pénzt költött a Nemzeti Közszolgálati Egyetem campusainak felépítésére, sőt, ez az egyetem még különböző juttatásokat is kapott. De ezen időszakban az egyházi iskolák támogatása is jelentős volt, hozzájuk ugyanis a normatíva mellett, az egyházakon keresztül is megy pénz.

Ezért borzasztóan nehéz felmérni, valójában hogyan alakulnak a kondíciók. Egy viszonylag biztos támpont van: a KSH rendszeresen kimutatja, hogy az ország GDP-jének hány százalékát fordította oktatásra, és az a pénz a különböző szinteken miként jelenik meg. A baj csak az, hogy ez az adat három, vagy négy éves késéssel áll rendelkezésre, ugyanis az összeget a számlák alapján számolják ki. Ám ezek az adatok azt is azt mutatják, hogy Magyarországon gyakorlatilag nem emelkedik az oktatás támogatása. Ugyanakkor, mivel a kormánynak kedvesebb intézmények számára külön utakon juttatott pénzek vannak, és ezek nagy összegűek, ezért valójában a többségnek adott összegek csökkennek.

– A Covid19 milyen hatással volt az oktatásra?

– Hát nem olyannal, ahogy azt Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár állította, miszerint az emberek boldogok a digitális oktatás körülményei között. Az egyik legnagyobb gond az volt, hogy nem elhanyagolható arányban nem volt elérhető, emiatt pedig igen sok gyereknek kiesett ez a jó pár hónap.

– Igaz, hogy minden ötödik gyerek érintett volt eszközhiányban?

– Elképzelhető, bár pontos mérések ezzel kapcsolatban nincsenek. Itt nem csak azokra a nagyon szegény településeken élő, igen szegény családokra kell gondolni, ahol „természetesnek” vettük ezt a hiány, mert nemhogy eszközük, de internet kapcsolatuk sincs. Számolnunk kell azokkal a városi családokkal is, ahol nem olyan nagyon szegények, de nem volt annyi laptopjuk, hogy mindenki külön tudjon rajta tanulni, dolgozni. Így együtt ez sok, de azt nem tudom megmondani, hogy eléri-e a 20-25 százalékot. Nincsenek adatok, az országos felmérés még feladatként ránk vár.

– Mi az, amit a pandémiával kapcsolatban fontosnak tart?

– Nagyon sokan azt gondolják, ha a digitális oktatás bevezetése hozott problémákat – márpedig hozott –, akkor az annak volt köszönhető, hogy a gyerekek és a pedagógusok nem voltak felkészülve a digitális oktatásra, a digitális kompetenciák nem voltak megfelelőek. Én azonban azt gondolom, hogy ez nem így van. Meggyőződésem, hogy a Covid19 járvány következtében kialakult oktatási problémákat a pedagógiai kultúra elmaradottsága okozta. A pedagógusok többsége megkísérelte az osztálytermekben alkalmazott módszereit átvinni az online oktatásra. Ugyanúgy megpróbáltak frontálisan oktatni, feleltetni, dolgozatot íratni stb. A hagyományos pedagógiai kultúra elemeit érvényesítették. Lehet, hogy ismerik, de nem tudják alkalmazni a korszerű pedagógiai elemeket.

Más pedagógusok lemondtak arról, hogy a hagyományos időben tartsák meg az óráikat, komplexebb feladatokat adtak ki, a munka, a tanulás eredményének minőségét akarták kiértékelni. Szabadabb, de a modern pedagógiának jobban megfelelő munkát alakítottak ki, és biztos, hogy ezzel eredményesebben is tudtak dolgozni. Voltak anyagaik is hozzá, mert ők a tantermi oktatás során szintén ezeket alkalmazták. Állítom, hogy nem a digitális eszközök használatában levő különbség húzott határvonalat a pedagógusok között, hanem, hogy egy modern, vagy a hagyományos pedagógia alapján foglalkoztak-e a gyerekekkel.

– Ősszel egy megújult, „korszerűsített” Nemzeti alaptanterv (NAT) szerint kezdődött a tanév. Mi volt a legfontosabb változás benne, mennyire lett ettől „korszerűbb”?

– A 2012-es NAT-hoz és kerettantervekhez képest ez a mostani szisztéma jelentős változást tulajdonképpen nem hozott. Egy-egy kérdésben igen, de a filozófiája valójában ugyanaz maradt. Ez pedig nem más, mint hogy egy központból határozunk meg mindent, amit tanítani kell az iskolában. Ugyanúgy, mint a 2012-es tantervben, ebben is benne van az a „normatív szellem”, hogy mi megmondjuk, milyen értékrendszert, milyen normarendszert kell formálni az iskolában, milyen világnézetnek megfelelően kell tanítani a gyerekeket. Szó sincs arról, amit a modern pedagógia mond, hogy az iskola feladata a gyerekek elé tárni a lehetőségeket, és megtanítani őket választani közülük, ami később aztán a saját elképzelésükké válhat.

Ez a tanterv valójában egy monolit, felülről meghatározott ideológiának, világnézetnek, érték- és normarendszernek felel meg. Sőt, a változtatások még tovább erősítik a központi tanterv centralizáltabb jellegét. Ilyen például, hogy míg a 2012-es NAT – a korábbiakhoz hasonlóan – műveltségterületeken adta meg a tartalmat, és nem határozta meg a tantárgyakat, addig a 2020-asban már nincsenek műveltségterületek, és meghatározza a tantárgyakat. Mivel a központi tanterv az alternatív iskolák számára is kötelező, a tantárgy meghatározással leszűkítették az ő lehetőségeiket is, hisz nem tudják a tantárgyrendszerüket az átlagtól eltérően megszabni. A 2020-as NAT-ban – eltérően minden előző központi tantervtől – az óraszámot is meghatározták. Ha tehát van valami különbség a 2012-es és a 2020-as Nemzeti alaptanterv között, akkor az inkább a még nagyobb centralizáció irányába hat.

A kormány persze azt mondja, hogy teljesítették a tananyag- és az óraszámcsökkentést, de pontosan kimutatható, hogy nem így van. Az iskolák alsó tagozatában ugyan valóban van némi csökkentés, de felső tagozatban nőttek az óraszámok. Azoknál a tantárgyaknál, amelyekben a 2012-es tanterv orbitálisan sok tananyagot határozott meg, valóban történt némi csökkentés. Ilyen volt például a kémia tantárgy az általános iskolában, és a matematikában láthatunk még egy egészen kis mértékű csökkenést. Az összes többi tantárgyban vagy maradt ugyanannyi tananyag, vagy növekedett a mennyiség, nem is kicsit.

– Ez a nagyon erős központosítás végül is a XXI., vagy a XIX. század irányába tolta az oktatást?

– Inkább visszafelé. A modern oktatási rendszerek többnyire decentralizálással próbálják a tartalmi szabályozást megoldani. Különböző gyakorlatok vannak a világban, van olyan is, amelyik hasonlít a mienkhez, de azért a fejlett oktatási rendszerek – mint a finn például – nem ennyire centralizált, előíró jellegűek, mint a mienk. Mi visszaléptünk. Pedig az erős centralizálásból mi már 1995-ben egyszer kiléptünk.

– Ugyancsak az erős centralizálást jelenti, hogy az Oktatási Hivatalhoz telepítették az iskolakezdéssel kapcsolatos, és a tankötelezettség iskolán kívüli teljesítéséről történő döntést is. Mi volt ennek az indoka?

– Őszintén szólva, az indokokat nem tudom megmondani. A következetes centralizálás végigmegy nagyon sok mindenen, mintha nem is lenne szakmai célja a dolognak, és szinte véletlenszerűen esnének ennek áldozatul bizonyos területek. Mintha lenne egy mindenáron a központosítás felé hajtó erő a jelenlegi politikai hatalomban, és én nem tudom megmagyarázni, hogy miért van, félelemből-e, vagy azért, mert azt gondolják, hogy a kormányzásnak ez a jó módja. Ezt nem is árulják el, ezért nincsenek is róla társadalmi viták, szinte gondolkodni sem lehet erről a kérdésről.

Mindenesetre tény, hogy a centralizálás az oktatás területén sok mindenben felbukkan, de még csak nem is következetes a szakmai végrehajtás ebben a dologban. Erről a kérdésről nem szakmaian gondolkodnak, mert lehetne mondani, hogy a gyerekek igenis kezdjék az iskolát hat évesen, de akkor az oktatást kellene alkalmassá tenni arra, hogy akármilyen állapotban vannak is azok a gyerekek, tudja őket fogadni, és differenciált oktatás keretében megfelelően fejleszteni. Egy normális iskolarendszerben ez lenne az ideális, és nem kéne azon filozofálni, hogy menjen, vagy ne menjen a gyerek hat éves korában iskolába. Ma nem ilyen a helyzet, ezért a szülők aggodalmát, félelmét meg lehet érteni.

– A felsőoktatásnak jót tett, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) helyett már az Innovációs és Technológiai Miniszté­rium (ITM) felel érte?

– Egyelőre nem látszik semmi jó belőle. Két területen lehetne beszélni közvetlenül látható és gyors hatásról, az egyik az, hogy az oktatók jobb helyzetbe kerültek-e. Én nem tudok róla, hogy bármi ilyesmi történt volna. A másik, szerintem jelentősebb terület a fenntartó-váltás utáni fenntartó-váltások ügye. Itt egyrészt az államon belül történt egy fenntartó-váltás, az egyik minisztérium a fenntartói jogokat átadta a másik minisztériumnak. Ez nem nagyon jelentős változás, bár különböző módon lehet megítélni. Nem vagyok benne biztos, hogy a felsőoktatásban dolgozó, tanuló tömegek az utcára mennének azért, mert vissza akarnak kerülni az Emmihez.

A váltás előtt akár még bizakodhattak is abban, hogy Palkovics László az ITM minisztereként ugyan az innovációért felel, de az oktatásban igenis szerzett tapasztalatokat, és nagyon fontosnak tartja az egyetemek és a főiskolák működését. Ebből azonban eddig még semmit nem láttunk. A fenntartó-váltás azonban – hogy tudniillik létrejönnek vagyonkezelő alapítványok, vagy az egyház lép be ebbe a folyamatba –, nagyon érdekes, fontos, és igen veszélyes.

Először is módosították a felsőoktatási törvényt, és a magánegyetemek fenntartói számára olyan jogokat adtak, amelyekkel lehetőségük van bármilyen körben meghatározni az irányított felsőoktatási intézmény életét. A magánegyetem Magyarországon az egyházi és alapítványi egyetemeket jelenti. Először a Budapesti Corvinus Egyetemen, azután más egyetemeken létrehozták az alapítványi fenntartást, az alapítványok rendelkeznek azokkal a jogokkal, amelyekkel korábban az állam rendelkezett, plusz még megkapták azokat a fenntartói jogokat is, amelyekhez a felsőoktatási törvény módosításával jutottak.

Egy ilyen alapítványi kuratórium például vindikálhatja magának a jogot, hogy rektort jelöljön. Normál esetben, amikor működik az egyetemi önkormányzat, rektort a szenátus jelöl. Több évszázados hagyománya van annak, hogy alapvető kérdésekben az egyetem önálló, autonóm vezetése dönt. Azzal kapcsolatban, hogy az államnak milyen beleszólása van ezekbe a kérdésekbe, nagyon vékony jégen lehet táncolni. Mondjuk, egy angliai egyetem jóval erősebb döntési jogkörrel rendelkezik, mint a mi felsőoktatási intézményeink.

A durva lépés az volt, hogy az állam bejelentette, az alapítványoknak nem csak a fenntartói, de az alapítói jogokat is átadja. Jogi ellentmondás nincs ebben, mert Magyarországon lehetővé teszik a jogszabályok, hogy az alapítvány alapítói nevezzék ki a kuratóriumot. Ha az alapítói jogokat átszármaztatjuk magára a kuratóriumra, akkor ezek után önmagát fogja kinevezni. Az SZFE-n is ez volt az a veszély, amit az oktatók és a hallgatók észrevettek, nevezetesen azt, hogy a fejük fölé kineveztek egy kuratóriumot, ami két év múlva már teljesen megközelíthetetlenül, megváltoztathatatlanul irányítani fogja az egyetemet. 

Az SZFE-n volt a legélesebb a helyzet, mert ott durván, azonnal belépett a kuratórium, és azonnal gyakorolni akart minden jogot, amit magának vindikált. És nagyon sokféle területen avatkozott be az egyetem életébe, a tanulmányi és vizsgaszabályzattól kezdve, az SZMSZ-en keresztül, a rektor jelöléséig mindenbe, ami igazán hatalmi döntés egy egyetemen. Ez volt, ami teljesen érthető módon nem tetszett az egyetem polgárainak.

Szerintem a felsőoktatásban ez a változtatás nagyon jelentős dolog, mert mélyen sérti az egyetem autonómiáját az, ami történik, és ez áttételesen nagyon jelentősen befolyásolhatja azt is, hogy miként alakul az egyetemeken, a főiskolákon az oktatás színvonala. Az egyházak belépése hasonló ehhez, ott is magánegyetemről van szó, az egyház fenntartói jogát gyakorló testületek sokkal több joggal rendelkeznek, mint az állam a saját egyetemei fenntartásában, tehát mélyen belenyúlhatnak az egyetem, főiskola életébe. Engem nem bánt az, hogy egyházak tartanak fenn oktatási intézményeket, az viszont igen, ha ott ez egyben világnézeti elkötelezettséget is jelent.

– Márpedig egyre több általános iskolát is átvesz az egyház…

– Ez a folyamat már lelassult, de 2016 óta valóban nagyon sokat átvett, és ezekben az intézményekben kimondott cél, hogy jó katolikussá, jó reformátussá stb. kell nevelni az odajáró gyerekeket. Szerintem ez baj. Én annak örülnék, ha ezek az iskolák is világnézeti szempontból szabad utat járnának, és a fenntartás valóban a fenntartásra összpontosítana.

– Végül is, hogy összegezhetnénk, merre tart a magyar oktatás?

– Centralizálás, normativitás, és attól félek, hogy ezek következményeképpen jelentős színvonal csökkenés. Ezt nyilván nem lehet biztosan kijelenteni, későbbi vizsgálódások fogják alátámasztani, vagy megkérdőjelezni, de minden szakmai tudásom azt mondja, hogy az ilyen változásoknak csakis a színvonal romlása lehet a következménye. Ez pedig elég nagy baj, hisz' ha nem is azonnal, de húsz-harminc év múlva már tragikus következménye lehet.